Budapest, 2004. (27. évfolyam)

4. szám június - Csordás Lajos: A "cs" lakástól a kismesterekig

H IT D A P F. S T GFLFL^A I Ú N I TT S 22 A „cs" lakástól a kismesterekig Az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény az egyik legaktívabb kerületi múzeum Budapesten. Ezt nemrég kitüntetéssel is elismerték. Juhász Katalin hat éve a gyűjtemény vezetője. • - Angyalföldi? - Már annak vallom magam, egyébként Békés megyéből, Gyomáról származom. Tizenkét éve élek itt a kerületben, de azt mondhatom, hogy előzőleg is angyalföldi érzületű voltam, mert apám itt töltötte az inaséveit a Láng gépgyárban. És Vasas-szurkoló volt, ha tehette, fel is jött a meccsekre. Szegény, ha élne, büszke volna rá, hogy a tízéves unokája is a Vasasban játszik. - Akkor a Láng és a Vasas kedves a szívének. - Hogyne! Amikor itt kaptam állást, nemcsak a munkám kötelezett rá, hogy foglalkozzam ezzel a kerülettel, hanem személyes indíttatásom is volt. - Ide jött férjhez? - Nem, a férjem Fejér megyei. Csak először itt kaptunk lakást, egy kis „cs" lakást. - „Cs"? - Csökkentett komfortfokozatú munkáslakás volt a Rákos-patak mentén, a Tahi utcában. Ott játszódott egyébként a Fapados szerelem című film néhány jelenete. Azóta nagyobb lakásba költöztünk, én pedig mint végzett néprajzos megpályáztam az angyalföldi gyűjtemény vezetői állását 1998-ban. Addig Dömötör Akos vezette, aki a Munkásmozgalmi Múzeumban dolgozott korábban. Ez meghatározta a gyűjtőkört, a kiállításokat. - Míg önt másvalami érdekelte? - Nagyon izgatott a városi folklór. Először a karácsonyi szokásokkal foglalkoztam meg a Mikulással kapcsolatos gyerekhiedelmekkel, aztán az Angyalföldön kialakult jassznyelvvel. - Tudom, hogy gyűjti a mai gyerekmondókákat is. - De azt nem csak Angyalföldön. Sok új mondóka születik ma is, a felnőttek nem is tudnak róluk, a tanárok azt hiszik, hogy a mai gyerekek nem mondogatnak ilyeneket. - Milyeneket? - „Szí-szí-szívószáli, no-no-novoszáli, szívószáli, novoszáli, göri-göri gör, em, pé, kú, áj láv jú." És hasonlók. Beszéltem róluk egy nemzetközi konferencián, s kiderült, hogy ez már globális folklór, melynek a sémái nagyon hasonlóak. - Nagyon más irányt vett a múzeum gyűjtőköre, amikor ön ide került? - Csak azt tudtuk gyűjteni, amit behoztak s ami ingyen volt. Amikor a Lehel piacot bontani kezdték, rendszeresen jártunk ki guberálni: régi cégtáblákat meg ami elfért. A kiállításainkhoz kapcsolódó anyagokat is tematikusan szedtük össze. A karácsonyról, a helyi művelődésről, aztán a kerületi helyszínek hajdani és mai képét összehasonlító kötethez is sok minden jött össze. Később kiállítás is lett belőle, amit a várban, a Budapesti Történeti Múzeumban is bemutattak, majd ez került ki tavaly a hegyvidéki és a ferencvárosi gyűjtemény anyagával közösen Belgiumba, idén nyáron pedig Becsbe hívták meg. Legújabb nagy munkánk a kerületben élő kismesterek bemutatása, dokumentálása, két éve zajlik. Fényképezésükre felkértünk egy hivatásos fotóművészt, Franki Alionát, s az ő képei is a gyűjteményt gyarapítják. - Idén Az Év Múzeuma pályázaton megkapták a múzeumi világszövetség különdíját. - Azért, mert kis múzeum létünkre nemzetközi együttműködést folytatunk, és mert nagyon megerősödött nálunk a múzeumpedagógia. Az ilyen kis gyűjteményeknek az az elsődleges céljuk, hogy megerősítsék a helyeikben az idetartozás érzését. - Nem vágyik nagyobb feladatokra? - Sokszor eszembe jutott, hogy el kéne menni innen, elvégre tudományos minősítéssel rendelkező néprajzkutató vagyok. De annyira örülök, ha itt a semmiből el tudunk érni valamit is. Kiteszem a fotókat a lépcsőházban, és úgy látom, örülnek neki az emberek. Most már ide tartozom. Ha végigmegyek az utcán, rám köszönnek az idősek, akikkel valamikor valamin együtt dolgoztunk. Ez az igazi kitüntetés. (Cs. L.) Juhász Katalin