Budapest, 2004. (27. évfolyam)

4. szám június - Őz Zsolt: Utcakép padokkal, sorsokkal, mediterrán módra

23 I ÍI N I II S FLFLFLFF BUDAPEST Utcakép padokkal, sorsokkal, mediterrán módra Szöveg: ŐZ ZSOLT - Elnézést a zavarásért, fiatalember, miért ücsörög itt? A végtelenül udvarias hangnemben feltett kérdés a terézvárosi plébániatemplom fala mellett hangzik el, hozzám intézik, válaszolok is rá őszintén, hogy éppen önökről készülök riportot készíteni, mert hallottam, hogy itt a szentegyház oldalában néhány padon kialakult egy kis nyugdíjasklubszerűség, mediterrán jelleget kölcsönözve a tájnak. Van párbeszédünknek némi előzménye is. Kikötés előtt - a padoknál - végigaraszoltam már a feltúrt, felújítás miatt nyűglődő, bár elkészültével majd minden bizonnyal sokkal szebb Király utcán, és csak reménykedni tudok benne, hogy a Wichmann-kocsma melletti, 350 forintos gyrost áruló büfé az átépítés befejeztével azonnali hatállyal és drasztikusan a feledés homályába vész (lásd még: ledózerolás). Kétségtelen, nem tartozik szorosan jelen írás tárgyához, de máig nem tudom, hogy az említett ételt, amikor kipróbáltam, menyétből vagy aranyhörcsögből készítették-e a kedves vásárlónak, aki akkor én voltam. Ezek után átvergődtem a Gólya bizományi környékén ólálkodó nyomordílereken, mindenkit meggyőzve, szelíden, de határozottan, hogy nem adok el semmit, ellenben veszek egy nagy levegőt, amikor a célponthoz, a templomhoz érek. Ez egy tényleg szép környék. Körbe is járom, rendesen. A Pethő utcai iskola előtt egészségesen harsány ifjú emberek ricsajoznak, odamegyek egy tanárféleséghez, hogy nem tudja-e véletlenül, merre üldögélnek itt nyugdíjasok, az ember azt mondja, hogy fogalma sincs, de szerinte sehol, ezt a zajt nem bírnák el. Megköszönöm a szíves tájékoztatást, majd egy pizzafutárnak álcázott fickót is megkérdezek, csak néz ő is, mint a bögöly, már kezdek egy kicsit elszontyolodni, mikor a templom Király utcai oldalában, egy beugróban felfedezek néhány padot, idős emberek ülnek rajta arcukat behunyt szemmel a nap felé tartva a késő tavaszi, fájdalmasan szép időben. Lecsüccsenek az egyik szélére, megpróbálok beilleszkedni a társaságba, ami azt jelenti, hogy belehunyorgok a napba, hallgatok, mint a planktonok, és elgondolkodom a magány mibenlétéről. Aztán szép csendben megtelik a placc, az idős urak és az egy szem idős hölgy beszélgetni kezdenek; kicsit távol ülök, úgyhogy csak néhány szófoszlány jut el a fülemig, de hát nem is hallgatózni jöttem, majd eljön a párbeszédnek is az ideje. Nem is nekem kell megtennem az első, bátortalan lépést, egy szürke, nem éppen Pierre Cardin-, de makulátlanul tiszta öltönyben feszítő úr lép hozzám, aki egy ideje már vet egykét pillantást felém, és felteszi az e szerény kis szösszenet elején idézett kérdést. - Újságíró? - kérdez vissza, inkább csak magának, aztán azt mondja, hogy szép, de nehéz szakma. Erre valami olyasmit beszélek vissza, hogy a nehéz szakma az az olvasztároké, tisztelt uram. Amire az idős ember elneveti magát: na látja, ebben igaza van - és ezzel meg is van a közös hullámhossz. Ráadásul, amilyen piszok mázlim van, pont azzal, aki elkezdte ezt az egész kitelepülősdit. Nem is nagyon kell kérdezni, mondja magától. Vezető jogtanácsos volt a legnagyobb külkereskedelmi cégnél, aztán a rendszerváltozás után már nem volt szükség rá, igaz, ki ugyan nem rúgták, de egyszerűen nem adtak neki munkát, és ezt az ő morálja nem bírta elviselni, úgyhogy inkább kilépett magától, az sem érdekelte, hogy így kevesebb lesz a nyugdíja. A feleségét két éve temette el, mellrákban halt meg az asszony, gyermek sajnos nem lett, pedig szerettek volna ám nagyon, kutyával, macskával meg nem akarta pótolni a hiányt. Kérdem, hogy miért pont itt üldögélnek. Ott van, nem is messze innen, a Liszt Ferenc tér, tágasabb is, nincs ez a munkagépzaj. Rámnéz, tisztelt uram, hát öregek vagyunk mi már oda, harsány az nekünk, érezzék magukat ott jól a fiatalok, meg aztán itt lakunk mindannyian a környéken, a legtöbbünk az Akácfa utcában, és hát, láthatja, egyikünk sem az a kocsmába járó ember, hát valahogy ideszoktunk, elbeszélgetünk a gyerekekről, az unokákról, ha vannak, a betegségekről, ami volt, és arról, ami jön is majd, nemsokára. Az az agybeteg ember, képzelje el, képes a Dózsának szurkolni! S rámutat egy ekkor érke-