Budapest, 2004. (27. évfolyam)

4. szám június - Jolsvay András: Visszajáró III.

BUDAPFST FLFLFLFL MINI IT S 20 A legfiatalabbat, a Budai Parkszínpadot 1959-ben építették, Bartók Színpad néven kezdte meg működését. Könnyűzenei estek, koncertek rendszeresített helyszíne volt, de helyet kaptak itt revü- és táncprodukciók is. A Városmajori Szabadtéri Színpad 1952-ben épült, tizenhárom évvel később újjáépítették, működtetése a Szabadtéri Színházak Igazgatóságának feladata volt. Zenés darabok, vígjátékok színpadaként ismerte meg a közönség. 1987 és 1991 között kertmoziként üzemelt, azután a Szabad Tér Színház felügyelete alá került. 1992 nyarán már ismét színházi előadásokra hívták plakátjai a pestieket, budaiakat. Hosszú éveken át itt játszották például az egykori Arizona Színházban ősbemutatott Mindhalálig Beatles című előadás koncertváltozatát. A legnagyobb múlttal kétségtelenül a margitszigeti intézmény büszkélkedhet. A víztorony mellett 1938-ban húzták fel a színház épületét. Amíg a második világháborúban meg nem rongálódott, önálló igazgatóság vezette. 1949-ben nyílt meg újra. 1952-től tíz éven át az Operaház Szabadtéri Színpadaként működött, a Opera és a Nemzeti Színház játszott itt repertoárdarabokat. 1966-ban került át ügyeinek és programjának menedzselése a Szabadtéri Színházak Igazgatóságához, majd ennek utódja, a Szabad Tér Színház felügyelete alá tartozott. 3300 személyes nézőtere van. Korábban opera-, balett- és operett-előadásokat játszottak, az utóbbi időben egyre több folklórműsort, nemzeti, történelmi témájú rockoperát. Az Attila, Isten kardja vagy a Megfeszített címűt produkciókat éveken át műsoron tartották. Ugyanitt a Julianus barátot. Bán részben a tradíciót elevenítené fel. Több opera- és több balett-előadást tervez, de saját és koprodukciós gyártásban, külföldi színházakkal és fesztiválokkal is dolgozna. Továbbá showszerű folkesteket, a nemzetközi élvonalba tartozó művészekkel komolyzenei hangversenyeket. Hisz a műfaji sokszínűségben, az igényességben és a minőségben. • Visszajáró III. • Állok a Vörösmarty téren, hátamat a Luxus Áruház erősen felejthető kirakatának vetve, és csöndesen megszakad a szívem. Szemben velem egy kibelezett irodaház csontváza, eltűntek már a falak, a kihajtható ablakok, keretek, a tető is, csak a borzalmas vasbeton traverzek állatiak még rövid ideig: az elmúlt ötven esztendő egyik legrondább épületét bontják éppen, évtizedekre tönkretette ezt a hajdan elegáns teret, „Elizélt Palotá"-nak hívta a pesti folklór, gondolom, élő ember egyetlen könnyet nem hullat érte - rajtam kívül, természetesen. Tudniillik itt volt az első munkahelyem. A kilencedik emeleten, egy aprócska, égre néző szobában dolgoztam nyolc éven át. A céget szerettem, a munkámat is; a helyet nem, de persze megszoktam azt is az évek során. Nem tudom, maguk hogy vannak vele, engem megvisel, ha eltűnik valami a múltamból. Egy ember, egy tárgy, egy épület -visszatérő rémálmom, amikor újraélem gyermekkorom helyszínének, az újpesti Kossuth utcának a lebontását. Ott álltam, amikor a markoló belevéste fogát a ház falába, láttam, ahogy eltűnik a konyhánk, a kamránk, a gyerekszobám - már évek óta nem éltem ott, mégis olyan volt, mintha magam is ott pusztulnék a romok között. Valahogy megpróbáltam megállítani a megállíthatatlant, eszeveszetten fényképeztem a bontás minden pillanatát, azt remélve, hogy így talán vissza tudok perelni valamit éppen elvesző világomból. Most nincs kedvem fotózni. Gondoltam rá pedig, el is hoztam magammal a gépet, de már az első pillanatban, hogy beléptem a térre, tudtam, nem fogom elővenni. Nem akarom ezt a haldokló házat magammal cipelni. Maradjon meg nekem olyannak, amilyen ifjúkoromban volt: odafönt csillogó ablakok, lent, a bejárat mellett komolyzenei rendezvények plakátjai, aztán a képzőművészeti galéria portálja kortárs festményekkel, végül a város legjobb (na jó, legyen a második legjobb, mert a Rózsavölgyiben second hand lemezeket is lehetett kapni) lemezboltja. Bizony, ma már tiehezen hihető, de a nyolcvanas évek elején még autóval is be lehetett hajtani a térre, gyakran parkoltam ott, a ház bejárata előtt özönvíz előtti Skodámmal, mert volt hely is elég, és senki sem kért akkor pénz érte. A kultúrpalotában egyébként nagy élet volt mindig, a földszinten gyakran kígyóztak hosszú sorok koncertjegyekért, de a déli órákban a második emeleti étteremben is tömegek álltak (csak annyit mondok: kecskeméti barackpuding), és az ORI büféjénél is mindig feltűnt néhány bámész látogató, hátha testközelből is megcsodálhatja a hazai popélet kiválóságait, a Zoránt, a Bródy Tinit vagy a Karda Beátát. Es persze a többi emeleteken is lehetett mindenféle híres embert látni, voltak is, akik csak azért keringtek föl-alá a páternoszterrel, hogy bekerüljön néhány aláírás a noteszukba. Ez idő tájt a tér is lakható volt még, nem lepték el az álnépi mütyürárusok, bazárosok és pöffeszkedő álmodern teraszok. Igaz, a Gerbeaud-ban (Vörösmartynak hívták akkoriban) már csak külföldiek itták a túlszámlázott duplát, de oldalt volt egy kedves bisztrórésze, isteni kuglóffal, búrkiflivel - gyakran reggeliztünk ott, mielőtt megkezdtük az irodai munkát. Miénk volt a tér, mint ahogy most nem a miénk. Nincs ezen szomorkodni mit, minden nagyvárosnak ez a sorsa, ha kaput ny it a világra; aki látta mostanában Prága belvárosát, és tudja, mi lett a sok remek kocsmából, érti, mire gondolok. A Vörösmarty tér már a világ öröksége, nekem itt csak az emlékek maradtak, meg a rézpénz helye a költő szobrán. Bizony, azt csak mi, nagyon pestiek tudjuk, mit jelent az a sötét lyuk a talpazaton. Egy koldus minden vagyonát jelenti, ő azzal a máriással járult hozzá a szobor megszületéshez: merthogy volt idő, amikora nemzet még közadakozásból emelt emléket nagy fiának. Elálldogálok egy kicsit a poéta szobra alatt, elnézem a farnehéz galambok totyogását, aztán hirtelen ötlettől vezérelve előkapom a fényképezőgépemet, és megkérem az első japán turistát, vegyen le a Vörösmarty alatt. • JOISVAI ANDRÁS