Budapest, 2004. (27. évfolyam)

4. szám június - Gergely Ágnes: A sötét vízesés - Takáts Márton: Hommage á Piranesi (kép)

BUDAPEST GFLFLFLFL JUNIUS A sötét vízesés GERGELY AGNES • Elnézem ezeket a síkos combú lányokat az irdatlan plakátokon, vajon olajvállalkozó lett-e egykori párttitkáromból, aki 1951 telén letiltotta az Értünk harcoltak című színdarabot a Józsefvárosban a mozdonygyári Kolónia színpadáról, mert a második felvonás végén a főszereplő, Latinovits Zoltán munkásszínjátszó, a határozott rendezői utasítás ellenére szájon csókolta a partnernőjét? Nem bírok betelni az idő végtelen ragyogásával. A Kolóniában sakkozni is lehetett, könyvtár is volt, falán minduntalan megjelent az Émelyítő fércművek című lista (Stefan Zweig, Somerset Maugham, Zilahy Lajos könyveivel), és itt jött össze egyszer egy héten a mozdonygyári irodalmi kör. Vágyakoztam én ebbe az irodalmi körbe nagyon, különösen azután, hogy így pórul jártam a színjátszó csoporttal. De attól féltem, megint azt mondják majd, amit szoktak: hogy „befurakodott a munkásosztályba". Ezért csak távolról figyeltem az irodalmi kör egy-egy összejövetelét, azt, amit beszéltek róla, meg amit megírt a Kalapács, a mozdonygyár lapja. A gyermek Móra Ferenc is az ajtórésnél hallgatódzott, amikor az osztályteremben a tanár megkérdezte, mit jelent az Unus es Deus. Középkorú író vezette az irodalmi kört, arcán a ráncok olyanok voltak, mint a tetoválás, úgy mosolygott, mint aki tart az ideggyulladástól. Egyszer egy munkás megkérdezte, mire jó a költészet, meg lehet-e például verssel javítani Dzsekit, a jampecvezért. Az író vonásai szétszaladtak, azt mondta, jobb, ha a vers pozitív hősről szól, olyanról, aki teljesíti a normát, vagy túlteljesíti. Az irodalmi körben csend támadt; akkoriban törte össze a szovjet esztergályos, Bikov a mozdonyműhelyben azt a gépet, amelyen bemutatta a híres „Bikov-féle gyorsvágás"-t. így aztán senki sem tudta, milyen a pozitív hős. A békéről tudták, milyen; már hatodik éve tartott. „A népek izzó békevágya erősebb, mint az atombomba" -ezt a sort hozta az egyik összejövetelre egy mintaasztalos. - Rímet! - csapott rá az asztalra az író. Dönti romba -mondta egy kazánkovács. És hamarosan el is készült a vers: Tudja Korea ifja, lánya, a gaz Nyugat nem dönti romba, a népek izzó békevágya erősebb, mint az atombomba. Az idősebbek az emlékeiket is felhasználták. „Zúgva, búgva mentünk, keblünk tüzet fogott" - olvasta fel kockás füzetéből egy öreg géplakatos a Május elseje című verset. Az ember nem búg - nézett rá mosolyogva az író, és mindkét válla megrándult. Azután együtt javították ki a verssort: „Zúgva, zengve mentünk..." A fiatalabbakat inkább a termelés érdekelte, ahogy az egyik esztergályos kislányt is: Elvtársnő, a gyorsacélkés nem bírja az iramot. Van vidi ám, s egykettőre megoldjuk a feladatot. Ragrím - csóválta a fejét az író. Es a második sorban egy szótaggal kevesebb van. Melyik az? kérdezte a kislány. Barna csomagolópapírra írt. De a szerelemről volt a legnehezebb valamit mondani, az új típusú ember érzésvilágáról. Egy fiatal marós, aki akkortájt a Kalapács szerkesztőségében dolgozott, az éjszakai gyárudvaron beszélte el nekem, mi történt az egyik szerelmes versével. Erős dohányos volt, arcomba fújta az Ötéves terv-cigaretta füstjét, a verset többször elismételte. A gyöngéd sorokra most is emlékszem, a vers harmadik szakasza így szólt Hajad sötét vízesése vállad szikláira hull, mondd, miért szeretlek, édes, ilyen olthatatlanul? Az író azt mondta a fiatalembernek, a verse kissé érzéki, sormetszetei pontatlanok, a női vállról pedig nem állíthatjuk, hogy szikla. A fiatalember kijavította a metaforát: Hajad sötét vízesése vállad lankáira hull... Hommage ä Piranesi