Budapest, 2004. (27. évfolyam)

4. szám június - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Caffé Déryné

HUDAP F. S T fljflflfl I l'l N I II S 10 Kávézók kalauza Caffé Déryné Szöveg: ZEKE GYULA Fotó: FRANKI ALIONA • Hosszú fennállása során egy ideje így, olasz névalakban ott, a Krisztina tér 3. alatt, szemben a templommal, ahol a csodamód be nem mocskolt emléktábla tanúsága szerint gróf Széchenyi István 1836. február 4-én örök hűséget esküdött „nejének, Seylern Crescentiának". (Feltehetőleg neje is így tett, maguktól értődő dolgokról azonban az emléktáblák nem tudósítanak.) A szó a francia caféhoz hasonlóan kávét és kávéházat egyaránt jelent, s a viszonyok mai termékeny összevisszaságában jól igazít el a hely fő törekvését illetőleg, nem utal viszont a múltra. Mert ott a valahai Augusztban vagyunk. Stációi nem tanulság nélkül valók. A dinasztia alapítója, Auguszt Elek 1870-ben vetette meg a lábát a Krisztinavárosban, mígnem fő üzletével az Attila úti hat helyet érintő vándorlás után 1907-ben már fia, Auguszt József a Krisztina tér 1. alatt állapodott meg. (Abban az épületben, ahová 1936-ban majd az Alagút utca 3-at elhagyni kénytelen Szabó Samu és fia költöztetik az „új" Philadelphia kávéházat.) A Krisztina tér 3. alá azután egy szűk évtized múlva, 1916-ban telepedtek be Auguszték. Nagykávéháznyi méretű belső terével és hatalmas sütőműhelyével kezdettől ez lett a több fióküzletet és a pazar, Hidegkúti úti pavilont működtető legendás cég központja, melynek történetét Rózsa Miklós tárta fel kitűnő tanulmányában. (Nyomtatott változata a Tanulmányok Budapest Múltjából 1971-ben kiadott, XIX. kötetében lelhető fel.) Az eredetileg kétemeletes épület s földszintjén a nagy cukrászda az ostrom során kis híján elpusztult, Auguszt József fia, Elemér a megmaradt bútorokkal és felszereléssel 1947-ben a ma is látható, kisebb alapterületen mégis újranyitotta. Üzlete az 195l-es államosításkor kapott új nevet, a kor mércéje szerint valódi lényétől nem is túl távol esőt. Ha a fogalommá nemesedett Auguszt névnek jó időre el kellett is tűnnie a város nyilvános és verbális teréből, a 19. századelő híres énekes primadonnája, Déryné - akinek ugyancsak az ostrom során elpusztult szobra ráadásul a közeli Horváth-kertben állt, s akinek híres naplója számos kávés motívumot tartalmaz - nevének cégérre emelése alázatos kompromiszszumnak tűnhetett. Már sokkal inkább ama végképpeni eltörlés vágya mutatkozik meg az 1964-es átalakításban. Olvassunk bele G. P. Magyar Nemzet-beli, 1964. június 17-i, „Hová lett a Déryné cukrászda?" című cikkébe: „...meghökkenten láttam, hogy egyik kedvenc helyemet, s alighanem másokét is: a korábban Auguszt nevű, s most már jó ideje Dérynéről elnevezett cukrászdát (...) gyakorlatilag megszüntették. Mert csak annak lehet nevezni azt, ami történt: a régi, hangulatos, s egyben kényelmes berendezést, köztük puha pamlagokat, öblös karosszékeket, sok műtárgyat - elvitték, s helyébe a legszokványosabb, sőt sivár, amellett kényelmetlen új cukrászda-berendezést tették - apró asztalokat, székecskéket -, amilyenek szerte a városban, főleg a külsőbb részeken, nagy számban vannak." Az eset önmagán túl is figyelemre méltó. Mutatja, hogy a vendéglátás tereinek háború előtti belsői - bár esetenként súlyos károsodást szenvedtek - nem az ostrom, s még csak nem is feltétlenül az államosítások során pusztultak el vagy szóródtak szét, de nagyobbrészt éppen a hatvanas évek első fele modernizációs átalakításainak estek áldozatul. Szolgáltatásaiban és belsőjével ekkor tagozódott be végleg a Déryné is a szocialista egyenhelyek világába, s kezdtek telni életében (életünkben) a változatlanság évtizedei. „Cukrászdának álcázott eszpresszó", írta róla találó rövidséggel a kilencvenes évek elején, a megelőző korszak városképi és társadalmi végvonaglásának idején Bodor Ferenc, s e szavai három évtizedet fogtak össze. Az ódonságoktól való megszabadulás ráadásul alig kifogásolható módon játszódott le. A Tükör 1966. szeptemberi száma kétoldalas képes riportot közölt a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum gyűjteményéről. Az egyik képen