Budapest, 2004. (27. évfolyam)

3. szám május - Zeke Gyula: Kávézók kalauza - Eckermann

BUDAPEST M04/3 MÁ|I1S 12 Kávézók kalauza Eckermann ZEKE GYULA • Nyolcadik éve áll a helyén. Zsenge idő az egykori érdemdús szomszéd, az Opera kávéház, és az Ady révén hírhedett előd, a Három Holló élettartamához képest, becses idő mégis e világon, ahol már a közepes szerelmeket sem lehet egyetlen pár cipőben kihordani. Emlékszem még jól arra a nincsre. Hogy jövök ki a kilencvenes évek közepén a Művészből, és ávönűst szippantok a légből, és majdnem tágasnak látom az Andrássy utat, de megnyomódik a tüdőm, és elakad a szemem íve, mert üres, érthetetlen és használatlan a szemközti sarok, és érthetetlenül üres és használatlan az egész Andrássy út, el kell gyalogolnom egészen a Tokaji borozóig, hogy valamit töltsek ebbe az űrbe. A tüdőm ma is nyomott, és a tekintetem ívét ma másféle űrök nyelik el, ám jól esik kilépnem az Eckermannból vagy ülnöm a teraszán, és nézni szemközt a Művészt, ahol majdnem minden a régi, csak Mándy nem csoszog már halk csontjával a műkövön. Egyensúlyosabb a helyzet annyiban is, hogy nemrégiben fölszámolták a Tokaji borozót, amire éppúgy nincsen épeszű magyarázat, mint ama berni háromkettőre. Igen, német vonatkozás, folytassuk innen. Ismeretes és látható is, a Café Eckermann a Goethe Intézet földszintjének utca- és járdafrontjára települt. A dolgok - itt nem részletezhető - állása okán ma remélhetjük csupán, nem hatalmasul valóvá a jelentéses allúzió, és az intézet és kávézója több időt tölthetnek együtt az Andrássy úton, mint a mester és önzetlen társa Weimarban. Ami eddig történt, s egyáltalán a kávézó puszta léte többek érdeme. Wolfgang Meissner, az Intézet akkori igazgatója kezdeményezte, hogy a könyvtár folyóirat-olvasójának helyén valami kávézószerű, az utcai nyilvánosság számára is hozzáférhető hely nyíljék. A megvalósítás már a város szerencséjére ma és itt élő német irodalmár és kávés, Wilhelm Droste kezébe került. Az olvasó nem ok nélkül találkozhat a nevével e lap szerkesztői közt. Magam nem ismerek a nem magyar anyanyelvű, ám a magyar kultúrában (is) otthon élő szellemi alakok sorában mást, akinek az élete és ténykedése ilyen erővel kötődne Budapesthez, az európai modernitás múlt századfordulón felfénylő városához. Irodalomtörténészként a közép-európai égbolt két sötéten izzó poétajelenésével, Rilkévél és Adyval foglalkozik, kávésként pedig ama fényes város eltörölt kávéházi kultúrájának a mai idők lehetőségei szerinti életre keltéséért tett mindegyikünknél többet. Másfél évtizede már, hogy hamburgi kávézóját, az Unter den Lindent odahagyva Budapestre költözött, s épp tíz éve annak, hogy az Ajtósi Dürer soron, az ELTE német tanszéke épületének egy kiváló adottságú, kisebbfajta csarnokká táguló átmenő terében megalapította első budapesti kávézóját, a Café Dürert. Ezt követte 1997 októberében a Café Eckermann, amelynek létezése ma is elképzelhetetlen lenne a Goethe Intézet támogatása nélkül, s amely a Két Szere -csenhez hasonló, közepes méretű kávézók legjelesebbje ma Budapesten. Véletlen, vagy jótékony erők sürgölődése? Bármiként is, bájos eset, hogy az egykori MSZMP Pártfőiskolája, amelynek épületébe a tanszék települt, éppen ama Dürerről elnevezett soron épült, akinek apja a magyarországi Ajtós községből vándorolt Németföldre. Nem volt nehéz hát meglelni a kávézó kettős utalást hordozó nevét. Még szebb ajándék Wilhelm Droste és a Café Eckermann vendégei számára, hogy a Goethe Intézet 1994-ben éppen azt a házat bérelte ki, amelyben Ady - a Meteor és a Délivasút kávéházak mellett - talán legfontosabb budapesti tanyája, a Három Holló állt. Fénykép - eddigi ismereteink szerint - nem maradt a belsőjéről, jóllehet éppen a költő és környezete tartós jelenléte ezt valószínűbbé tehette volna. Fennmaradt viszont egy alaprajz, amely jelöli Ady asztalának helyét a kocsmaszerű vendéglő terén belül. Szellemi személye mégis inkább az utcai traktus falain függő állandó fotók révén van jelen,