Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Kiss Károly: Szavaink és kenyerünk

Szavaink és kenyerünk • magyarság már a honfoglalást megelőző ^rj szállásain is termesztett gabonaféléket. | » István király népe búzát, árpát, kölest ^^^ vetett és aratott. És őrölt is, ama kézi' TM malmok egyikén, amelynek monoton zúgásából-csattogásából, valamint egy rablány énekéből — a legenda tanúsága szerint — a magyarok szimfóniáját vélte fölcsendülni Gellért püspök. Államalapítói királyunk neve napját és az új kenyeret mindig együtt ünnepli népünk: István király személyisége és az új termésből sütött kenyér fogalma tudatunkban már szinte egybemosódik. Nem tudom, van-e része benne Gellért püspök legendájának. Aligha. De milyen lehetett az a kenyér, amit a kézimalmon őrölt búzából sütöttek? Milyen kenyér kerülhetett István király asztalára? Kenyér szavunk — a nyelvtudomány álláspontja szerint — „valószínűleg ősmagyar kori jövevényszó, a korai őspermi alapnyelvből". Zűrjén és votják társai vannak, de „a magyar és permi szók hangtani okok miatt nem vezethetők vissza a közös finnugor előzményre". — A kenyér eredeti jelentése kásaféle, darából készült ételféleség lehetett — mondja A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára. Nyelvünk szókincséből rekonstruálható, hogy a honfoglaló magyarság már jól ismerte a gabonatermesztés különböző munkafolyamatait. De a szavak arról is tanúskodnak, hogy ezeket az ismereteket honnét hoztuk, pontosabban; mikor, hol és mely népektől vettük át e fogalmakat. A szavak tanúságtétele azért oly nagy jelentőségű, mert noha a hazai írásbeliség az államiság kezdetén, tehát az Árpád-korban honosodott meg a királyi kancellárián és az egyházi intézményekben, ugyanakkor szinte megszületése pillanatában elenyésztek első darabjai. Oklevelek helyett megannyi fehér folt maradt ránk; a fölégetett udvari kancelláriák iratait, valamint a féltve őrzött krónikák ismeretlen följegyzéseit soha többé nem lehet elővarázsolni. Éppen születőben volt írásbeliségünk, amikor első teljesítményei a tatárjáráskor szálig odavesztek. E történelmi rövidzárlat következményét ma is észlelhetjük, mert hogyan is pótolhatná megsemmisült írásos emlékeinket Anonymus mester XIII. századi fantáziaszüleményes Gestája. Ehhez képest sokkal nagyobb homály fedi a magyarság őstörténetét, ennek eloszlatásában részben a nyugati, görög, szláv és arab följegyzések segítségéhez folyamodhatunk, ám az írott források kiegészítésében és pótlásában a kutatás nem nélkülözheti a társtudományok fogódzóit: a nyelvészeti, régészeti, néprajzi és embertani vizsgálódás eredményeit. Kenyér szavunk, valamint a hozzákapcsolódó fogalmak eredetéről szólva, érdemes szemügyre vennünk, hogy a táplálkozáshoz fűződő, ma is élő magyar szókészlet anyaga hányféle történeti rétegből teremtődött! Finnugor örökségünk például: fazék, lé, köles, kenyér, fő, főz, forr, süt, eszik, iszik szavunk. A közös hazából kiszakadt, az erdővidékről a ligetes-füves tájakra hullámzó ugor vagy immár elő-magyar embercsoportok életét nemcsak a természeti környezet, de az állandó és mindig változó idegen hatások is alakították. Amikor az erdőlakó népesség lassan lovas, nomád néppé vált, új környezetében az állattartás, elsősorban a szarvasmarha- és juhtenyésztés, valamint a lónevelés tudományát is elsajátította. Őstörténetünk e korai szakaszában különböző iráni és türk törzsekkel érintkeztek eleink. Régvolt találkozásukról tanúskodnak tehén, tej és hús iráni jövevényszavaink. Ugyancsak a vándorlás korai szakaszából származik türk eredetű bika, ökör, tinó, ürü, borjú, kos, kecske, disznó, ártány, köpü, író, sajt, túró, teve, tyúk szavunk. Fejlettebb földművelésre, illetve az akkor szerzett ismeretekre utaló tarló, búza, eke, sarló, őrölni, dara, gyümölcs, alma, körte, som, dió, szőlő, szűrni, bor török eredetű jövevényszavaink. Ugyancsak az iráni alánoktól, még a honfoglalás előtt vettük át például kert szavunkat. A vándorlás folyamata e szavak segítségével pontosan követhető, e fogalmak jelzik, mikor mely népek környezetében éltek eleink, s hogyan formálódott, gazdagodott korai művelődésünk. A honfoglalástól Mohácsig terjedő időszakban a szláv népek hatása az élet minden területén jelen volt; ezt tanúsítják tőlük szerzett jövevényszavaink, amelyek az állami, társadalmi, jogi és egyházi szervezet fogalmaitól kezdve a földművelés, állattenyésztés, kézművesség, hadviselés, ház és lakás, valamint ruházkodás, tehát a mindennapi élet tartozékait jelölő szavakig, ma is átszövik a nyelvünk szókészletét. Visszatérve István király kenyeréhez: az étkezés tágabb fogalomkörébe tartozó szláv jövevényszavainknak se szeri, se száma. Ilyenek például: ebéd, vacsora, sepernyő, cserép, csésze, palack, ecet, kása, kalács, konc, kolbász, gomba, laska, olaj, pecsenye, pogácsa, szalonna, tészta és zsír szavaink. Ezeket követték német eredetű társaik, mint például a kóstol, fánk, kappan, kömény, perec, valamint tönköly, bükköny, bak, csűr, kaptár, major és puttony szavaink. Népünk történetének ismeretlen részleteit különös igyekezettel siet föltárni a magyar tudományosság. Eleink életét és tetteit nem az elképzelt vagy utólag kitalált dicső múlt álomvilágában keressük, hogy ezáltal és ábrándos buzgalmunkban nagyobb jogokat követeljünk a népek asztalánál. Csak azt valljuk sajátunknak, amiről tudjuk, hogy harcban vagy munkában szerzett nehéz örökségünk. Mint például szavaink is, amelyek mint valami élő történelemkönyv lapjai, a múlt összefüggő és mindig izgalmas folyamatairól, eleink különös megújhodási készségéről tanúskodnak. Erdélyben egy nagy tudós, Szabó T. Attila, egész életét szentelte annak, hogy elbitangolt régi szavainkat a poros levéltárakban fölbúvárolja, és glédába állítsa. Ám e hatalmas mű, az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár torzóban maradt; a megjelent köteteket, betetőző folytatást, a további nyolc könyvet nem engedi közreadni a sanda gyanakvás. Szabó T. Attila oly lázas sietséggel igyekezett létrehozni nagy művét, mintha megérezte volna, hogy Erdélyben a magyar nyelv szigetei maholnap végveszélybe kerülnek. Akárcsak a magyar múlt megfoghatóbb emlékei a kisded, törékeny települések, s bennük az ódon házak, kicsinyek és nagyok, templomok és mellettük a besüppedt temetők, korhadt fakeresztek, amelyeket különös vandalizmussal próbál megsemmisíteni a totalitárius nemzetállam szerepében tetszelgő hatalom. Védelmükben, megmaradásuk érdekében sorakoztatta föl a nagy nyelvész szavaink dandárjait és hadosztályait. Dé nemcsak kenyéren él az ember. Naponta rádöbbenhetünk, kivált most, amikor Erdélyben nemzeti kulturák megmaradását pusztítás fenyegeti. Mert eleink hagyatéka éltető elem, akár a kenyér. KISS KÁROLY 5