Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - P. Szabó Ernő: István király Budapesten

ISTVÁN KIRÁLY „ BUDAPESTEN ^éJm] • árom csodálatosan szép kőfigura áll a Magyar Nem-Wwj-m zeti Galéria középkori kőtárában. Felületük kopott: A^rB a szél, fagy, eső, napsütés háromszázötven évig marta, csiszolta a követ. Szent István, Szent Imre és Szent László szobra 1500 körül került a kassai dóm homlokzatára, ott álltak, amíg csak az 1859-60-as restauráláskor újakkal nem helyettesítették őket. Áll a három Árpád-házi szent, dacolva az idővel, ott állnak a templomok homlokzatain, oltárokon, falképeken, ki tudná megmondani, hányszor örökítették meg őket a kő, fa, festék és ecset segítségével, hány kódexben, misekönyvben, hány díszes paláston, festett üvegablakon lelhetjük föl alakjukat. A többnyire idős, szakállas, méltóságteljes tartású férfiként ábrázolt Szent István palástban, koronásán, kezében jogarral, országalmával, Szent Lászlót lovagkirályként, érett férfikorban, páncélban, fegyveresen, a fiatal Szent Imre herceg törékeny alakját, kezében a tisztaságot jelképező liliommal... A kassaihoz hasonló szobrok a Nemzeti Galéria gyűjteményében is találhatók: a késő gótikus szárnyas oltárok terme előtt találjuk fel Szent István és Szent László Mateócról származó faszobrát. Ezzel azonban még a kassai, mateóci munkáknak is csak egy részét említettük, s arra a kérdésre, hogy a halála óta eltelt 950, illetve a szentté avatása óta számlált 905 év alatt hányszor, hányféle módon jelentették meg Szent István király arcát, alakját, gyanítom, egyelőre igen kevesen tudnának pontos választ adni. Ábrázolások százairól — ha nem ezreiről — van szó, a legkülönbözőbb műfajú, méretű, anyagú, technikájú művekről. Falusi templomok elmosódott vagy éppen ma is mészréteg alatt rejtőző freskóiról, külföldi könyvtárak rejtett kincsei közé számító miniatúrákról, fametszetekről — s nagyméretű festményekről, köztéri szobrokról. Sokalakos képekről és elmélyedésre, áhítatra ösztönző, intim hangulatú képecskékről. Olyan művekről, amelyek csak a király alakját ábrázolják, olyanokról, amelyek élete legendáját mesélik el, s olyanokról, amelyeken maga is csak mellékszereplő az ezeréves történelem eseményeit ábrázoló képsc ">kon, allegorikus jelenetekben. Az első ábrázolás, a koronázási paláston, amint a felirat elárulja, a király életében készült, a legutolsó néhány hónapos lehet. A fiatal szobrász. Török Richárd mellszobra nemrégiben a Műcsarnok Tavaszi Tárlatán szerepelt. Ha nem lenne amúgy is nyilvánvaló, az ábrázolások nagy száma bizonyítaná, milyen fontos szerepet játszott István a magyar történelemben — s a történelmi tudat mindenkori alakításában, a nemzet múltjáról, jelenéről, a magyarság sorskérdéseiről való gondolkodásban. Hiszen nemcsak a művek nagy számáról van szó, hanem arról is, hogy ezek, mondhatni, egyenletesen oszlanak el az időben. A középkor éppen olyan gyakran idézte a szent királyt, mint a XVII-XVIII. század barokk mecénása vagy a XIX-XX. század művészete. S a megrendelő szándéka szerint a király alakja mindig a legszélesebb rétegek előtt képviselte — hangsúlyozta — a fontosnak érzett ideológiai mondandót. A középkori szoborgalériák, falképciklusok, majd a XV-XVI. századi szárnyas oltárok hőse éppen olyan erősen hathatott a képzeletre, mint az illuzionisztikus, barokk mennyezetkép térdelő, ég felé tekintő alakja vagy éppen a századfordulós lovas szobor, az 1930-as évek egyre harciasabbnak ábrázolt uralkodója. István király alakját szemlélve elsősorban a kép-, szoborállítók ideológiájával szembesülünk. A reprezentatív együtteseken a király mintegy legitimizálja az adott uralkodót, rendszert, törekvéseit történelmi távlatba helyezve igazolja. Éppen ezért szinte mindig ott van az adott korszak főműveinek szánt alkotásokon. Az elpusztult középkori Szent Adalbert-székesegyház Porta Speciosájára éppen úgy érvényes ez, mint a budapesti Szent István Bazilika kialakítására vagy a millenniumi emlékműre, a Mátyástemplom-Halászbástya-Szent István-szobor együttesére. Az esztergomi kapu ívmezőjében Szent István, Szent Adalbert kíséretében, Máriának ajánlja az országot, alattuk, a kapu szemöldökgerendáján a kései utód, III. Béla s a XIII. századi templomépíttető, Jób érsek térdel . A kapufélfán és a timpanon keretelésében próféták, evangélisták, helyi szentek veszik körül a főszereplőket. Az égi és földi szféra, a jelen és múlt már a koronázási paláston is szerepelt, az esztergomi kapu alighanem a legnagyszerűbb ilyen alkotás volt a magyar művészet történetében. A magyar történelemre igencsak jellemző, hogy a török kori harcokban majdnem teljesen elpusztult székesegyháznak még a maradványait is letarolták az új esztergomi bazilika építése előtt, s művészetünk e csúcspontját csak töredékekből és egv XVIII. századi festmény alapján ismerjük. A kapun már felbukkan a XVII-XVIII. században igen fontossá vált Regnum Marianum gondolat: a következő időszak, a XIV-XVI. század ábrázolástípusait azonban még a Képes Krónika jelenetsoraival, az Anjou Legendárium (elveszett) képeivel vagy éppen a mateóci főoltár festményeivel jellemezhetjük. Egyre fontosabbak a grafikák is: a Thuróczy-krónika augsburgi kíadasában (1488) például a királyt Imre herceggel együtt ábrázolják. A következő korszakban, a barokk évszázadaiban, a Szent István-ábrázolások egyaránt szolgálják az egyéni áhítatot, és reprezentálják az ellenreformáció szellemében megújuló katolikus hit erejét, hirdetik a pogányság feletti győzelmet. Az egyik legkülönösebb grafikán (1633) a négy paripa által vontatott diadalszekéren ülő királyt látjuk. Jobb kezével lángot szór a lovak lábai alatt heverő pogányokra, s a romba dőlt pogány oltárra, bal kezében, gyeplő gyanánt, az ország címerét tartja. Fejére egy angyal koronát illeszt — ,,E jelben győzni fogsz" jeligével —, egy másik angyal az égen megjelenő kettőskeresztet tükör segítségével rávetíti a címerre. Ebben a korban válik az egyik legfontosabb ábrázolási tipussá az ország felajánlásának jelenete, amint Szent István a koronát nyújtja Mária felé, vagy Szent Imre herceget ajánlja oltalmába. Mária Magyarország Nagyasszonyává válik, a fölajánlási jelenet a történelmi és a vallási képzeletek összeolvadásának leghatásosabb dokumentuma. A XVIII. századi Szent István-ábrázolásökra már a budapesti templomokban is szép példákat találhatunk. Alakja, Szent Lászlóéval együtt, ott látható az Egyetemi templom egyik mellékoltárán, a közöttük lévő festményen a pannóniai születésű Szent Márton felezi meg köpenyét a koldussal. A Szervita templom főoltárára Tenny János bécsi szobrász készítette István, László, valamint Keresztelő Szent János és Szent József szobrát 1740-ben. Az oltárkép szintén bécsi művész, Hotzendorf János Sámuel műve. A Szent Anna-templomban Wagensöhn Ferenc függőképén ajánlja a király Szent Imre herceget s az országot Mária oltalmába. A XIX. században a Szent István-kultusz egyre kevésbé a vallásos áhítatot, inkább a történeti „ismeretterjesztés", a nemzetté válás gondolatának ludatosítását szolgálja. Egyre jobban dominál a szent király magyarsága, szerepet kapnak országépítő döntései, az ég felé forduló egyén helyét a népével egyre szorosabb kapcsolatban élő, a kereszténység felvételével is az ország fejlődését szolgáló vezető kerül a középpontba. 6