Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - TÉKA

téka CSAPLÁR VILMOS Pénzt, de sokat! A cím, enyhén szólva, „blickfangos". Ennél fogva az is megveszi a könyvet, aki nem tudja, hogy Csaplár sokadik műve. Pénzt, de sokat, ez számos honfitársunk álma, azoké, akik még nem tudják, hogy a sok sem elég. Mert létezik a gazdaságfilozófiában az úgynevezett relatív elnyomorodás, ami hétköznapi nyelvre lefordítva azt jelenti, hogy a pénz sohasem annyi, amennyit szeretnénk (egyfelől), és mindig akad valaki a környezetünkben, akinek több van (másfelől). Csaplár Vilmos könyve — többek között — erről szól. A könyv, zárójeles alcíme szerint, karriertörténet, és egyik mondanivalója az a giccses és régi szentencia, hogy ,,a pénz nem boldogít". Hát ennek, többek közt, az az oka, hogy a pénz BC-számlán az igazi, egyébként — elnézést kérek a Nemzeti Banktól — amolyan kulturált grafikai alkotás, és egészen addig, amíg nem lesz a legalacsonyabb svarc árfolyamon konvertibilis, valójában kereskedők és vállalatok jóindulatától függ, hogy belemennek-e a Capitaly-szerű játékba: elfogadják, hogy Vagyóczky pompás Bartókportréja ezer forintot ér, és adnak érte valami kézzelfoghatót. Aki foglalkozott numizmatikával, és látott ezresekbe kerülő ezüst százforintosokat, az érti, mire célzok. Csaplár első személyben beszélő hőse — kérdés, hogy hős-e, vagánynak kétségtelenül vagány — állítólag a belvárosi Nonstop vendéglő vezetője. Hogy ő-e valóban? Név nélkül nyilatkozott a rádióban, nem vállalta fel a figurát, pontosabban „nem vitte el a balhét". Mert tőkés csendestársnak lenni egy másik, harmadik és negyedik üzletben, az bizony balhé, mivelhogy a miénk nem tőkés társadalom. Hogy aztán ettől rögtön szocialista társadalom-e? Én — elnézést a privát közbeszólásért — vagy húsz éve vagyok párttag, és fölöttébb lelkesedem a fejlett szocializmusért (amiről nehogy azt higgye valaki, hogy amolyan vagány, ellenzéki megjegyzés: Marxnak is nagyjából ez volt a véleménye), de úgy gondolom, a tőkétlen, pontosabban tőkehiányos társadalom távolról sem szocialista. Sőt. Igazat kell adnom annak a nálam cinikusabb és szellemesebb, feltehetőleg budapesti kor- és honfitársamnak, aki kitalálta azt a léha élcet, hogy nálunk „a kapitalizmus farkastörvényei helyett a szocializmus rókatörvényei uralkodnak". Voltaképpen erről szól az interjú formájú könyv. Csaplár maga nyilatkozta a tévében, hogy hősét több személyből gyúrta össze. Higgyük el neki. A lényeg az, hogy e nem konkrét személy tudja, miként kell teljesen törvényesn minden hússzelethez vagy krumplikörethez felszámítai azt az olajat, amelyben nyolc-tíz adag is kisül. (Hogy az égett olaj az orvosok szerint rákkeltő? Az egész élet úgy, ahogy van carcinogen, ha belegondol az ember.) Aztán azt is tudja, hogy a KÖJÁL-ellenőrök, ha akarnák, minden vendéglőst egyfolytában büntethetnének. Mert a szabályok betarthatatlanul szigorúak. Tehát nem is tarthatják őket — de ezekkel a szabályokkal fordítva van, mint Krisztus koporsójával; azt nem őrizték ingyen, ezeket meg nem-nem őrzik ingyen. (Érthető?) Nem idézek a könyvből, még engem perelnénk hitelrontásért a kereskedelmi erények őrei. (Illetve nem őrei.) Azért mégiscsak idézek, mert ez az érdekfeszítő passzus fejlett mezőgazdaságunkról szól: „Pacal nélkül születnek a marhák, fejvelő nélkül születnek a disznók, leölik a gyönyörű marhákat, és nirics bélszín bennük". Esküszöm, nem vagyok elfogult: a pacal és a velő nem ízlik, a bélszínnek meg az ára ellenszenves. De mástól miért irigyelném? Tehát mély részvéttel gondolok azokra, akik nem piciny felárat kénytelenek fizetni a finom — vagy legalábbis divatos — ételekért. Ám a könyv korántsem a magyar vendéglátóipar helyzetéről és lehetőségeiről szól. Egy vállalkozó szellemű, útját kereső emberről, korunk sok negatív tulajdonsággal is rendelkező pozitív hőséről. Aki a sok pénzhez vezető út során elidegenül legjobb barátaitól, akik más „társadalmi réteghez" kezdenek tartozni, lévén kevesebb pénzük. Aki a vendéget mint olyat sem kedveli igazán, s eljut a „kis forgalom, nagy haszon" elméletéig. A homárt kereső vendéget látja már csak igazán szívesen... Nem kulcsregény ez, hiszen Csaplár több, általa ismert alakból gyúrta össze a figurát. Akiben az a különös — és ez nem belőle adódik —, hogy minden sikere ellenére sem tud igazán érvényesülni, bármennyit keres is. A könyv így azután — áttételesen — arról a gazdasági környezetről szól, amelyben az ötletnek nincs értéke, a fantáziát lenézik, az újat kereső ötletekben csak a megvalósítással járó gondokat látják. És ahol virágzik a megfoghatatlan korrupció. „Ha most kezdenék egy szerződéses üzletet vagy maszek üzletet bármelyik kerületben, az úgy indulna, hogy egy virágcsokorral bevonulnék a kerületi tanács kereskedelmi osztályára... Kezet csókolnék vagy nem csókolnék kezet, helyzettől függően bemutatkoznék, és elmondanám, hogy a támogatásukat kérem" stb. A személyes kapcsolatok feudalizmusból örökölt rendszerében a vállalkozó csak ilyen kígyómozgássl haladhat előre, mondhatni, bármiről is legyen szó, ez sokba kerül, és — a számlát mi fizetjük; főként azok, akiknek nem telik vendéglőre. SZÉKELY ANDRÁS KERÉNYIFERENC Nemzeti Színház A Corvina Kiadó nemrégiben indított Dokumentumok című sorozata arra vállalkozott, hogy jeles napok, történelmi fordulópontok eseményeit dokumentálja korabeli képek, szövegek hasonmás kiadásával. A cél: nemcsak a tényeket közölni, azaz az értelemre hatni, hanem az eredeti méretben és papíron közreadott dokumentumok segítségével érzelmileg is közelebb hozni a ma emberéhez a kort, az eseményeket, a szereplőket. Eddig három összeállítás jelent meg: a Föl kéne szabadulni már! című 1945. április 4-ikét idézi meg, a Talpra magyar!" 1948. március 15-ikét, míg Kiss József írása és a mellé társított dokumentumok Petőfi Sándor alakját, költészetét mutatják be. A sorozat korábbi darabjaihoz illően fontos — és igencsak aktuális — kérdésekkel foglalkozik a negyedik kötet: a Nemzeti Színházzal, pontosabban a színház alapításának körülményeivel. „Alul írott; minekutána á múlt 834ik Esztendőben Szabad Királlyi Pest Várassában á Hatvani Kapun kívül fekvő Üres-fundusomat, á Tekéntetes Nemes Vármegyének olly végre, hogy ott és azon Magyar Nemzeti Theatrum építessék oda ajándékoztam volna, most amidőn a tekéntetes Nemes Vármegye az építéshez már hozzá fogni akar, az érdeklett Fundust á fenn érentett czélra ezennel tökélletessen által írom, engedem, és meg Bízottam által resignállom..." — Grassalkovich Antal herceg 1935. szeptember 22-én kelt adományozó levelét nemcsak színház- és kultúrtörténeti érdekessége miatt böngészhetjük, hanem azért is, hogy megérezzünk valamit annak a nyelvnek a sajátosságaiból, ízéből, amely hamarosan éppen a színpadon szólal meg. No meg azért, hogy újra konstatáljuk: szerény technikai eszközeik ellenére a régiek valahogy mégis gyorsabbak voltak, mint a ma illetékesei: alig telt el egy év az adományozás óta, s a munkálatok már meg is kezdődtek. Az is igaz azonban, hogy — Kerényi Ferenc fogalmazása szerint — a színház valóban „ügy" volt Pesten, a megnyitás napja pedig ünnep. Széchenyi unatkozott ugyan a megnyitó előadáson, de a többség csöndes viselkedését Vörösmarthy Mihály mással magyarázta. Úgy látta, hogy a zajtalanságban „...ámulat, mély érzelem és egy magát becsülő népnek méltósága volt." Az önbecsülést, ügyszeretetet jelzi a gyors munka, hiszen 1837. augusztus 22-én meg is nyithatták a színházat. A közben eltelt néhány év eseményeit idézi fel, például, Pest vármegye határozata, a szállítólevél, Vörösmarthy Mihály Nyáry Pálhoz küldött levele; ifj. Zitterbarth Mátyás elképzeléseit jelzi a színház alaprajza; majd az indulás dokumentumai következnek: színészek szerződő nyilatkozata, a megnyitó előadás színlapja, a páholybérlők névsora, Bajza József levele Kántornénak, egy előadás elszámolása s egy színlap 1840. augusztus 8-ról. Jelképesnek is tarthatjuk, hogy a Magyar Nemzeti Színház elnevezés ezen a napon jelent meg először a színlapon. Ekkor mutatták be Erkel Ferenc első operáját, a Báthori Máriát magának a zeneszerzőnek a vezényletével. Az opera sikert aratott, s mivel — mint Kerényi Ferenc írja — a gondok általában is rendeződtek a negyvenes évek elejére, ekkoriban kezdődött a színház aranykora. P. SZABÓ ERNŐ Folyóiratszemle ANGELUS RÓBERT: A FŐVÁROSI SZEMÉLYKÖZLEKEDÉS ÉS A LAKÁSTELEPÍTÉS, LAKÁSÉPÍTÉS REND-46