Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Kardos G. György: Az első sorok

ge fedőnéven szervezkedtek, s volt egy három helyiségből álló irodájuk, ahol is a nagyapámat szerény fizetéssel alkalmazták raktárosnak, altisztnek, mindenesnek. Meglátogattam egyszer-kétszer a hivatalában, mély felelőségtudattal bóbiskolt egy széken, ötven csomag porított spenótot őrzött három hónapig, más találmányra nem emlékszem. A Magyar Feltalálók Szövetségének részvényesei végül is nem restaurálták a Habsburg Monarchiát, megelégedtek annyival, hogy a hivatal felosztása előtt küldöttséget menesszenek Bécsbe egy koszorúval Erzsébet királynő szarkofágjára: „Felejthetetlen királynőnknek, királyhű magyarok." Mi pedig örököltünk húsz csomag spenótot s egy kissé ütődött, nyugállományú tábornokot, bizonyos Spinetzkyt, aki ezentúl gyakorta vett részt az alsós partikban, vörös lampaszos nadrágban ült a hokedlin, s ha piros volt az adu, azt mondta: „Rote Hosen tragen die Franzosen." Nagyanyámnak meg volt tiltva, hogy oroszországi élményeit emlegesse. De ha egyedül maradtunk odahaza, csodálatos történeteket mesélt nekem, s meg kellett esküdnöm mindenre, hogy nem árulom el soha senkinek azt a kalandot, amikor a nagyanyám tél közepén száz szál tearózsát kapott egy gárdatiszttől, egyetlen forró csókjáért. Csodáltam a gárdatiszteket, és csodáltam a nagyhercegeket, és csodáltam a nagyanyámat is, különösen amikor jókedvében volt, és orosz románcokat énekelt. A hangulat tetőfokán félretolta az ebédlőasztalt, és megmutatta, hogyan táncolták a kánkánt Szentpéterváron. „Ráz... dvá..." — lebegtette kacéran a szoknyáját és lábát a legyűrődött flórharisnyával fürgén emelgette a magasba. Közös sétáink boldogak és céltudatosak voltak. Délutánok a Meteor kávéházban, ahol a háztartásból elspórolt fillérekből tejeskávéztunk, mert itt játszott naponta Szmirnov Szergej és balalajkazenekara. Késő délután a Városliget következett. A Gundel bejárata előtt egy emigráns orosz portás fogadta a vendégeket festői kozák ruhában, s a nagyanyám rendszerint hosszasan elbeszélgetett vele. Előfordult aztán, hogy szégyellenem kellett a nagyanyámat. Ez két ízben is megtörtént. Először, amikor román hajósokkal ismerkedtünk meg a Lipót körúton, s a hajósok vendégül láttak bennünket az uszályon. Nagyanyám becsípett a cujkától, dojnákat dalolt, s ledéren vihogva tűrte, hogy a hajósok csipkedjék meg fogdossák. Ez a kaland, ha szégyenletes is volt, de legalább köztünk maradt, ám a másiktól sokat szenvedtem. Egy napon azzal a hírrel jöttem haza, hogy az iskola tornatermében valamelyik este előadás lesz, amelyen Eleonora Borodina, a cári operaház tagja lép fel, zongorán kíséri férje, Cserkaszkij herceg. Az előadásra a szülőket is meghívták, és nagyanyám lelkesen vállalkozott rá, hogy elkísér. Nyakába akasztotta elmaradhatatlan lornyonját, és egy régi kalapskatulyából előhalászott egy zöld tollas fekete bársonykalapot, amely rám — hiszen hozzászoktam már nagyanyám hóbortjaihoz — nem tett különösebb hatást. Nagyapám pedig legyintett, és csak annyit mondott: „Schausst aus wie a Hure". Amikor a tornateremben nagyanyám körülményesen letelepedett a szülők részére fenntartott helyen, már érezni lehetett a feszültséget. Azután Eleonora Borodina elénekelt egy áriát a Pique Dame-ból, s amikor graciőzen meghajolt, a tapsba kuncogás vegyült, és Cserkaszkij herceg szigorúan felvonta a szemöldökét. Nagyanyám tollas kalapja láthatólag nagyobb érdeklődést keltett, mint a cári operaház örökös tagjának szereplése. Tatjána dalánál már nem volt kétség, hogy a zöld tollak képezik az est fénypontját, fuldokló kacagás robbant a tornaterem minden sarkában. Cserkaszkij herceg zongorázás közben többször is a közönséghez fordult, és azt sziszegte: „Ruhe!" S egyszer nagyanyám is a magasba emelte lornyonját, és ő is azt kiáltotta: „Ruhe!" El lehet képzelni. Szerencsére nem tartott sokáig az előadás, én meredten ültem a helyemen egész idő alatt, nem mertem a nagyanyámra nézni mert ha összeakadt a tekintetünk, rögtön integetni kezdett, és feltűnő mozdulatokkal mutatta, hogy mekkora élményben volt részünk. És az előadás uátn sem tudtam megakadályozni, hogy a nagyanyám oda ne ügessen a kottáit rosszkedvűen csomagoló Cserkaszkij herceghez. Dús keblére helyezte a tenyerét, meghajolt, és mondott valamit oroszul a hercegnek, akinek először csak az arca borult el, azután a zongora fedeléhez csapkodta a kottaköteget, és kivörösödve azt morogta: „Lassen Sie mich in Ruhe, Madame!" Lankadtan mentünk hazafelé, a tornateremben még szégyelltem a nagyanyámat, de most inkább sajnáltam. Nagyokat sóhajtott útközben, nagyon megrendült, hogy a herceg még csak arra sem méltatta, hogy oroszul válaszoljon neki. Szerettem volna enyhíteni a kínjain, s azon töprengtem, mivel vigasztalhatom meg. — Hamisan énekelt — mondtam végül is megfontoltan, és éreztem, hogy ez jólesett a nagyanyámnak. — Na, siehst du — mondta. — Ezek nem igazi hercegek. Ezek svindlerek. A nagyanyám nem volt vér szerinti nagyanyám, mégis igazi nagyanyám volt. Az apám vér szerinti apám volt, mégsem volt igazi apám. Megszületésem előtt néhány nappal vette el az anyámat valamiféle polgári kegyeletből. Kisgyerek koromból alig van emlékem róla, nem emlékszem rá, hogy egyszer is láttam volna. Személyét egy Galántai nevű könyvügynök képviselte kétszer egy évben. Karácsonykor és a születésnapomon beállított hozzánk apám szeszélyes ajándékaival; ötéves koromban kaptam egy krómnikkel Watermann töltőtollkészletet, hatéves korombn egy lexikont. Kisebb ünnepekkor az apám megbízásából megjelent nálunk Oszkár bácsi, a nevezetes mesemondó, leült mellém unottan, elmesélte a Kacor királyt, a nagyapámnak elmondott egy-két zsidó viccet, azután továbbállt, hogy a főváros megbízásából ugyanezt elmondja a Margitszigeten is. Sokáig azt hittem az apámról, hogy katona, anyám egyetlen képet őrzött róla, amely még a háború alatt készült. Apám a kardja markolatára tette a kezét, s félrecsapott csákója alatt hetykén hunyorgott a magasba. Apai nagyapám körorvos volt Szécsényben, vele is csak egyszer találkoztam életemben. Annyit tudok róla, hog ezüstnyelű sétapálcája volt, imádta a nőket, és leginkább magyar nemes szeretett volna lenni. A család egyik ága valamikor megkapta a „zelenkai" előnevet, amiért azután a család más része több évtizeden át ostromolta a hivatalokat. Végül is nem lettünk zelenkai Kardosok, de azért a nagyapám mégiscsak vitte valamire a társadalomban, mert amikor meghalt, a gyászjelentésében már ez állott: Dr. Kardos Sándor egészségügyi tanácsos, Nógrád és Hont megye tiszteletbeli tiszti főorvosa. Apám is orvosnak készült, el is végzett két szemesztert, akkor beleszeretett a némafilmek hajdani csillagába Lenkeffy Icába, és novellákat írt hozzá. A novelláktól egyenes út vezetett az újságírásig. Közben kitört a világháború, apám fiatalon vonult be katonának, megsebesült — élete végéig bicegve járt, lábszárcsontjában megakadt egy golyó —, s mint hadnagy szerelt le, két Signum Laudissal és még egy csomó más kitüntetéssel. A háború végén Komédia címen színházi lapot alapított, amelyet egy régi lexikon tanúsága szerint a Kommün idején tiltottak be hazafias tartalma miatt, s egy újabb lexikon tanúsága szerint a fehérterror idején tiltottak be demokratikus tartalma miatt. Az igazság az volt, hogy az apám nem is igen politizált. Üres óráiban színházi öltözőkben üldögélt, és gyűjtötte az anyagot Függöny mögött című napi pletykarovatához az Esti Kurírban. A politika csak annyit jelentett az életében — ha ugyan ez politikának nevezhető —, hogy szeretett bizonyos magyar katonatiszti tartásban tetszelegni. A hadirokkant státus, a számos kitüntetés és íróasztalán Károly király dedikált arcképe alaposan megtette a magáét. Újságírói népszerűségét egyéni kedvességének köszönhette, a született kedves embereknek ahhoz a fajtájához tartozott, akik nem tesznek senkiért semmit, de előre köszönnek mindenkinek. Sikamlós történetei nem mindig maradtak a jóízlés határain belül, de az ő nógrádi kiejtésével előadva mégiscsak valami sajátos bájt nyertek. Palóc beszéde miatt úgy is emlegették: Kárdos Pistá, s számtalan anekdota kerengett személye körül. Az utókorra