Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Kardos G. György: Az első sorok

inkább róla szóló anekdotákat hagyott, mint megrendítő műveket. A nehéz időket eleinte könnyen vészelte át, hadi érdemei révén kivételezettséget élvezett, kamarai tag volt és légoltalmi tömbparancsnok. Ezekben az években gyakrabban találkoztunk, de végül is nem tudtunk mit kezdeni egymással, pedig olykor siralmasan igyekeztünk. Én a műveltségemet fitogtattam előtte, az apám kis trágárságokkal igyekezett a bizalmamba férkőzni. Hibátlan eleganciájával zavarba ejtett, orromat facsarta a virginiai dohánnyal keveredő kesernyés kölniillat. A fagy nem engedett fel soha közöttünk. A háború után valahol — nagyon messze — kezembe került egy magyar újság, amelyben apámról emlékeztek meg, s azt írták róla, hogy amikor elhurcolták, fehér tiszti egyenruhába öltözött, s mellére tűzte a kitüntetéseit. Tiszteletre méltó gesztus lett volna, illő az apámhoz, a „zelenkai" előnévhez s Károly király arcképéhez az íróasztalon. De hát én jól emlékeztem egy fényképre, amelyet a Harc című nyilas lap közölt az internált zsidó újságírókról, akik végre nem mérgezik többé a magyar sajtót. Egyetlen fekete télikabátban álldogált ezen a képen az apám, szégyenkezve és zavartan, mellén sárga csillaggal. Palócos ábrázatára stürmeri jeleket retusáltak. Mi hitele maradt hát ezek után az emlékezésnek apám utolsó napjára Buchenwaldban, miszerint ,,a mindig elegáns, szellemes, snájdig Kardos Pista végignézett szégyenletes rabruháján, és azt mondta: „Oda kell adnom kivasaltatni. így még sem mehet az ember a krematóriumba." Anyám büszkébb volt apámra, mint én, az anyámat mintha Szomaházy István — a Mesék az írógépről szerzője — találta volna ki. A kor tucatterméke volt, tölgyfaburkolatú ügyvédi irodák elmosódott háttere, akit havi százhúsz pengőért agyonszekíroztak, de akinek apám ismertebb neve révén mégiscsak volt némi ködös kapcsolata az Abbáziában nyaralók, a Park szanatóriumban pihenők és a Spolarichnál vacsorázók köreivel. Az anyám luxusa ugyan legföljebb egy negyedéves előfizetés volt a Színházi Életre, jobb években egy olcsó operabérlet, fél órácska egy Buchwald-széken, ahol fondorlatos módon mindig kierőszakolta a társalgást a mellette ülő úriasszonyokkal, akiknek azután elmondhatta, hogy Siófokon szerinte a közönség már sajnos nem az, ami régen volt. Soha nem nyaraltunk Siófokon, de anyám reménytelen ábrándjai nem ismertek határt. Egyetlenegyszer reszkírozott meg egy aligai üdülést, előszezonban, hat napig. A világ legolcsóbb penziójának legdohosabb szobájában írogatta a lelkes anzikszokat az ismerősöknek és a tekintélyes ügyvédi iroda principálisainak és bojtárainak. Egész idő alatt esett az eső, alig mozdultunk ki a szobából, kolbászt és kenyeret ettünk. De esténként azért beültünk egy tejeskávéra a kioszkba, ahol az anyám szenvedélyesen ismerkedett, mindenkinek elmondta, hogy ez csak előnyaralás nálunk, egy szeszély, egy semmiség, és most készülük egy hosszabb aldunai útra, amelyre a bolgár kormány hívott meg bennünket, ugyanis az apám nemrég kitüntetést kapott a bolgár cártól. A kitüntetés mellesleg igaz volt, mi is az újságban olvastunk róla. De hogy miért kapta az apám, azt a mai napig sem tudom. így éltünk mindig a valóság és az ábrándok határain, végül már magam is alájátszottam az anyám hóbortjainak, megadóan bólogattam, amikor azt mesélte éppen valakinek, hogy jövőre a Chalons-sur-Marne-i intézetbe szándékozik beíratni. A valóságban az iskola legrosszabb tanulói között jegyeztek, és nyolcadikban ki is csaptak, mert az első félévben hét tantárgyból buktam meg, és volt vagy háromszáz igazolatlan órám. És ha nem csaptak volna ki? Nemsokára amúgy is zárt vagonban utaztam a bori rézbányák felé... Elég az hozzá, csaknem nyolc évig voltam távol. Mire megjöttem, addigra anyám is meglelte a magukra maradt zsidóasszonyok békéjét a társadalmi munkákban. Életében először érezte jól magát, éjjel-nappal zakatolt, csasztuskákat írt és felszólalt a lakógyűléseken. Magával cipelt a vállalati összejövetelekre, bár nemigen dicsekedhetett velem, még azokban a harcos időkben sem számított túlzott karriernek, ha valaki építkezésen dolgozik mint kőműves segéd. Életem jelentős részében nem sok örömet okoztam az anyámnak, igaz, hogy másoknak sem, még magamnak sem. Amikor az első könyvem megjelent, az anyám el sem hitte, hogy igaz, annyi mindent terjesztett addig is nemlétező dicsőségemről, azt hitte, hogy ezt is ő találta ki. Amikor azután felocsúdott, még éppen annyi ideje maradt az életből, hogy telekürtölje híremmel a világot. Szerencsére már nyugdíjban volt, és így győzte a munkát. Irt és telefonált valamennyi külföldi és belföldi, közeli és távoli ismerősének, valamennyi barátnőjének és kollégájának, felolvasta nekik a könyvről szóló kritikákat, s hozzátette, hogy ezeknél is sokkal jobbakat írtak volna rólam, de az írószövetség nem engedte. Ellesett beszélgetéseket jegyzett meg a villamoson, amelyek meggyőzték, hogy mindenki rólam beszél, s azután már csak így mutatkozott be: „Kardos G. György édesanyja vagyok." Azután felvételét kérte a Fészek Klubba, s a kérelmében ezt írta: „Fiam külföldön is jól ismert híres író..." Sikereimnek csúcsán anyám egy éjszaka rosszul lett, s reggel bevittem a kórházba. Két napig haldoklott, mindvégig mellette voltam. Jól tudta, hogy haldoklik, s inkább azon igyekezett, hogy ezt ne vegyem észre. Amikor már nem lehetett nem észrevenni, az anyám megadta magát, és magyarázóan suttogta a fülembe: „Ez már az exitus." Mintha azt akarta volna mondani: figyeljem meg jól, még hasznomra lehet a megfigyelés. Jó és tiszta lélek volt, tisztán és tárgyilagosan várta a halált, és ügyet sem vetett a fiatal orvosnő butácska igyekvésére: „Meglátja, Jolika, két hét múlva úgy fog szaladni..." De azért az orvosnőnek is odavetette: „A fiam híres író". Anyám utolsó szavai ezek voltak: „Ne felejtsd az órám a fiókban." Majd egy görcsös vérhányás után meghalt. Megvártam, amíg rendbe teszik, felmossák a követ körülötte, azután a spanyolfal mögött még néhány percig elidőztem vele. Azután egy ollóval óvatosan felbontottam a varrást a kabátom hajtókáján, vagyis megszaggattam a ruháimat. Azután elkezdtem rögtön intézni a halál bonyolult ügyvitelét kórházi és állami hivatalok íróasztalai előtt. Anyám közben békésen feküdt egy tepsiben, feltehetően rendezett állapotban, amint ezt a boncsegéd kétszáz forintért megígérte. „Mert nem mindegy, kérem szépen, hogyan helyezzük vissza a koponyát, tudni kell egy kicsit ügyeskedni kérem, a hajat úgy kell elrendezni..." A zsidó szentegyletnél megpróbálták a temetkezési költségeket mind magasabbra srófolni, mivelhogy anyám végakarata a pogány hamvasztás volt. Az illetőnek, akivel tárgyaltam, nem láttam az arcát, egész idő alatt inhalált, s az irodát sűrű kamillaillat töltötte be. Akkor lebbentette csak fel homlokáról a törülközőt, amikor kifakadtam, és a mérsékelt helyárakkal üzemelő tiszta és ápolt köztemetőkre hivatkoztam. Könnyű nekik — mondta dühösen. — Háromszázötven temetésük van egy héten. Mi örülhetünk, ha egy év alatt van annyi. Ilyen egyszerű volt az egész. Nem nyikorogtak éjjel a bútorok, nem repedtek meg maguktól a poharak, nem voltak figyelmeztető álmaim. Pedig mennyiszer hallottam a nagyanyámtól efféle csodákról. Neki a halál éppen olyan mesebeli volt, mint az ifjúság, a vágtató kozákokkal, a nagyhercegekkel és a tearózsákkal. Nagyanyám gyönyörű halottai élénk színekkel haltak meg, a betegség torzító jelei nélkül, illő mozdulatokkal és az ő elvárásai szerint végszavaztak. A nagyanyám nem hagyta, hogy a világ olyan legyen, amilyen valójában, olyannak kellett lennie, amilyennek ő akarta. És én most semmit nem szeretnék annyira, mint azt, hogy az ő hóbortos ábrándjai szálljanak meg, ha egyszer majd egy tiszta papírlapra leírom az első sorokat: „A kronstadti hadikikötőben már három napja begyújtott kazánnal vesztegelt a Nord-Deutscher Lloys Lübeck nevű gőzöse. A köd lenyomta a füstöt, a fedélzeten összezsúfolódott utasok szórakozottan szétmázolták a kormot az arcukon, s komor figyelemmel bámulták az orosz cirkálót, amely a közelben horgonyzott, s fegyvertornyai a Lübeckre irányultak. A fedélzetnek a hajó tatja felé eső részén — ahonnét a cirkáló már nem volt látható — két magányos nő állt..." 34