Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Kardos G. György: Az első sorok

LEGSZŰKEBB HAZÁM Kardos G. György AZ ELSŐ SOROK A világ, amelybe belecsöppentem, szűk udvari bérlakás volt a Király utcában, szemben a Király Színházzal, ahol életem első színielőadását láttam. Piaci kofák laktak a házunkban, szabad bejárásom volt mindegyikhez, de leginkább Frau Markovics almahéjjal teleszórt vaskályhája mellett üldögéltem és hallgattam a rémséges történeteket a kályhacsőben lakozó szörcsögő és vinnyogó szellemekről. Frau Markovics levendulát árult a Hunyadi téri piacon, a földön guggolt, a bódék tövében, és egyhangú szomorúsággal dalolta: La-a-vindl... Laa-vindl... A szomszédokat jártam délutánonként, mindenütt tágasabb volt, mint nálunk. Két apró szobában zsúfolódtunk össze, nagyszüleim, anyám, anyám nővére és három fiútestvére. Anyám keveset volt otthon, egy leíró irodában gép- és gyorsírt késő estig, de a három fiú — nyomdász, szűcs, pincér — többnyire a konyhában lebzselt, a három közül kettőnek rendszerint nem volt munkája. Anyám nővére házakhoz járt manikűrözni, aztán cseléd lett, bejárónő nálunk alig valamivel gazdagabb családoknál. Nagyapámat a hadikölcsönök vitték a tönk szélére, óbudai krejzleráját rég elárverezték, s bizonytalan üzletek után futkosott egész nap. Kemény kis buta ember volt szegény, még zsidónak is tökéletlen, imádkozás helyett csak mormogott a templomban, nemigen ismerte ki magát az imákban. Nagyapám apja — és összes felmenője is — cserzővarga volt, negyvennyolcban harcolt a magyarok szabadságáért, s kapott egy kardvágást az arcára egy osztrák svalizsértől. Erről sok szó esett a mi sültkrumpliszagú otthonunkban, a könnyűlovas pengéje vasárnaponként ünnepi fénybe vonta a végrehajtók által letarolt Király utcai lakást. A kardvágás némi agyrázkódást is okozhatott, dédriagyapám gőgös ember lett, zsinóros magyar ruhákban járt, és restellte továbbadni fiainak a tisztes ipart. Nagyapámnak — mivel gyenge ember volt — pici vegyeskereskedést nyitott Óbudán, két másik fiát — Henrik bácsit és Poldi bácsit — gazdatisztnek taníttatta. Poldi bácsira még emlékszem, örökösen kiabált, mintha mindenki süketnéma lett volna azon a Schossberger-birtokon, ahol intéző volt. Arcából csak a hivalkodó, hosszú, pödrött bajusz rögződött meg az emlékezetemben. S még a temetés is, az óbudai rabbi példabeszéde a nagy tölgyről, amelyet elkezd rágni a szú, és addig rágja, amíg a „nagy tölgy a icipici szú rágásától... az az óriási fa, az a hatalmas büszke tölgy egyszer csak ledől... Te, aki itt fekszel, Pollák Lipót..." Dédnagyapám nevét nem is olyan régen fedeztem fel egy Magyar zsidók a szabadságharcban című füzetkében, amelyhez dr. Jókai Móricz írt előszót. Bizony, ott volt, Pollacsek Ármin házaló és Pollner Jakab templomszolga között, Pollák József tímár. Nagyanyám nem volt vér szerinti nagyanyám, anyám anyját még a háború kitörése előtt elvitte a „gallopierende". A gyerekek nemsokára tetvesedni kezdtek, a nagyapám ezért szorgos, ám sikertelen kapcsolatot tartott fenn Óbuda valamennyi házasságközvetítőjével. Az újságokban feladott hirdetéseire, melyekben egy szenvedélyektől mentes, izraelita vallású kereskedő keresett jószínű és házias anyát hat gyermekének, nem tolongtak a jelentkezők. A nagyapámnak végül is meg kellett elégednie egy hibás múltú, s még vallásilag is rendezetlen hölgy kezével. A hölgy Drezdából válaszolt az apróhirdetésre egy levelezőlapon, amelyen a címzés fölött ez harsogott: Gott straffe England! Nagyanyám a balti öböl partjairól érkezett Drezdába, Oroszországban élt azelőtt, ám az oroszok a háború kitörése után kizsuppolták az osztrák-magyar állampolgárokat, s még azokat az ártatlan kis magyar verebeket sem kímélték, akik a vörösre kárpitozott szentpétervári kabarék asztalai között csiripeltek. Nagyanyám is vengerka volt, huszár ruhában táncolt két húgával, Franci nénivel és Olga nénivel az orosz főváros állítólag nevesebb mulatóiban. De a „Kaiser Willhelm I." német gőzös csupán két lányt mentett meg a Központi Hatalmaknak, Olga néni Oroszországban maradt, férjhez ment egy poltavai újságíróhoz, sorsa ezentúl az ismeretlenség homályába vész. Franci néni Drezdában hódította meg egy háborús újgazdag szívét. Nemsokára leányuk született, aki férjhez ment később egy német báróhoz. Nagyanyám az Anschluss előtt találkozott a húgával utoljára, Bécsben, s azután szent borzadállyal mesélte otthon, hogy Franci néni, „mit nazionalsozialistische Grüsse" üdvözölte őt. Nagyanyám a Bánátban született, Pancsován, s a könnyelműbb életmódra akkor határozta el magát, amikor a templomi zászlók alatt s a pravoszláv szertartás fenségével utolsó útjára kísérte első hites férjét, egy vérbő fuvarost, Tabakovics Jovánt. így hát a nagyanyámnak volt már tisztességes neve, mielőtt Pollák Judáné lett volna: özvegy Tabak Jánosné. Nem is értem meg soha, hogyan mehetett férjhez az én tötymöty nagyapámhoz, aki minden szabadabb megnyilatkozására csak ezt tudta mondani: jezsuit gondolkodás. És azt sem tudnám megfejteni, miféle nemzetiséghez tartozott; ha magyarul beszélt, svábbal keverte, ha pedig szerbül, akkor románnal. Talán csak az jelenthet valamit, hogy főzés meg ablakmosás közben szerbül énekelt, s én is együtt énekeltem vele: „Kráj Milán putuje, krájcom szerukuje..." Ám ha hosszú ezüstláncon nyakába akasztotta a lornyonját, francia szavak is vegyültek rögtön a magyar, szerb és német szavak közé, s a francia négyes táncmesteri utasításainak kíséretében csapkodta a lapokat, amikor a nagyapámmal alsóztak, s a nagyanyámé volt minden ütés. Ez pedig így rögződött meg azóta is a fülemben: „Sénanglé, turdömé, été, plié..." Szerettem ott ülni mellettük, amikor kártyáztak, jólesett hallgatni a bemondásokat, például, amikor makk volt az adu, és a nagyapám azt mondta: „Makkot kapott a táborba Csumbuk János Péter..." Járt még hozzánk kártyázni egy Schiffler nevű rendőrtanácsos, ő ezzel a kérkedő pattogással verte a konyhaasztalra a lapokat: „Tányérsapka?!... Sunkanadrág?!... Templomból mozi?!... Naccságának cekkert vinni?!" Ezt aztán én is megtanultam, mondtam is sokat, és nem tudom ki és mikor értette meg velem, hogy ennek a különös „überolásnak" az ütemére verték annak idején a különítményesek a falusi direktóriumok tagjait. Schiffler rendőrtanácsosnak volt egy borzongató titka, melyet egyes-egyedül a mi családunkra bízott. Kisebbik fia nem tért vissza az orosz hadifogságból, beállt a Vörös Hadseregbe, és a polgárháborúban elesett. Valaki azután hazahozott róla egy elnyűtt fényképet, a ravatalon feküdt egyenruhában, vöröscsillagos tányérsapkával a fején. A képet a nagyanyám rejtette el a lepedők között, a szekrényben. A nagyobbik Schiffler fiú pocsék jellem volt, tagja a Kurzus valamennyi egyletének, sohasem dolgozott, a Baross-szövetség tartotta felszínen, ám az apja konok undorral hallgatta minden szavát: „Fontos az, hogy magyarok vagyunk... Ennél nagyobb dolog nincs a világon." Amikor a konyhában lehalkult olykor a beszélgetés, tudtam, hogy Schiffler a másik fiát siratja, azt a halottat, akinek a képét senki sem láthatta. Nem volt a tanácsos sem vörös, sem fehér, szabadkőműves és legitimista volt, és nagyapámat is beavatta a veszélytelen konspirációba. A királyság hívei Magyar Feltalálók Szövetsé-32