Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Stenczer Ferenc: Sajtóvisszhang 1944-1945

dogó szóval is. Alig látom a leírt betűket e kis gyertya mellett. Eljött hozzám az első napokban egy ismeretlen nyomdász, megkérdezte, hogy nincs-e valamire szükségem, s ezzel a szóval köszönt el tőlem: „szabadság". Eljött hozzám a legvadabb aknatűzben egy szegény munkásasszony is, aki talán úgy érezte, hogy valaha jót tettem vele, zsírt és néhány fagyott almát hozott, mert azt hitte, hogy éhezem. És szerdán belépett a pincébe egy orosz katona, megállt a gyertyafényben, és azt mondta: „Nyima kleba?" és letett az asztalra egy kenyeret, szégyenkező kézmozdulattal, szinte bocsánatkéréssel. Soha nem fogom elfelejteni zavart kis mosolyát. Ez az arc volt nekem ott a gyertyafényben az élő Krisztus. Ezt a szót: szabadság, azt a pár fonnyadt almát, ezt az orosz mosolyt soha nem tudom visszafizetni nekik. Emberek, ti gazdagok vagytok. Eszméljetek rá mindannyian, hogy gazdagok vagytok. Ne sirassátok az anyagokat. Kincsetek a jóság, amelynek erejét és fényét még nem ismertétek meg eléggé önmagatokban sem. Most éveken át golyó és börtön járt annak, aki azt merte mondani: szeretet. Istenem, szegények, mondta egy asszony az elhurcolt zsidókat látva, s már feléje sújtott a puskatus. De mi, akik még élünk, most higgyünk igazán ebben a mérhetetlen erőben: szabadság. A világtörténelem minden csodájának forrása ez az erő. Hiszek az emberi jóságban. Ez a hit visz most rogyadozó lábbakkal a nyomda felé. Nemsokára kigyullad a villany. Hol vagytok színészbarátaim? Gyertek elő, játszani akarunk, találunk még valahol egy üres termet. Játszani, énekelni, vigasztalni. Emberek, boldogtalan embertársaim, hirdessétek és mutassátok fel az emberi jóságot, mert ez most az egyetlen, de roppant kincsetek. A lapát, amely a törmeléket arrébb dobja, e néma lapát is azt fogja hirdetni. Minden munka, minden kézmozdulat. A háború szennye most már nemsokára lefolyik rólunk, mint a boncterem feketevörös, bűzös leve. Fölmossuk padlóinkat és lelkeinket. Munkára fel, emberek. Halljátok a kiáltásunkat? Élünk! Szabadság, 1945. január 22. ÖRVÖS LAJOS r így indul az élet Budapesten A moszkvai Tassz, a londoni Reuter, az amerikai Associated Press munkatársainak hosszú hetek óta drámai témája Budapest, de a legborzasztóbb élmény mindig a magyar újságíróé, aki saját otthonának romjai közül küldi háborús tudósítását. Kiégett házak között, halomba gyűjtött téglakupacokon mászkálva jutottam Soroksár felől a fővárosba. A korai sötétségben hosszú félórákon át egy gyenge mécses fénye sem szűrődik ki az utat szegélyező bérházakból, s csak közelről vettem észre: az ablak helyén sötét űr tátong, belül nincs is ház, a külső fal csak keret, határa az életnek, amelyen belül otthon, család, szépség, csúnyaság, jóság, rosszaság, harag, békesség s ezek minden kis tartozéka elpusztult, megsemmisült. Önkéntelenül is felötlik a kérdés bennem: hol van a sok lakó, a gyerekek, a vice?... Idegen a város, az üres, leomló foltokban feltünedező Ferenc körút, a pompás Horthy-híd megmaradt első pillére. Hordókba, deszkákba, emberekbe ütközöm. Nappal Budapest zsúfolt a munkába siető emberektől. Szinte bíztató a körúti tömegek hullámzása. Növelik a sokaságot a lakóházak előtti járdán, útközépen közmunkát végző férfiak, nők csoportjai, amelyek havat, szemetet, a bombázott házak előtt pedig a téglákat és a törmelékeket kupacba hordják, aztán kiskocsikon a megjelölt lerakodóhelyekre szállítják. Mintha Budapest már szépítené magát, szabadulni akarna már a szennytől, piszoktól. Ahogy a város belsejébe, különösen a Belváros felé közeledem, annál észbontóbb a pusztítás képe. Majdnem statisztikus pontossággal megállapítható, hogy ablak nem létezik, sértetlen ház nincs. Egyetlen nyitott üzletet sem látok — a lakosság kizárólag megmaradt kicsi készletének roncsaiból él. Bámulatos azonban a segíteni akarás. A szomszéd, az ismerős, de gyakran vadidegen egy kis babhoz, néhány tuskó fához, faggyúdarabhoz juttatja a nélkülözőt. Sok nehézséget okoz a közlekedési eszközök hiánya is. Sokan a külvárosokból gyalogolnak be a város másik részébe, ami mind erőben, mind időben veszteséget jelent. A Pest közeléből reggelenként bejövő munkások megsegítésére az orosz parancsnokság a magyar hatóságokkal karöltve gőzmozdonnyal vontatott villamoskocsikat állított be, amelyek több irányból jutnak a város belsejébe. Budára még nehéz az átjutás. Csupán Újpest felé van egy rögtönzött fahíd. Szociális viszonylatban nehéz lenne képet alkotni Budapestről. A lakosság között bensőséges csereviszony alakult ki: az üzleteket, a boltokat a körutakon orosz-magyar szótárt, citrompótlót, cipőfűzőt kínáló árusok helyettesítik. A hivatalok, szakszervezetek nagyrészt már működnek, s lehetővé teszik a szabadabb élet kialakulását a munkásság, de az értelmiség számára is. A városi szervezet hatalmas munkát fejt ki Budapest lakosságának élelmiszerellátásáért. Ezt az óriási horderejű feladatot Budapest közellátási kormánybiztossága vállalta, melynek élén Vas Zoltán emberfeletti küzdelemmel intézi a már felállított és még felállítandó létfontosságú népkonyhák ügyét, az egész ellátás égető kérdését. Szociális életről beszélve a mindennapi élettel velejáró visszásságokról is említést kell tenni. így a parányira lezsugorodott feketepiacról, amely őrületes árakon eteti a korlátlan pénzzel rendelkezőket. Az új közellátási rendelet erre is kitér, amikor szigorúan előírja az árukészlet bejelentési kötelezettségét. A Pestről Budára és vissza közlekedő csónakosok kicsiny csoportja 100-1000 pengőig terjedő összegért viszi át a túlsó partra a hozzátartozók után kutató lakosságot. Naponta történnek tömeges szerencsétlenségek a csónakokba bepréselt emberek között. A fővárosnak kellene kezébe vennie ezt a forgalmat. Sajtó, színház, mozi, rádió nélkül nem élhet, nem képzelhető el Budapest. Az emberek jóformán még elő sem bújtak a pincékből, a Darvas József, Kállai Gyula és Zilahy Lajos szerkesztette Szabadság című napilag már befutotta a pesti utcát. Eltelt néhány hét, azóta megjelent a Népszava Szakasits Árpáddal a címlapon. Most jelenik meg a Szabad Szó, Bajcsy-Zsilinszky Endre vértanú halált halt magyar képviselő bátor hangú néplapja napilap formájában. Megjelenik még a Pillanat című hetilag s röplapszerűen a Film, Színház, Irodalom — ismert szerkesztőjét, Egyed Zoltánt Sopron-kőhidán gyötörték halálra a nyilasok. Rövidesen újjáéled a Kis Újság, Desewffy Gyula demokratikus napilapja, és tervbe vették irodalmi hetilap kiadását is. Mozi már játszik, óriási tömegeket vonz az Urániában naponta háromszor levetített nagysikerű orosz film: a Tovaris P. Szervezés alatt áll a rádió, és előreláthatólag egy-két hónapon belül ott is megindul az élet. Nagy erővel folyik a színházi élet talpraállítása. Az összelőtt színházakban gyülekeznek a színművészek, és máris bekapcsolódtak az új, fiatal erők. A színházak élére kinevezték az igazgatókat: a Nemzeti Színházban Major Tamás, az Andrássy úti színházban Várkonyi Zoltán, a Vígszínházban Jób Dániel, a Zeneművészeti Főiskolán pedig Kodály Zoltán vezetése alatt folyik a munka. A Nemzeti Színház épületének erős sérülései miatt a Magyar Színházban tartja előadásait. Major Tamás és Gobbi Hilda — ahogy sietve elmondották — már próbálnak a Nemzeti Kamaraszínházban. A körúton láttam Básti Lajost karján a „Tyeatr" felirattal, beszéltem Greguss Zoltánnal és Pataki Jenővel is. Orsolya Erzsi, a Vígszínház tagja s több neves színész szívesen lejönne Szegedre, ha megfelelő közlekedési eszköz állna rendelkezésre. Ugyanilyen problémákról beszélt Karády Katalin is. A színházi élet megindulását várja Csikós Rózsi is, akinek férje, Fényes Szabolcs vezeti újra a Fővárosi Operettet. A Városi Színház továbbra is a Kulturház szerepét tölti be. így indul Budapesten a élet, az emberek — amikor lapáttal, kiskocsival munkába sietnek — megérzik: Budapest tisztasága, szépsége az életet jelenti. Délmagyarország, 1945, március 18. Válogatta: STENCZER FERENC 31