Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Stenczer Ferenc: Sajtóvisszhang 1944-1945

SAJTÓVISSZHANG hullámai gondoskodtak. Az egész úgy kezdődött, hogy lezárták a zsidó házakat, és először a munkaképes férfiakat hajtották el árkot ásni, majd sor került a nőkre, végül pedig, akik még visszamaradtak, azokat is menetoszlopba állították, és útnak indították először az óbudai téglagyár udvarába, onnan a piliscsabai katonai táborba. A német vagy szlovák határ előtt az utolsó pihenő Esztergomban volt, azután a lerongyolódott halálra ítélteket elnyelték a ködös, sáros novemberi hajnalok, valahol a német határ közelében. Bécs vagy Pozsony felé kergették a zsidókat, hurcolkodtak a kivételezettek, de parancs érkezett, hogy a Pesten lakó keresztények is menjenek át a budai oldalra. Közben megjelent az első mozgósítási plakát. Felszólította a katonaköteles férfiakat, hogy meleg ruhával és öt napi élelemmel azonnal jelentkezzenek. De kinél akadt Pesten öt napra való kenyér? A vége az lett, hogy akik reggel bevonultak, este már otthon is voltak — mikor ebédet kértek a behívottak, hirtelen haza zavarták őket. Akiket nem érintett a katonai behívó, azokra munkahelyükön várt meglepetés. Légiriadót jeleztek a gyárak szirénái, és mikor a munkások feljöttek a pincékből, géppisztolyok csöve között szálltak fel a várakozó teherautókra és robogtak a német iparvidékekre, anélkül, hogy családjaikat értesíthették volna. A menekültek tízezrei pedig éhesen, céltalanul bolyongtak Budapest utcáin, még meleg szobáról vagy egy tányér meleg levesről sem gondoskodott senki. November utolsó napjaiban a nyílt rablás ideje következett. E-lőször az elhagyott zsidó lakások kerültek sorra, azután az elköltöztetett munkásoké és menekülteké. Nyilas gyerekek rakták meg bútorokkal és ágyneműkkel a német teherautókat, és a kocsik oldalára nagy plakátokat helyeztek: ,,A magyar nép ajándéka a német bombakárosultak számára." Közben filmhíradók a németmagyar bajtársiasságról szóltak, de arról nem beszélt senki, hogy Budapesten 100.000 katonaszökevény húzta meg magát, a frontokon pedig zászlóaljak zárt menetben pártoltak át az oroszokhoz. December első reggelén munkásosztagok jelentek meg az utcákon, és estére már tankcsapdák, drótakadályok éktelenkedtek a körutakon és a hidak környékén. Ágyúkat állítottak a terekre és géppuskafészkeket ágyaztak a lakásokba. A kiürített dunaparti részeken pedig megjelentek a német teherautók... ...A légvédelmi pincékben egyetlen remény tartotta a polgárságban a lelket: nem várathat sokáig magára a Vörös Hadsereg budapesti bevonulása... Délmagyarország, 1944. december 17. Ne hagyjátok magatokat! December 4-én, hétfőn, a kora reggeli órákban ragasztották ki Csepelen a hirdetményeket, amelyek tudtul adták, hogy a község déli felét még aznap ki kell üríteni. A csepeli gyárakban dolgozók a község északi felébe menjenek, a többiek pedig induljanak el gyalog a bécsi országúton Komárom felé. A lakosság, mely alig egy pár napja saját szemével láthatta a német rablást és fosztogatást a kiürített Soroksáron, mély felháborodással fogadta a rendelkezést. Tudták jól, hogy a kiürítés otthonukat, egy munkás élet minden eredményét zsákmányul dobja oda a fasiszta német és nyilas hordáknak, rájuk pedig a hajléktalanság, és étlenszomjan kínlódás, a hideg és a kietlen téli országút minden borzalma vár. A lakosság az asszonyok vezetésével leszaggatta a hirdetményeket, később a községháza körül összegyülekezve az ablakokat betörte, és tüntetett a rendelet, a németek és a nyilasok ellen. A magyar honvédek és rendőrök a tömeggel együttérezve védték és támogatták őket. Azt mondták a munkásoknak: „Ne hagyjátok magatokat, ne féljetek a nyilas csürhétől, itt vagyunk mi, és megvédünk titeket." A kivonult nyilas karhatalom a teherautókról nézte tehetetlenül az eseményeket. Egy autón érkező nyilas vezért kődobásokkal űzött el a tömeg. Két másik nyilast, akik a honvédek közül akartak egyet elfogni, az asszonyok megvertek, és a katonát kiszabadították. A tüntetők egy másik csoportja fegyverrel szabadított ki a nyilas székházból nyolc munkást. Azt a néhány lakost, akik az egységet megbontva el akartak költözni, ebben megakadályozták. Holmijukat szétszórták, három, bútorral megrakott kocsit felborítottak, egy negyediket felgyújtottak. A nyugtalanság másnap folytatódott, 6-án pedig tetőfokára hágott. Ezen a harmadik napon a község segédjegyzője, később a főjegyző is kiment a tömeg elé, és kijelentette, hogy igazuk van az embereknek, ők sem mennek. Mind a kettőt letartóztatták. A nép követelte szabadon bocsátásukat. Szerdán, 6-án délben döntő fordulat állt be. A németek és nyilasok látták a nép állhatatos harcát, közben hírül vették, hogy a honvédek a Királyerdőn fegyvert osztogatnak a munkások között; látták a dolgozók és a katonaság együttérzését, látták a rendőrök néppárti hangulatát: takarodót fújtak. Kihirdették, hogy a kiürítést visszavonják, minden marad úgy, mint volt. így védték meg a hős csepeli asszonyok tűzhelyüket, a férfiak önmagukat és családjukat, a csepeli honvédek és rendőrök pedig a népet és a nép előtt a becsületüket. Ez a győzelem a német és a nyilas erőszak felett történelmi jelentőségű. Példa, mely követésre vár. Bebizonyosodott, hogy csak a harcoló és egységes nemzet elől hátrál meg a fasiszta erőszak. Csak így menthetjük meg otthonunkat, családunkat, népünket. Csak így menthetjük meg Budapestet és ezer sebből vérző hazánkat. Illegális Szabad Nép, 1944. december ZILAHY LAJOS Ami a romok alatt, s ami a romok fölött van Élek? Vakít a fénytelen téli reggel a pince sötétsége után, körmeim feketék, arcomon szakáll penésze, dúlt agyamban még ott vannak a nagy szúró fények dörrenései, még sajognak bennem a halálfélelem fekete szívgörcsei. De élek. Te is élsz? Ez itt a Rákóczi út? Mint a dülöngő részeg botladozom a kövek és drótok között, lovak és emberek tetemein át. Ki ez a két ember, aki karomnál fogva vezet? Eljöttek értem, visznek a nyomdagépek felé. Mi szerepe van még itt az írói tollnak? Harmadéve nem így képzeltem. Akkor még azt hittem, hogy az a rózsadombi villa lesz az egyetlen áldozat, s a romok alatt csupán egy elpuhult, kevélykedő, cicomás polgári élet, egy selyemcilinder foszlányai hevernek. A romok zúgva megnőttek, elborítottak egy országot, felfalták Budapestet. Nem a mi akaratunkból. Nem a magyarság akaratából. Ezt a poklot el lehetett volna kerülni. Most már tudom, hogy mi fekszik az óriási romok alatt. Nézzetek körül: itt fekszik az a hazugság, amellyel ebbe a háborúba belehajszolták a magyarságot, Igen, ő az: „Európai új rend". Most végre eldobta álarcát. Most a halott igazi arcába nézhetsz. Micsoda kaján, ördögi arc! Fogainak vigyorán még leolvasható ez a szó: Kitartás! Ti magyarok, te Budapest csak tartsatok ki. Aztán jövünk mi. De a Stefanskirche falai között nem fognak Sztálin-orgonák zúgni, Bécs szép utcái nem fognak elpusztulni. A kitartás csak nektek szólt. Népet és nemzetet így még sohasem csapott be, így, ilyen lelketlenül még nem dobott áldozatul semmiféle történelmi erő, mint ez a német maszlag, amely „Európai új rendnek" nevezte magát, s amely elnémította és akasztófára vitte az eszmélő magyarságot. Csak most érezzük igazán, hogy Kelet Népe vagyunk. Érdemes még élni? Érdemes még embernek lenni? Érdemes még magyarul érezni? Hol kezdjük el? Hol folytassuk? Megyek a nyomda felé, lábam alatt csak a csikorgó üvegcserepek s az üzletek ajtajában a fosztogató csőcselék keselyűzaja felel. Mi az az erő, amely mégis előre visz? Talán meg tudom mondani, ha da-30