Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Bognár Nándor: Válaszol a mérnök

FÓRUM legfeljebb lámpagyújtás után fogtunk. Ahogy hallottam, rehabilitációs tervek alapján nemsokára „feltámad" ez a környék, a III. Kerületi Tanács talán még magántőkét is bevon a munkába. Ha sikerül, gyönyörű lesz, mert ilyen terület, ahol a múlt század elejét idéző építmények is láthatók, nem sok akad. — Időközben azonban eltávolodott ettől a környéktől... — Igen, ez engem már nem nagyon érint, mert a házat, ahol nevelkedtem, egy kisszövetkezet néhány hónappal előbb lebontatta, és az üzemházát fogja a helyén felépíteni... Ezzel máris közel kerültünk témánkhoz, a szövetkezethez, a fejlesztéshez, no de térjünk vissza a fiatalkorhoz: — Már akkor mérnök akart lenni? — A Kölcsey Ferenc Gimnáziumba kerültem, de az érettségi évében meghalt az édesapám, így továbbtanulásról szó sem lehetett, tehát nem rajtam múlt, mi akarok lenni. Idejöttem az Elektronikába ipari tanulónak. Ez lehetővé tette a dolgozó fiatalok felsőfokú továbbtanulását vállalati ösztöndíj-támogatással. így jelentkezhettem a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára, és felvettek mint a szövetkezet társadalmi ösztöndíjasát. Diplomamunkámat 1964 nyarán védtem meg. A szerződésben vállaltam, hogy az egyetem után legalább öt évre visszajövök ide a szövetkezetbe, azóta is itt vagyok. — Mióta elnök? — Éppen kilenc éve, jövőre telik le a második ötéves ciklusom. Miközben beszélgetünk, a falról a korábbi, az első elnök képe tekint ránk. Grőger István csöppnyi meghatódással „mutatja be". — Kovács Rudolfnak hívták, már nem él. Nagyon tisztességes, humánus, amellett határozott és célratörő ember volt. Szerették a munkatársai, szerettem én is. Abban a szerencsében volt részem, hogy egy évtizeden át mellette lehettem főmérnök, sokat tanultam tőle. — Könnyű vezetni ezt a szövetkezetet? Vagy inkább így kérdezem: mi a legnagyobb gondjuk? — Az alapítás óta megoldatlan az elhelyezésünk. Több mint harminc telephelyünk van a város különböző részein, főként a hetedik kerületben. Az alapító kisiparosok műhelyei helyezkedtek el egykor ilyen szétszórtan, de a mai termelési stílushoz ez teljesen alkalmatlan. A nyolcvanas évek elején a kerületi pártbizottság napirendre tűzte az Elektronika elhelyezését... — Magától, önként? — Hát nem egészen. Nádasdy József első titkár idelátogatott, és mi beszámoltunk mindenről, nem hallgattuk el a nehézségeket sem. Ő ebből kiragadta a telephely ügyét, és a következő vébéülés napirendjére tűzte. Aztán a végrehajtó bizottság határozatot hozott, hogy az Elektronika eredményei alapján jobb körülményeket érdemelne. — Egy ilyen vébédöntés nagyon jó dolog, de amennyire én tudom, pénz nem jár mellé. — Valóban nem, de arra alkalmas volt, hogy aktivizálódjék a tagság, s főként a környezetünk az elhelyezés kérdésében. Ennek eredményeként aztán megvettük a Vörös Október Férfiruhagyár angyalföldi, Reitter Ferenc utcai telephelyét, felújítottuk a meglévő négyszintes épületet, és két éve vagy száz munkatársunk odakerülhetett. Az építkezés azóta is folyik, 1987 nyarán adták át a létesítmény épületeit összekötő úgynevezett nyaktagrészt. Ha a 21-es számú Építőipari Vállalat tartja a határidőt, akkor két éven belül elkészül a befejező, hétszintes épület is, és szövetkezetünk élete nagyon jelentős állomáshoz ér. Elmondhatjuk majd, hogy cégünk az alapításkori kisműhelyek, pincék világából a modern középüzemek sorába lépett. Bizonyos: 1989 szeptemberétől új korszak kezdődik az Elektronika életében. — És a mostani korszaknak melyek az eredményei? — Háromszáznyolcvanan vagyunk, az éves termelési értékünk 380 millió forint, tehát egy főre körülbelül egymillió forint jut. A huszonöt-huszonnyolc százalékos anyaghányadot figyelembe véve nagyon kedvező szám. — Nehezen tudtunk a beszélgetés időpontjában megállapodni; Münchenből érkezett, holnap Moszkvába utazik, egy hét múlva pedig, mint a titkárnőjétől hallottam, India következik. — Ezek az utazások erőteljesen fejlődő kivitelünkkel függnek össze: 1987-ben a tőkés export összes kivitelünk tíz százalékát tette ki, és a kontingensek okozta nehézségek ellenére növelni tudtuk szocialista exportunkat is. Úgynevezett nullszaldós barerüzletet hoztunk létre. Sikerült a szovjet energetikai minisztériummal olyan megállapodást kötni, amelynek eredményeként elektromos energiát kapott az ország, mi pedig a Videotonnal fele-fele arányban félmillió rubelért műszereket szállítottunk. Holnap délután találkozom Moszkvában a minisztérium képviselőivel, akik jelezték: a következő évre ugyanilyen konstrukcióban meg kívánják duplázni ezt a mennyiséget. Előnyös ez a magyar fél számára, hiszen a villamos energia kemény valutának számít. A továbbiakban egy moszkvai és egy odesszai gyárral próbálunk termelési együttműködést kialakítani, de ezek a szándékok az első sikeres lépések ellenére a bürokrácia hálójában vergődnek. — Azt hiszem, az Elektronika szerencsésen választott profilt, hiszen ezek a mérőműszerek nélkülözhetetlen kiegészítői a nagy berendezéseknek, s így fel lehet kapaszkodni a nagy cégek üzleti hajójára... — Ez valóban így van, ha nem is nagy berendezések kiegészítéséről van itt szó, hanem létesítményekről. Például telefonhálózatok működtetéséhez alapvető fontosságú, azok ellenőrzésére, beállítására, karbantartására szolgáló műszerek gyártásáról. Az elődök valóban szerencsésen választottak. Külön előny, hogy ezek olyan speciális berendezések, amelyekkel kevés cég foglalkozik a világon. Különleges szaktudást, speciális felkészültséget igényelnek, emiatt nincs olyan jelentős nemzetközi konkurencia, hogy annak számottevő árletörő hatása lenne. Egész Európában talán három-négy cég foglalkozik ilyesmivel. — Milyen nyugati piacokra sikerült bejutni termékeikkel? — Először is a Német Szövetségi Köztársaságba, ahol a múlt héten voltam. Megállapodásunk miatt így kell fogalmaznom: az NSZK-beli székhelyű, világszerte ismert nemzetközi nagyvállalat megbízásából, másfél éves munkával négy olyan műszertípust fejlesztettünk ki, amely a csúcstechnika közelében van, és amelyet mindenütt ismert emblémájukkal fognak forgalmazni. Most vizsgáltuk be a próbadarabot, és már meg is kaptuk az első rendeléseket. Ha az idén még nem is, de a következő évben már fél-kétmillió márka lehet ezzel az NSZK-forgalmunk. A másik fő piacunk India. Itt egy helyi céggel és a Metrimpex Külkereskedelmi Vállalattal együtt létrehoztunk egy kis üzemet Bangalore városában. Ebben az üzemben összeszerelés folyik, és a jövő héten viszem ki az újabb gyártmánytípust, amellyel kiegészítjük a közös cég gyártmányskáláját. — A jelenről beszéltünk, de a tervek, a jövő ott húzódott kimondatlanul is valamennyi mostani eredményben. Milyennek látja a jövőt? — Az Elektronika a korábbi szabályozó rendszerben is kiugróan jól gazdálkodó cég volt, mivel eredményeinket mindenfajta támogatás nélkül értük el. Bízom benne: az új szabályozás nem lehet annyira kedvezőtlen, hogy egy ilyen cég „elmerüljön". Elképzelhetetlennek tartok nekünk komolyabb gondokat okozó változást. Az világosan látszik a szabályozókból, hogy az érdekeltség fokozódik a nem rubel relációjú kivitelt illetően is, és ez indokolt, hiszen az ország fizetési kötelezettségeit mindenkinek figyelembe kell venni. Ez azonban hosszú távú folyamat. Az biztos, hogy nagyon kemény munka vár ránk. — Milyen eszközök segítik ezt a kemény munkát? — Mindenekelőtt az a fontos, hogy belekerüljünk az úgynevezett bérklubba. Ez azt jelenti, hogy különféle szigorú gazdálkodási követelményeknek kell eleget tenni, és akkor meglehetősen nagy szabadságot kapunk a bérek kiadásában. Egyszerűsítve: a mintegy két és fél százalékos bérfejlesztési lehetőség helyett, akár tíz százalék fölé is mehetünk. A feltételek nagyon szigorúak, de korrektek. — Ez így túlságosan egyszerűnek látszik. .. — Pedig nem az. Ahogy mondtam: 14