Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Müller Tibor: Fábri Zoltán

ebből következően úgy gondoltam, hogy Várkonyin akart még egyet ütni azzal, hogy a sógorát nevezteti ki abba a színházépületbe, ahonnan őt kirúgatta. De hát ez csak elmélet, feltevés, erre bizonyítékom nincs, legfeljebb az a pszichológiai valószínűség, ahogyan abban az időben őt a művészek látták. Szerencsére az általam vezetett színház első éve sikeresnek minősült, az év végi minisztériumi értékelésben külön kiemelték mint pozitív példát. De kiemeltek engem is, ahogy ez abban az időben szokás volt. A Filmfőigazgatóság vezetője behívatott, s megkérdezte: nem volna-e kedvem átmenni a filmgyártás területére. — Volt kedve. — Menni? Rohanni, vágtatni volt kedvem. Ekkorra, a hajdani elhatározást követően több mint egy évtizedre érkezett el az alkalom, hogy megkíséreljek valamilyen hasonló dolgot csinálni, mint a nagy ideál, Orson Welles az Aranypolgárral. — Hát ez kezdetben nem látszott reményekre jogosítónak. Az első filmje, a Vihar, mit mondjak, nem kavart nagy vihart. — Kavart volna az, ha olyannak mutatják be, ahogy elkészítettem. De az eredeti változat miatt akkorát kaptam a fejemre a minisztertől politikai hibák garmadája címén, hogy még a nyolc vagy kilenc pótfelvételi napon is kóvályogtam, amikor át kellett alakítani, magyarul el kellett rontani a filmet. — Az Életjel, a második Fábri-alkotás márt sikert aratott. — Talán a legkevesebbet, számomra. Eltekintve a Karlovy Vary-i díjtól, életem első nemzetközi díjától, Moszkvában 1954-ben Donszkoj a film megtekintése után örömében afféle csibészes hátbavágással a fejembe nyomta a kalapját. Máig őrzöm. Ez bányásztémájú film volt. Megrendelésre készült, ahogy abban az időben a legtöbb alkotás. A szuhakállói bányászszerencsétlenség volt az életanyag, ahogy az ország megmozdul — sikerrel — a bányászok megmentésére. Az Életjel, persze, legfeljebb egy csúzli ütőképességével bírt a stratégiában. De annak is célba kellett találnia. Hosszú huzavonák, meddő viták, értelmetlen győzködések, mérlegelések után a forgatókönyvet elfogadták, rákerült a pecsét, s mindenféle magas aláírások, s ez azt jelentette, hogy mint a kottából, aszerint kellett, precízen elkészíteni a filmet. Én mindig a felvételekkel párhuzamosan nagyjából meg is vágtam az elkészült anyagot. Úgy a film felénél, a miniszter bekérte és megnézte az elkészült anyagot. Elégedetten hümmögött, dicsérgetett, majd kiismerhetetlen ábrázattal a fejét csóválta is, csöndesen megkérdezte: jó az nekünk, ha a film végére meghal az ifjú vájár, Borsa? Mint a startpisztoly lövésére, úgy kezdtek el kontrázni a miniszter helyettese, és annak helyettesei: mi lesz így a bányásztoborozással, a tervvel, a széncsatával?! Nagy tusa volt. Végül is a hivatkozás a lepecsételt, szentesített forgatókönyvre és az az érvem, hogy a művészet más, mint a publicisztika, és hogy ez egy katartikus folyamat, amelyben az ifjú Borsa halála tizennégy halálraítélt társának életét menti meg, s hogy ez fölemelő és megtisztító hatást jelent majd, s hogy ifjú Borsa halála őt hőssé és példaképpé fogja avatni stb. stb... Ez az érvelés végül győzött. így készülhetett el eredeti változatában a film. — Szóval az ifjú Borsa meghalt. Fábri Zoltán hogy élte túl, hogy a legmerevebb sematizmus korában, a Kis Katalin házassága, a Felfelé a lejtőn, A selejt bosszúja időszakában, ilyen, az állami művészetpolitikai elvekkel ellentétes filmet készített? — Rögtön utána volt egy könyvem, a hatalmukkal visszaélő kiskirályokról szólt, amit betiltottak. De erről most nem beszélek. Inkább arról, hogy azért szerencsés sorsú voltam, hiszen a következő évben a Körhintát csinálhattam meg, amiért szintén meg kellett küzdenem, de ami sokat segített. — Igen, a legendás Körhinta. És innen meredeken fölfelé ívelt a pályája. — Hát azért nem volt ennyire egyszerű, ilyen diadalmenet az egész. Később is akadt nem is egy olyan mondanivalóm, ami zátonyra jutott. Ennek köszönhető, hogy akad vagy öthat soha meg nem valósított forgatókönyv az íróasztalfiókomban. — Aligha van az országban, de a világon is olyan filmrendező, akinek ne lenne megcsinálatlan filmje, dobozban maradt alkotása, leforgatatlan könyve. Ez — úgy gondolom — a szakma kockázati tényezője. — Igaz. Azzal a kiigazítással, hogy akik pontosan értették a napi kurzust és alkalmazkodtak, soha nem részesültek elutasításban. Mindegy. Az kétségtelen, hogy szerencsés embernek tarthatom magam. Színházi évtizedem alatt is csináltam boldogságos dolgokat, és ha akadtak több mint harmincéves filmes múltamban keserves küszködések, értelmetlen, legyőzhetetlen akadályok, lényegében mégis arról beszéltem, ami izgatott, amit fontosnak tartottam. Énnél többet alkotó nem kívánhat magának. — És talán az sem mellékes, hogy mindezt fesztiváldíjakkal és a legmagasabb állami kitüntetésekkel is honorálták. — Nézze, szemforgatás volna azt mondani, nem jó, nem öröm, nem fontos, ha elismerések érik az embert. Természetesen ez megtisztelő. De nem szeretném, ha az a látszat alakulna ki, hogy elszegődtem valamiféle nem meggyőződésből táplálkozó szolgálattételre. A művészet szolgálat ugyan, ezt vallom, de lukácsi értelemben vett szolgálat. Az egész emberi nem fejlődésének szolgálata. Az emberiség szolgálata a partikuláris érdekek önkéntes lehántásával. Nem egyes csoportoknak, nem aktuális irányvonalaknak, nem politikai divatoknak a szolgálata. Nem a pillanatnyi kurzus szolgálata. Az a plakát, röpirat, brosúra dolga és nem a művészeté. És azt sem szeretném, ha valaki a tehetséget azonosítaná az oklevelek és díjak számával. — Ön tíz évvel ezelőtt, hatvanéves korában nyugdíjba ment. Tudok filmrendezőkről, akik matuzsálemi korban, teljes szellemi fegyverzetben, remekműveket alkottak. Nem hamarkodta el kissé a dolgot? — Nyugdíjazásomat 60 éves koromra magam kértem. Azóta különben négy filmet forgattam, ezek közül három komoly díjakat kapott nemzetközi fesztiválokon, egyik éppenséggel még Oscarra is nominálva volt. Egyébként ugyanúgy magam kértem 23 év után, hogy fogadják el lemondásomat a Film- és TV Művészek Szövetségének elnöki tisztéről, ami végre — bár nem könnyen — sikerült. S ugyanúgy magam kértem a Főiskola rektorátusát, hogy mentsen fel az osztályvezető tanár megtisztelő munkaköréből. Szerencsére ezt akkor kérhettem, mikor előző évben 1984-ben, három végzős növendékem diplomafilmjével elnyertük Münchenben a legjobb európai filmfőiskola kitüntető díját. Tudja, nem szeretem, ha kinéznek bárhonnan, így lehetőleg saját elhatározásból cselekszem és megyek a dolgok elébe. Egyébként ugyanebben az évben, 1984-ben vettem kézbe utolsó filmem utolsó muszterét is. — Akkor egy nyilatkozatában kijelentette, hogy több filmet nem forgat. Komolyan gondolta? — Nem is forgattam. És ennek oka, egyebek között, a filmkészítés pénzügyi helyzete is. Én ugyan soha nem csináltam drága filmeket, még a kétrészes 141 perc a Befejezetlen mondatból című, gazdag kiállítású, legdrágább filmem sem éri el egy közepes mai munka költségvetését. De alkudozni, forgatási besorolásért tülekedni — ezen a koron már túl vagyok. — Csak nem fog mostantól kutyát sétáltatni? — Ez sem megvetendő passzió. De nem. Néhány éve, tán épp utolsó filmem befejezésekor itthon unalmamban elkezdtem matatni. A hobbiszobában, a szekrény alatt megtaláltam azt a festőkazettát, amit még a főiskoláról hoztam haza. Magamnak is váratlanul jólesett beszippantani az öreg festékek, kőkeményre száradt ecsetek illatát. Vettem tehát új szerszámokat, vásznakat, és visszataláltam első szerelmemhez, a festészethez. Három év alatt négy kiállításom volt. — És a főiskola, a tanítás? — Nézze, három osztályt vezettem egymás után végig, elsőtől a diplomáig. Elég volt. Csinálják a fiatalabbak. Szeretek tanítani, de ma már csak bizonyos számú előadást tartok egyegy évben. — Régi tanítványai eljönnek néha? — Ha nem is gyakran, de jó néhány közülük igen. Nem mindegyikük. Vannak köztük olyanok, akiket nagyon szerettem, és elfeledkeztek rólam. Istenem! Ez bizonyára ilyen szakma. Ez a törvénye. Ha jól meggondolom, én sem jártam föl annak idején Hettey Arankához vagy Hegedűs Tiborhoz. — Mi ez, ha nem hálátlanság? — Azt hiszem, hogy inkább talán a köldökzsinór eltépése utáni önállósodás egészséges élettani reflexe. MÜLLER TIBOR 12