Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Müller Tibor: Fábri Zoltán

elérik a laboratóriumot, a levegőbe röpül az egész ház. Ez valamikor a húszas évek legelején lehetett, hiszen aprócska voltem, mert 1917-ben születtem. A családunknak sikerült kicsit kikapaszkodni a szegénységből, anyám nagyon takarékos volt. A Lónyay utca nem volt a Franzstadt igazi mélye, mint például a Gyep utca, mely a Mester utca és az Üllői út közti dzsumbujban volt, az igazi proli negyed, amely ma Budapest térképén már meg sem található. Apai nagyanyám itt élt. Nagyapámat nem ismertem, esztergályossegéd volt, korán, 1915-ben tüdőbajban meghalt. Apám kedélyes, jó humorú ember volt, de rettentő lobbanékony. Ezt akkor éreztem igazán, amikor harmadéves képzőművészeti főiskolás koromban egyszerre csak bejelentettem: felvételizem a színiakadémiára. Iszonyatos botrány tört ki. Apám éppen borotválkozott, és a meztelen pengével kergetett körbe a lakásban. Mai fejemmel már megértem: az állhatatlanságomat, a következetlenségemet nem tudta elviselni. Mindig józanul gondolkodott, és nagyon szeretett bennünket. Már azt is nehezen emésztette meg, hogy kölyökfővel állandóan rajzoltam. Rajzoltam reggel, este, rajzoltam evés és tanulás helyett, rajzoltam papírra, falra, mindenre, amin nyomot hagyhattam. Báthory Józsefnek hívták a piaristáknál magyar-latin tanáromat. Az első évben nem nagyon kedvelt. Nem is volt sok szeretetre méltó bennem. Afféle ügyefogyott, beteges, nyizege kisfiú voltam, aki örökké zavarba jött. Amikor azoban egy ízben lefülelt, hogy óra alatt rajzolok, és elkobozta amit csináltam, megenyhült. Sőt. Odáig jutott, hogy az egész osztály előtt kijelentette: mától rajzolhatok latin órák alatt is. Csak akkor kell felelnem, ha jelentkezem. De ő volt az is, aki más irányú képességeimet is felfedezte. Az önképzőkörben mindenféle szavalóversenyen, irodalmi és képzőművészeti pályázaton részt vettem, s azokat rendszerint meg is nyertem. Hatodikos koromban Báthory tanár úr az éves nagy esemény, a tornateremben előadott Shakespeare színműrészlet díszlet- és jelmezterveinek elkészítését, Julius Caesar temetésén Antonius gyászbeszédét, a legfőbb szerepet rám bízta, és a darab rendezésének kérdéseiben is elfogadta hozzászólásaimat. O volt tehát az első és előttem nagy tekintélyű felnőtt, aki a képzőművészet felé fordította a figyelmemet. Jelesen érettségiztem, bár nem voltam jó tanuló sohasem, de a nagy vizsgára összeszedtem magam. A Képzőművészeti Főiskolára felvettek, s azt gondoltam, hogy egykor jó festő leszek. Az Epreskertben, a Képzőművészeti Főiskola Búza utcai csodálatos környezetében boldogság volt a munka. Tavasztól már kint dolgoztunk a lombok között. Réti István, a nagybányai iskola egyik kiemelkedő képviselője volt a mesterem. Már a második félévben fölfigyelt rám és egyre nagyobb figyelemmel bánt velem a dicsérettel egyébként fukarkodó művész. A harmadik év végén magához hivatott és közölte: engem választott jövő évi tanársegédjének. Hogy ez mekkora megtiszteltetés volt, nem is tudom érzékeltetni. Apám a fellegekben járt a boldogságtól. Csakhogy én abban az időben láttam az „akkori" francia új hullám, a lírai realizmus nagy filmjeit (mindig vannak új hullámok). Marcel Carné, René Clair, Renoir, Duvivier művei olyan hatással voltak rám, hogy egyre fokozódóan nem érdekelt semmi más, csak hogy hogyan lehetnék filmrendező. Bementem a Színiakadémiára. Kiderült, hogy rendezői szak nincs, se film, se színházi, csak színésznek lehet jelentkezni. Hát én jelentkeztem, mert ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy a szakmába bekerüljek. És felvettek. Ez pontosan két héttel előzte meg a Réti mesternél történt audienciát. Mondanom sem kell, citerázott a térdem. Köszönő szavakat tudtam csak dadogva kinyögni. Máig nem tudom magamnak megbocsátani, hogy gyávaságból vagy gyengeségből csak ennyire tellett. Rémülten néztem a mesterre, azt hiszem, életemben még egyszer ilyen hülyén nem viselkedtem. Még aznap, nyomban a lidérces beszélgetés után, összepakoltam ecseteket, palettát, festőkazettát, és kisurrantam az Epreskertből. Réti Istvánt nem láttam soha többé. Máig fáj, máig szégyellem, hogy nem volt erőm mindent elmondani neki. Hát ezután volt otthon a nagy jelenet. Apám nagyon odavolt. Fenyegetőzött, szitkozódott, feldúltan futkosott, vigasztalhatatlan volt. Végül, édesanyám közbenjárására, beletörődött: egyetlen év próbaidőt engedélyezett. Az első év végén informálódott az Akadémián, s akkor megnyugodott. — Ezek szerint, nem is diplomázott a képzőművészeim? — Többet nem léptem át az iskola küszöbét. Azaz egyszer feleségemmel, Apor Noémi színésznővel, akivel akkor házasodtunk össze, ellátogattunk az Epreskertbe. Megmutattam neki a műtermeket. De ekkor, a háború után Réti mester már nem élt. — És hogyan lett a színinövendékből végül is rendező? — Másodikos koromban elkészítettem egy rendezői példányt egy Ibsen-darabból, díszleteket is terveztem hozzá, csakhogy dokumentáljam, hogy én nem színész, hanem rendező és tervező szeretnék lenni. Ez valamilyen módon Németh Antalnak, a Nemzeti Színház nagy tekintélyű direktorának a kezébe került. Noha végzős növendékként Jób Dániel Vígszínházának ösztöndíjasa voltam, de a Nemzetinek opciója, úgynevezett „elővételi joga" volt a végzettekre, ami azt jelentette, ha az ország első színháza igényt tartott valakire, havi nyolcvan pengőért oda kellett szerződnie. Akkor is, ha máshol a dupláját ígérték. Én 1941-ben négyéves szerződést kaptam, az első évben havi kétszáz pengővel, amely évenként hatvannal emelkedett. Ez óriási pénz volt abban az időben. Szárnyakat kaptam, s ősszel már önálló feladatokat. Grillparzert, Shakespeare-t, Kós Károlyt, Giraudoux-t rendeztem, díszleteket, kosztümöket terveztem, a Városi Színházban kisoperasorozatot rendeztem Mozart, Adam, Pergolese, Debussy egyfelvonásos operáiból. Aztán elvittek katonának. Fogságból hazajövet egy romvárost találtam. Szerződésem rögtön volt, Magyar Színház, Művész Színház (itt dolgoztam három éven át a legtöbbet és a legnagyobb örömmel, hiszen Várkonyit nagyon szerettem), s a Nemzetiben is Seribe Navarrai Margitját Bajorral, Kassák darabját. De az volt az érzésem, ritkul körülöttem a levegő. A politikai élet akkor rendkívül feszült volt, s én mint afféle polgári származék, nem nézhettem valami nagy jövő elé. Egy nap, 1949 tavaszán Újlaki Laci, a színész ballagott be a társalgóba újsággal a kezében. Szervusz — köszöntöttem, mire ő: Üdvözlöm, direktorom. Ne hülyéskedj, semmi kedvem hozzá. Jó — felelte — akkor csak annyit engedj meg, hogy komor arccal gratuláljak. Mihez? Hát, hogy színigazgató lettél. Most mit szórakozol — vágtam oda ingerülten. Erre szó nélkül az orrom alá dugta a Szabad Népet, amelyben fölsorolták az államosított színházak újonnan kinevezett igazgatóit. Köztük — félreértésről szó sem lehetett —, a saját szememmel olvastam a nevemet. — Ez így történt akkoriban? — Annyira, hogy először arra gondoltam, van egy névrokonom, akiről eddig nem tudtam. — Tényleg, semmi előzménye nem volt a dolognak? — Semmi. Legalábbis tudtommal semmi. Velem előzőleg senki nem beszélt. Én megpróbáltam valami magyarázatot elképzelni, aminek elméletem szerint a gyökere Major és Várkonyi akkori viszonyára lett volna visszavezethető. Major akkor tejhatalmú PB-tag, az egész kulturális élet fő irányítója volt, aki Várkonyit egy évvel előbb tagjelöltté minősítette vissza, mert a Művész Színházzal polgári színházat csinált. Én tehát