Budapest, 1988. (26. évfolyam)

2. szám február - Müller Tibor: Fábri Zoltán

FŐVÁROSI EMBEREK Fábri Zoltán „A művészet lényege nem más, mint szolgálat" Milyen messze van az egykori Lónyai utca a mai Hidász utcától? Légvonalban lehet vagy öt kilométer. Az utcákon kanyarogva, Pestről Budára érve megvan a duplája is. Valójában hetven év a távolság. Vargabetűkkel, kitérőkkel, kanyarokkal. A ferencvárosi elemi iskolától, a belvárosi piarista gimnáziumon át az epreskerti képzőművészeti főiskoláig és a színiakadémiáig. Számtalan díszlettervtől emlékezetesen rendezett színházi előadáson át a Körhintáig, Hannibál tanár úrig, a Két félidő a pokolban és a Gyertek el a névnapomra című, utolsó, huszonkettedik filmig, a Művész Galéria-beli kiállításig. A szerződéses színésztől, díszlettervezőtől, játékmestertől, a színidirektorságig, szövetségi elnöki tisztig. Érdeklődő, elismerő vállveregetéstől, fesztiváldíjakon át, a Kiváló Művész címig, három Kossuth-díjig, a Népköztársaság babérkoszorúval, majd rubinokkal ékesített Zászlórendjéig. Mindez igaz — és alig ér valamit. Még egy sovány lexikon megírásához is kevés. Pusztán hiányos felsorolás, amelynek tényei épp csak elárulnak valamit Fábri Zoltánról. Hát ő maga? Kényelmesen hátradőlve, pohár vörösbort kortyolgatva, tűnődve és felidézve régi történeteket? Nem tudom. Elválik. — Tekintélyes, vaskos dossziét töltenek meg az önnel készült interjúk, filmjeiről szóló kritikák, munkásságát elemző cikkek. Mielőtt eljöttem, beleolvastam. Számszerűen nem tudom megmondani, de minden kétséget kizáróan a humánus jelzőt írják le legtöbbször önnel kapcsolatban. Ez nagyon sokat, egyszersmind nagyon keveset jelent. Nagyon sokat, mert több jót nem lehet egy emberről elmondani, annál, mint hogy emberies, emberséges, emberbaráti, emberszerető. Nagyon keveset, mert nincs benne semmi gyakorlatias, megfogható, konkrét. Mit gondol, miért éppen ez a jelző jutott minden újságíró eszébe, amikor önnel találkozott? — Váratlan kérdés. De most, hogy mondja, csakugyan úgy tűnik, hogy mint valami díszítő jelző valóban végigkísérte tevékenységemet ez a megjelölés. Először számomra nem jelentett túl sokat. Amikor azonban megfűszereződött az erkölcsi tartás következetességének regisztrálásával és azzal, hogy nem adom el egykönnyen az eszményeimet, amelyekkel kapcsolatban mondanivalóm van, megbékültem vele. Az emberiség írásos történelme körülbelül 5000 éves. A hatalmi blokkok, a kultúrkörök változtak, a világ különféle helyein virágoztak ki, s aztán elhaltak. Leghosszabb ideig talán itt, a Földközi-tenger zónája körül, s az európai kontinensen tartották magukat, de micsoda könyörtelenségeken, kegyetlenségeken kellett a századok folyamán keresztülvergődniük, hogy kialakíthassák önmagukat. — Az emberiséget még csak lehet szeretni. Az embert sokkal nehezebb. — Mert az ember esendő, és ha hatalomhoz jut, végtelenül sok hibát követ el. Olykor végzetes balfogásokat is. Gondoljon a történelem legvéresebb fejezeteire, a háborúkra, az inkvizícióra vagy éppen Velencére, ahol — most volt látható a híradóban — térdig járnak a tengervízben. Vagy az ember által a földgolyót körülvevő ózonpajzson keletkezett óriási lyukra, amely a történelemben nem ismert sugárözönben engedi át a Nap ibolyán túli sugarait, s olvasztja az Antarktisz évmilliós jégtömbjét. Mi lesz ebből, ha így megy tovább? Mindez aggasztó, és a művészetnek kötelessége kiabálni. De nem lehet felelősséget érezni az emberiség iránt a fűszeres, a vasúti jegykezelő, a tanácsi előadó, tehát az ember kihagyásával. Nincs emberiség Kis Pisták, Johnny Smithek, Szása Volkovok és az ő sorsuk nélkül. Mint, ahogy nem lehet szólni a világóceánok szennyezettségéről a Balaton vízminősége nélkül, nem lehet az Akropolisz lassú pusztulásától félni, anélkül, hogy az embernek eszébe ne jusson Óbuda, a Várnegyed süllyedése, Erzsébetváros, Terézváros kopása. Vagyis, ne kérdezzük, kiért szól a harang... — És mi vagyunk illetékesek... — Nem illetékesnek, elkeseredettnek érzem magam. — Nem ez tűnik ki a filmjeiből. — Mert az elkeseredés nem aktivizál. Én pedig mindig tenni, cselekedni igyekeztem. — Hát, ebben az értelemben nincs panaszra oka. — Ön sem azért jött, hogy a sírásaimat hallgassa. De ha arra gondol, hogy valamiféle jobbítási szándék vezetett minden munkámban — ezt vállalom. — Mit vállal még?... Például a gyerekkorából? — Hohó, a gyerekkorból?... A Lónyay (ma Szamuely) utca 18 bét, vagyis a Ferencvárost, ahol születtem. Azt a negyedik emeleti, kétszobás lakást, amelynek parányi erkélyéről figyeltem az udvarban lévő kávéházat, a dominózó vendégeket, a tarokkozó kártyásokat, és bámultam életem első vadonatúj autóját, egy Fiat Balillát, amely ott csillogott-villogott a szomszéd kapu előtt. Sosem tudtam meg, ki volt a tulajdonosa, de azt észrevettem, hogy nem illik a környezetbe. A lovas kocsik, talicskák közé, a tisztes kispolgári milliőbe, a szomszédban lévő vásárcsarnok kissé áporodott, zöldségszagú közelébe. — Merthogy ilyen volt a környezete? — Nem volt ez azért olyan nagyon rossz, nehogy azt higgye. Legalábbis nekem nem. Apám banktisztviselő, a Pesti Hazai Takarékpénztár alkalmazottja volt, anyám pedig a szokásoknak megfelelően húgomra, rám és a háztartásra felügyelt. Ahogy öregszik az ember, úgy válik egy kicsit szentimentálissá. Nemrégiben elmentem megnézni a házat. Szépen rendbe tették. Kívül. Belülről nézve nem múltak el nyomtalanul az évtizedek fölötte. A lakásba nem mentem be. A bérlők valószínűleg bolondnak tartanak, ha becsöngetek. De nem is kellett belépnem ahhoz, hogy magam előtt lássam a két szobát, a nagyobbikat, amelyet szinte teljesen elfoglalt a két egymás mellé tett hitvesi ágy, és a kisebbet, ahol én a díványon, testvérem pedig egy összecsukható rugós vaságyon töltötte az éjszakát. Ez utóbbit az én dolgom volt naponta behozni, kinyitni, reggel összecsukni, és elhelyezni a fürdőszobában, hogy elférjünk napközben is. Még egy emelet volt fölöttünk. Egy kémiai laboratórium. Soha nem felejtem el azt a rémséget, amit kisgyerekfővel éltem át. Egy éjjel kiabálásra, ismeretlen zajokra, csörömpölésre ébredtem. Izgatott lábdobogás, kiáltozások: parancsszavak csattantak. Az erkélyre kilépve narancsszínű lángnyelveket láttam fölcsapni egészen a második emeletig. Vastag vízsugarak ablakokat törtek be. Az utcán tűzoltókocsik, létrák, óriási nyüzsgés látványa tárult elém. Tűz tört ki alólunk, a földszinti papírdobozgyárból, és csak később értettem meg, hogy hajszálon múlt az életünk, hiszen ha a lángok 10