Budapest, 1988. (26. évfolyam)

12. szám december - TÉKA

LÉVAI JENŐ Raoul Wallenberg... Neve időtlen jelképpé emelkedett. A tiszta emberség eszményét jelképezi, amely nem ismeri a nemzeti elhatárolódást, a felekezeti előítéletet, s élete árán is fellép az életellenes önkénnyel szemben. 1944. július 9-én érkezett Budapestre, hogy a semleges Svédország diplomatájaként mentőövet nyújtson az üldözött magyar zsidóknak, akiket pusztulásra szántak a kereszt eltorzítói — a horog- és nW/orkeresztesek — a hatalmi erőszak tébolyát szabadítván rá a magyar nemzetre is. Első megnyilatkozása így szólt: ,,Megpróbálok minél több emberéletet megmenteni, minél több embert kiszabadítani a gyilkosok karma közül. " 1945. január 17-én, emberfeletti, önfeláldozó munka után: ,,Boldog vagyok, hogy misszióm nem volt teljesen eredménytelen. " Soha többé nem szólhatott. A sztálini önkény szovjet börtönbe hurcolta és elpusztította. így neve nemcsak az emberszeretet hősi hitvallásával forrt össze, kifejezi az álcázott és álcázatlan emberségpusztítás engesztelhetetlen gyűlöletét is. A fasiszta gonosztevőkkel szemben ésszel-csellel-megvesztegetéssel még megőrizhette a mentési folyamatban veszélyekkel körülfont életét, a tömeggyilkos borzalmakkal szegélyezett sztálini hatalom végzett vele a moszkvai ljublankai börtönben. Raoul Wallenberg mégis él, örökké élni fog — gyilkosait viszont gyalázat fogja körül most és mindörökké. A hős svéd diplomata emlékét világszerte szobrok, életrajzi művek, vallomások, dokumentumok, utcanevek őrzik. Itt, Budapesten is van szobra, utcája; tanulmányok, hírlapi cikkek kísérik nyomon életének határköveit. A Magyar Téka kiadásában most jelent meg Lévai Jenő történész vaskos könyve Raoul Wallenberg regényes élete, hősi küzdelmei, rejtélyes eltűnésének titka címen. A szerző hiteles dokumentumok alapján, elsőnek mutatta be a meggyilkolt Wallenberg életét és életművét. A mostani, harmadik, teljesebb kiadásban jelzi, hogy előkészítés alatt áll a svéd, a dán-norvég és az angol-amerikai kiadás is. A könyv emlékünkbe vési: Raoul Wallenberg világjelenség — emberként, hősként, mártírként, történelmi személyiségként. Egyetlen élet megmentése is heroikus cselekedet: ő tízezreket mentett meg a pusztulástól. Ezt nem bocsáthatta meg neki az a rendszer, amelynek alapjai hekatombákra épültek. Legrejtélyesebb életmozzanata, amelyre máig sem derült fény: hogyan tűnt el? Miért tartóztatta le a szovjet katonai hatóság? Mi volt ellene a vád? Miért hurcolták el? Debrecenbe indult az 1945. január 17-i végzetes napon, hogy Malinovszkijjal tárgyaljon, sürgesse a gettó felszabadítását, és a demokratikus magyar kormánnyal Magyarország újjáépítésének programjáról tárgyaljon. Megérkezett-e egyáltalán Debrecenbe? Titok! Ami egyértelmű: moszkvai börtönajtó csukódott rá. Nyilvánvaló: kém-gyanakvás hálójába került. Imperialista kém! Kém! így végeztek akkoron a szovjet nép leghívebb, legtehetségesebb fiaival is. A svéd kormány ismételt sürgetéseire Visinszkij helyettes külügyminiszter — a szovjet önkényúr egykori zsebhóhéra — 1947. augusztus 18-án diplomáciai jegyzékben azt a valótlanságot állította, hogy Raoul Wallenberg nincs a Szovjetunió területén. Később — 1957. február 6-án — Andrej Gromiko külügyminiszter közölte, hogy Wallenberg törvénysértés áldozata lett, amiért is „a szovjet kormány őszinte sajnálatát" fejezi ki. A világ közvéleménye megkérdőjelezte a tájékoztatást. Inkább hitt az eszményítő legendának: Raoul Wallenberg él. Lévai Jenő kitűnő könyve főhajtás Wallenberg élő szelleme előtt. (Magyar Téka) ROBOTOS IMRE HANÁK PÉTER A Kert és a Műhely ,,A századvég bécs és budapest szellemi életének öntudata, kötődése, tematikája, formája erősen eltér egymástól. Az összeomlás Bécsének és Budapestjének szellemi csúcsai közeledtek, szinte érintkeztek egymással. Mögöttük egy negyedszázad csodálatos virágkora állott. E virágzás néhány jellemzőnek és maradandónak vélt vonását, újítását, alkotóját kíséreltük meg bemutatni. A leírás, ha értelmez is, még nem magyarázat... szeretnénk elhárítani a gyors és könnyű magyarázat csábítását" — írja a szerző, a korszak kitűnő ismerője, a jeles történész: Hanák Péter. Bár írásaiban jelen van az esemény- és politikatörténet, a könyv azonban elsősorban a szellemi áramlatok izgalmas útját kíséri nyomon, azt, hogy miként formálták a hétköznapok a tudatot, az ízlést, a szokást, s miként formálta az ember a lakását, környezetét, önmagát, mire esett rá a tekintete, s mit nem vett észre, vagy került ki szándékosan. A kötet tanulmányai tehát művelődéstörténeti, kultúrtörténeti esszék. Különbségekről olvashatunk meg azonosságokról, a két ország, a két főváros kétféle múltjáról, versengéséről. A pálya — mondhatjuk — ugyanaz, csak a levert gátak száma különbözik a történelem hátterében, és persze az elérendő cél sem volt azonos. Bár a szakemberek legtöbbje csak bonmot-nak tartja a kijelentést, hogy ,,a történelem voltaképpen művelődéstörténet — a politika kihagyásával", és Hanák Péter rá is mutat — többek között a Hentzi-szobor áthelyezése körüli politikai vihar bemutatásával —, hogy mennyire egységben kell nézni a jelenségeket, mégis éppen e kor igényli, hogy elemzésekor az említett művelődéstörténetre az eddig megszokottnál nagyobb súly essék. Hiszen a századforduló egyre több színt sugároz át jelenünkre az emberi élet prizmáján az ebből az életből táplálkozó, azt megvető vagy imádó, részleteire bontó, illetve az egészet átfogó művészet és tudomány segítségével. A peremre történt szorultság, e térség feszültségei szikráztatták fel ezt a nagyszerű művészetet, melyhez hasonlóval kevés kor dicsekedhet, és két világháború kellett hozzá, hogy felismerjük a hozzánk is szóló, pártatlan remekműveket. (Kafka csak a 60-as évektől vált ismertté és elismertté.) De a megváltozott, józanabb politikai viszonyok is elősegítik a „boldog békeidők" nosztalgikus vagy kritikus — mindkettő az átélt, különböző előjelű szenvedések következménye — szemléletét, tanulmányozását. A különbözőségek alatt (vagy fölött?) meghúzódó egységre Hanák Péter jellemző példája a Denevér népszerűsége vagy a Közép-Európa parkjaiban felharsanó Radetzky-mars, mely a térzenék elmaradhatatlan darabja. (Hogy miért nem társul hozzá a Rákóczi-induló? Ez messze vezetne.) A Kert a bécsi szellemiség jelképe, a „szimbolikus létszíntér", a szépség és önmagunk megmentett darabja, tehát bezárkózás, magány, a játék és valóság keveredése, a viszonylagosságok szomorú tudata, az élet tragédiájának színtere, ahogy a Monarchia már — Kraus szerint — a „világvége kísérleti állomása" lett. („Ausztria nemcsak állam, hanem életvitel és magatartás" — írja napjainkban Barbara Frischmuth.) Rilke, Hoffmannsthal (tegyük hozzá: Trakl) — Klimt, Schiele Freudtól függetlenül úgy érezték: az élet és a halál közti mezsgye az álom. Talán nem véletlen, hogy velük szemben Mednyánszky a szenvedés világát ábrázolja, s talán az sem, hogy a derűs Rippl-Rónai egyik képével indították néhány éve a bécsi Modern Museum tárlatát. És itt elérkeztünk a Műhelyhez, a magyar valóságtól menekülni nem tudó, nem is akaró magyar, budapesti művészekhez, akik a szerkesztőségek műhelyeiben (mennyire hiányzanak ezek évtizedek óta!) dolgoztak, hova az „igazságkeresés és magyarságféltés" hajtotta őket. Míg a bécsiek jelszava: „a művészetnek szabadságot", a jóval radikálisabb, már-már forradalmi magyar műhelyekké: „a népnek szabadságot". Ez persze nem esztétikai mérce, de a magyar alkotók leszámolva a romantikával, immár európai horizonttal kapcsolódtak nyugat-európai társaikhoz. Ugyanakkor megőrizték azt a többletet, amely így visszatekintve is szembe tűnik, és egyéni arcélt ad művészetünknek. Rendkívül fontos megállapítás: „A Huszadik Század és a Nyugat nemzedéke az azonossági zavarokat nem a nemzeti közösségből való kivonulással, hanem az odatartozás, az azonosságtudat radikalizálásával, egy új nemzeteszmény megformálásával oldotta meg." Talán sikerült néhány utalással felkelteni e kitűnő, új szempontokat, megközelítéseket tartalmazó könyv iránt azoknak az érdeklődését, akik túl látnak a határokon, és tudják, Európához tartozni annyit jelent, mint ismerni a helyet, ahova tartozónak valljuk magunkat. (Gondolat Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ Folyóiratszemle PEST-BUDAI ÁRVÍZ, 1838 (Hidrológiai Közlöny, 1988. 2. sz. /március-április/ 65-113. I.). A folyóirat az 1838. évi nagy dunai árvíz 150. évfordulójára készített tanulmányokat adja közre tematikus számként. KUZMANN GÁBOR: A DUNA HIDROLÓGIAI VISZONYAI A XIX. SZÁZADBAN (68-71. I.) című tanulmányában arra emlékeztet, hogy a Duna szabályozatlansága a XIX. században több árvízkatasztrófát 46