Budapest, 1988. (26. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: Az etikai értékek megmentése: küldetés — az örök üdvösség: remény

tését. Az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől számítható egyfajta normalizálási készség megjelenése az állam részéről, amely kinyilvánította szándékát a dialógusra. Ez a kapcsolatok újragondolásával meg is kezdődött. Ön a viszony rendezettségét említette, egyik fél sem állította, hogy ez befejezett folyamat lenne. Új mozzanatot jelentett, ugyebár, 1964-ben a Vatikánnal való első, részleges megállapodás, és most a pápa magyarországi meghívása is napirendre került. Ehhez az állam hozzájárulása is szükséges. Az államelnök úr át is adta a kormány meghívását a pápai nunciusnak. Ha valaki meg akarja érteni az állam és az egyház jelenlegi kapcsolatát, ezt az időszakot kell elemzően végigtekintenie. A viszonyt formailag is rendező törvények nagyon régiek, elavultak, az ötvenes évek elejéről valók. Szükség van tehát újakra. Ennek gondolata már három évvel ezelőtt megszületett. Minderről és még sok minden másról folynak megbeszélések az állam és az egyház között. — Említene egyet-kettőt ezek közül? — Kérem, tekintsen el tőle. Az a határozott meggyőződésem, hogy a nyilvánosság csak ártana a folyamatban lévő tárgyalásoknak. Annyit azonban elmondhatok, amit egyébként a miniszterelnök úrnak is említettem, mi szeretnénk, ha a kidolgozás alatt álló törvény szabályozó és nem tiltó jellegű lenne. A másik, hogy az egyház működőképessé váljon. Az előző kérdéskörbe tartozik, hogy miután az egyház benne él a társadalomban, számtalan helyen érintkezik az állammal, s ezt szabályozni kell. Lehet ez munkaügyi kérdés, például alkalmazottaink anyagi feltételei, de lehet templomrenoválás, építés és más dolgok. A másik a funkcióképesség. Ugye, minden közösség, hogy be tudja tölteni küldetését, rászorul bizonyos szervezetekre, intézményekre. Ahhoz, hogy a magyar katolikus egyház a nevelés-oktatásban, az etikai értékek megőrzésében, karitatív területen be tudja tölteni küldetését, az állam támogatása szükséges. Az ma már elfogadott az állam részéről is, hogy az egyházak a társadalom alkotó részét képezik, a mai társadalomban is van pozitív szerepük. — Manapság minden gyorsan változik. Erőteljes demokratizálódás figyelhető meg társadalmunkban. Gombamód jönnek létre mindenféle szervezetek, egyesülések, szellemi közösségek. Nekem úgy tűnik, ebben a mozgalmas, alakuló időszakban az egyház inkább szemlélődik, mint cselekszik. Dé semmiképpen nem lépett föl szervező erőként, nem kezdett offenzívába. Tévednék? — A hosszú távon való gondolkodás mindig egyfajta higgadtságot feltételez. Lehet, hogy tetszetősebb volna, ha az egyház most a nagy nyilvánosság elé lépne, és régi sérelmeire alapozva akár konfrontációba bocsátkozna. Az egyházat történelme során gyakran vádolták azzal, hogy más mozgalmak mögött kullog, kimarad az eseményekből. A figyelmes vizsgálódó azonban azt is észreveszi, hogy egyrészt valóban úgy tűnik, az egyház lassú, másrészt meggondoltabb és határozottabb platformon halad előre. Vonatkozik ez a magyar katolikus egyházra és napjainkra is. Talán nem olyan látványos, teátrális formában, de van fejlődés a hitoktatás területén, a család-pasztorációban, karitatív vonalon. Azért egyet nem szabad elfelejteni: amikor bővülnek a lehetőségeink, de kevesebb az erőnk (kevés a pap, kevés a működő szerzetesrend) még inkább kell arra figyelnünk, ami az egyház belső feladata. Az egyháznak józan stratégiára van szüksége. Vannak hozzá történelmi tapasztalataink és hagyományaink, de a mai korhoz alkalmazkodó gyakorlatunk is. Nem szabad elfelejteni, egy közösségnek ahhoz, hogy létezzen, házra, kiképzésre, szervezeti életre van szüksége, s mindehhez anyagi fedezet kell. Ugye, sokszor hallani, jó volna, ha szerzetesnővérek, apácák ápolnák a betegeket a kórházakban. De ehhez az kell, hogy képesek legyünk hivatástudatot ébreszteni, és négy-öt év is eltelik, míg a jelentkezőből apáca lesz, amíg olyan lelkületűvé válik, amilyen ehhez a hivatáshoz szükséges. Szóval nem elég azt mondani: jöhetnek a nővérek a kórházakba. Hol vannak? Nincsenek. Látom én most a társadalom erőinek, energiáinak mozgását, de látom a szétaprózódás lehetőségét és veszélyét is. Nem szeretnék ebbe a hibába esni. — Mik azok a fontos társadalmi döntések, amelyekben az egyház szeretné hallatni a szavát? — Semmiképpen nem politikai kérdésekben. Történelmi tapasztalatunk, hogy soha nem volt jó, ha az egyház közvetlenül beleavatkozott a politikába. Még egyszer szeretném hangsúlyozni: az egyház működési terülte a lelkek birodalma. Jobban részt kívánunk venni az ifjúság nevelésében, az erkölcsi értékek megőrzésében kulturális életünk számtalan vonalán, lelki vigaszt, támaszt nyújtani a nehéz sorsú családoknak, vagyis az egyház eredeti hivatását kívánja minél jobban betölteni. Ehhez szeretnénk jobb feltételeket. Érlelődnek is, de konkrétumokat most még nem mondhatok. Annyit azonban igen, hogy a megbeszélések az állam vezetőivel korrektek, kölcsönös megértésen alapulnak. Élvezzük a bizalmat, és érezzük, hogy számítanak is az egyházra. Értékelik az egyházak működését. Sok területen még sokkal többet kívánnának, mint amennyire a jelen körülmények között képesek vagyunk. — A hívő egyben állampolgár. Hogy utóbbi minőségünkben hogyan élünk, erről manapság sokat beszélünk. De milyen állapotban van a nyáj? — A valláshoz töretlenül ragaszkodók körében, természetesen, nagyon sok rossz emlék halmozódott föl. Ezek az emlékek nem szívódnak föl olyan gyorsan, mint a test betegségeinek bizonyos tünetei. A hívők között van egy réteg, amelyik bizalmatlan. Úgy véli, gazdasági bajaink közepette csak propagandafogás a világi hatalomnak az egyház iránt tanúsított figyelme. Híveink nagyobb része örömmel és bizonyos elégtétellel figyeli mindazokat a változásokat, amelyek bekövetkeztek. Egy másik csoport pedig minden áldozatra kész az egyház régi méltóságának visszaállításáért. De általában is, a vallásos emberek közérzete ma sokkal jobb, mint akár néhány esztendővel ezelőtt. Azt azért hozzá kell tenni, hogy egyházi szempontból ezeréves folyamatosság szűnt meg az ötvenes években, hiszen gyakorlatilag csak a templomok maradtak meg. Most mindent csaknem az alapoktól kell kezdeni ahhoz, hogy az egyház betölthesse hivatását és, ma nagyon használatos szóval, megújuljon. Ez nemcsak a hazai viszonyok közepette nehéz. Mindenütt, más tájakon is érezteti a hatását az az elvilágiasodás, amelynek tanúi vagyunk, és amely a vallás bizonyos térvesztését okozta. Hiszen a figyelem egyre inkább a test és nem a lélek jóléte felé irányul. Az pedig egy hosszabb elemzést érdemelne, hogy milyen változásokat hozott az emberi önértelmezés területén az utóbbi két évtized. Ebben a helyzetben az egyház tanításának, viselkedésének, föladatának is más szerepet kell kapnia. Mindezek mellett világszerte növekszik az érdeklődés az egyház, a vallás iránt az ifjúság körében is. Ez, ha lehet, növeli az egyház felelősségét. — Végezetül még egy személyes kérdés: ön tudományos munkásságot is folytatott. Jut-e rá ideje egyházfőként is? — Szomorúan mondhatom, hogy tudományos tevékenységemmel fölhagytam. Könyveimhez évek óta nem tudok hozzányúlni. Van egy egyházmegyém, amelyet vezetni kell. Mint a püspöki kar elnökének országos ügyekben is van elvégezni valóm. És, hát erről már beszéltünk, újra kell gondolni, tervezni és szervezni munkánkat mindazokon a területeken, ahol az egyház hagyományosan az értékek megőrzésére hivatott. Nem beszélve arról, hogy a világegyház életébe is be kell kapcsolódni. Most volt nemrégiben az európai püspökkari elnökök tanácskozása. Előtte jártam Kanadában, Rómában, az orosz ortodox egyház ezeréves megemlékezéseinek alkalmával tagja voltam a pápai delegációnak, és bíborosként gondolnom kell a külföldi magyarokra is, akár az Egyesült Államokban élnek, akár Erdélyben. MÜLLER TIBOR 22