Budapest, 1988. (26. évfolyam)

12. szám december - Müller Tibor: Az etikai értékek megmentése: küldetés — az örök üdvösség: remény

— Ne haragudjék, nem tudom, hogyan szólíthatom? — A beosztásom bíboros. így szólítson. — A doktori címet nem használja? — Esete válogatja. Hivatalos iratokra, amelyeket az egyházmegyének küld, az a szokás, hogy csak a keresztnevét írja a püspök. A római leveleken kereszt- és vezetéknév szerepel. A franciák egyáltalán nem használják a doktori címet, a németek mindig. Magam nagyon ritkán, a társas érintkezés világi formáiban. — A lighanem egy kicsit profán a kérdés, mégis megkockáztatom: ön elérte a legtöbbet hivatásában, a pályáján, amit az ember csak elérhet. Magasabb papi rang nincs az országban. Ezt kevesen mondhatják el magukról az élet egyéb területén is. Elégedett? — Ez nagyon rossz kifejezés lenne. Nem idevaló, helytelen, mert a beosztásom nem rang, hanem mindenekfölött munka, szolgálat, engedelmesség. — Kérem, foglalja röviden össze az eddig megtett utat. — Szegeden születtem 1927. május 8-án. Az elemi iskolát is itt végeztem, csakúgy, mint a gimnáziumi nyolc évemet, a piaristáknál. Az érettségit zaklatott körülmények között, a háború befejezésének esztendejében tettem le. A várost kiürítették, engem a leventékkel együtt elvittek, kalandos úton érkeztem haza. De hát ez az időszak mindenki életében súlyos tragédiákkal volt terhes. Mihelyt végeztem, beléptem a ferences rendbe, és 1945-46-ban voltam novicius Szécsényben. Ezt követően Gyöngyösön végeztem el a teológiát, és ott tettem le 1949-ben az ünnepélyes fogadalmat, így egyházilag mindig is a ferences rendhez tartoztam. Ekkor következett az egyház és az én életem egyik legnehezebb időszaka. Mint ismeretes, 1950-ben megvonták a szerzetesrendek működési engedélyét, amikor is a nagyváradi egyházmegye magyarországi részébe kerültem át egyházi szolgálatra. Utána öt éven keresztül a budapesti hittudományi akadémián tanultam, ott szereztem a teológiai doktorátust, közben 1951. március 3-án pappá szenteltek. Ezután három évig püspöki szertartó voltam Szegeden és 1965-ig a papnevelő intézet filozófiatanára, prefektusa, majd spirituálisa. Ismét a főváros következett: előbb a központi szeminárium spirituálisának, 1967-ben pedig a hittudományi akadémia professzorának neveztek ki. Közben 1978-ig a Központi Papnevelő Intézet rektora voltam. Még ebben az évben, április 5-én püspökké szenteltek, Veszprémbe kerültem. Majd kalocsai koadjuktor-érsek és a Lékai bíboros úr halálát követő egy esztendő elteltével, 1987-ben esztergomi érsek lettem. Bíborosi kinevezésem alig félesztendős. — Meg tudja pontosan határozni, mi indította arra, hogy az egyháznak szentelje életét? — Azt egészen biztosan tudom, kicsiny gyermekkoromban már töretlen volt a szándékom, hogy papi pályára lépjek. Mélyen vallásos családból származom, nevelőim, környezetem erős hatással voltak rám. Gondolataim csak akörül forogtak, melyik rendbe lépjek be. Kapcsolatban voltam a piaristákkal, a ferencesekkel, a jezsuitákkal, végül a ferencesek mellett döntöttem. Számomra csak az volt a kérdés, hogy a tanítói vagy a lelkipásztori munkával kössem össze az életem. — Gondolta volna a több mint három évtizede pappá szentelt fiatalember, hogy egykor a magyar katolikus egyház feje lesz? — Talán nem tudja, hogy a ferences rendben megalakulása óta olyan demokratikus rendszer alakult ki, amely a domonkosok szervezeti felépítésével együtt az angol parlamentarizmus alapja, modellje lett. Mindenki megkapja a feladatát, és az engedelmesség jegyében azt végzi, amíg csak szükség van rá. Ha valamilyen funkcióra jelölik, az mindig időhöz kötött. A házfőnököt három évre választják, meghatározott idő után a tartományfőnök is ismét beáll a sorba, és ugyanúgy végzi a munkáját, mint a többiek. Tehát világi értelemben vett karriert nem futhat be senki. De a beosztások hierarchiájában ilyenfajta rivalizálás nem is létezik. Az előbbrejutásomat én is mint feladatot, mint nagyobb szolgálatot fogadtam engedelmesen. Egyetlen beosztásomba sem azért kerültem, mert'arra törekedtem vagy azt tűztem volna ki magam elé célul. — Az engedelmesség, mint említette, a rend egyik legfontosabb alapszabálya. Önnek azonban már nincs feljebbvalója. Nincs kinek engedelmeskednie... — Dehogy nincs feljebbvalóm. A pápának kell engedelmeskednem. De hadd tegyem hozzá: a szerzeteseknél mindig kötelező az engedelmesség a rend elöljárójával szemben. Ha valaki püspök lesz, megmarad a szerzetesrend tagjának, de engedelmességgel most már a pápának tartozik. — Említette az ötvenes éveket. A magyar egyházak történetében talán a legnehezebb korszak volt ez. Hogy tudott akkor egy fiatalember hittel, reménnyel megmaradni a papi hivatás mellett, amikor oly sokan, kényszerűségből is, elhagyták azt? — Az elszántság a legtöbbünkben megvolt. Amikor a Rákosi-rendszer célul tűzte ki az egyház működésének lehetetlenné tételét, intézményeit elvették, oktatási munkáját minimálisra szorították, a papnövendékek egy része egyházmegyékhez tudott kerülni, egy másik része külföldre távozott, és később ott szentelték pappá. Sokan, persze, elhagyták az egyházat. Ez nagy vérveszteség volt. Máig érezzük a hatását. De van egy régi közmondás, miszerint teher alatt nő a pálma. A próbatételek mindig hozzátartoztak az egyház életéhez, s ezekből megerősödve került ki. Belső hitben való megszilárdulást és belső megtisztulást is jelentett. — Miközben az egyház majd' minden intézményét, hatáskörét elveszítette? — Ez, persze, szomorú volt. A hívők részéről is zavart, bizonytalanságot, később pedig eltávolodást eredményezett. Akik azonban megmaradtak az egyház kebelében, meggyőződésükben tántoríthatatlanná váltak. Nem divatból, nem érdekből, nem karrierből mentek templomba, esetleg kockázatot is vállalva ezzel. — A lelkipásztornak is van teste. S mert van, azt táplálni kell, ruhával fedni, s ki kell elégíteni egyéb, nem lelki természetű igényét. Ön például kitől kap fizetést? — Az-egyházi személyek megélhetése két forrásból ered. Van az úgynevezett államsegély, ez összegszerűségében nem jelent túl sokat, a másik, a nagyobbik részét az egyházközségek adják a hívek adományaiból. Magam is az egyházmegyétől kapom azt az összeget, amelyre szükségem van. — A magyar katolikus egyház gazdag vagy szegény? — Szegény. — Az állam és az egyház viszonya soha nem volt felhőtlen a történelem során. A világi hatalom mindig is azt szerette volna, ha az egyháznak csak a túlvilág jut. A hit a lelkeken uralkodik ugyan elsősorban, ám a polgárra is hatással van, és egyetlen állam sem osztja meg szívesen a hatalmát. Most úgy tűnik, hogy Magyarországon az állam és az egyház viszonya kiegyensúlyozott, rendezett. Ön nem így jellemezné? — Az egyház elsőrendű célja és feladata lelki vonatkozású. Az evangélium hirdetése, az evangélium szerint való életre buzdítás az örök üdvösség reményében. De mert a lélek egyben az egész személyt is jelenti, nyilvánvaló, hogy az egyháznak mindig is volt társadalmi hatása is. Elsősorban az etikai értékek területén. Motivációkban lehetnek különbözőségek, de az eredmény az egész társadalom számára szükséges. Ilyen értelemben kialakulhatott olyan helyzet, amikor az állam féltette pozícióit az egyháztól, ilyenkor szembe kerültek egymással. Békésebb időkben az állam és a világi hatalom jól megfért az egyházzal. A kereszténység kétezer éves története ilyen jellegű változásokról bőségesen tudósít. A templomokban az idők során anyagi értékek is felhalmozódtak, s ez is konfrontációhoz vezetett, hiszen ahol a pénz, ott a hatalom igazsága a történelemben oly sokszor beigazolódott. A háború utáni új magyar társadalom nem hitte, hogy az egyháznak pozitív szerepe lehet a fejlődésben. Az egyre jobban tért hódító materialista világkép sem kedvezett az egyházi tanítások hatásának megerősödésében. A monolitikus berendezkedés pedig adminisztratív eszközökkel is garantálni kívánta az egyház térvesz-21