Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - Müller Tibor: Jovánovics Miklós

FŐVÁROSI EMBEREK Az embernek szüksége van valakire, aki a kezét fogja. Akiben bízik, akinek ízlése irányadó, akire lehet számítani. A színésznek rendezőre, a zenekarnak karmesterre, az írónak, újságírónak szerkesztőre. Milyen ember a szerkesztő? Mindenesetre, fura figura: örül mások sikerének. Már ez sem hétköznapi dolog. Bár a második sorban áll, mikor megcsodálják az újszülöttet, ott sürgölődik világrajövetelénél, ő végzi el a legfontosabb műveleteket: elvágja a köldökzsinórt, megereszti a tiszta vizet, rápaskol a csecsemőre, hogy felsírjon, és felmutatja: íme, itt van, él, közénk való. A szerkesztőnek nem szorongatják a kezét. Nevét nem hirdetik öles plakátok, a taps nem neki szól, a sikerből képviselői útján részesül. Bár az ünnepelt először az ő nyakába borul. Voltak legendás szerkesztők: Osvát Ernő, Ignotus, Nemes György. Kevesen. Nem nevezhető népszerű foglalkozásnak. Mindig a rózsát csodálják, soha nem a kertészt. Jovánovics Miklós — Örök kérdés. Kevésbé tapintatosan úgy szokták megfogalmazni: Vajon azonos-e a szerkesztő a sikertelen íróval? A kudarcot vallott művészből lesze az ítész? Nem lehet ezen megsértődni. Vannak, természetesen, ilyen szerkesztők is. Kamaszkoromban én is kísérleteztem versírással, egyéb műfajokkal. Egyben biztos voltam: az irodalom érdekel mindenek felett. Szerkesztő lettem. Egész életemben azt a munkát végeztem, mint most a Magvető Kiadó igazgatójaként. Néhányan csodálkoznak, hogy minden kéziratot hazaviszek, és megszállottan olvasok. Ha nem lenne kötelezettségem, akkor is ezt tenném. Mit csináljak, fertőzött vagyok!? — Honnan ered ez az elkötelezettség? — Ezt nem tudom. Családi hagyomány nincs. Csepeli vagyok, még csak értelmiségi foglalkozású ember sem élt a közelemben. Rejtély. Mióta az eszemet tudom, a betű érdekel, s ha nem szerénytelenség, irodalmárnak tekintem magam. S ebben nemcsak az irodalom, hanem az irodalmi élet szeretete is benne van. Szeretem ennek a társadalmi szférának a törvényszerűségeit, érdekelnek az összefüggések, események, kapcsolatrendszerek. Igyekeztem ezen a területen egyfajta szakértelmet szerezni. — Nem lehet, hogy iskolái fordították ebben az irányba? — De. Lehet. Minden valószínűség szerint jó iskoláim voltak. S persze jó tanáraim. Ez mégsem magyarázat. Nem hangzik jól, mégis azt kell mondanom, valamiféle eleve elrendelés kellett legyen a dologban, hogy megfelelően válogattam az olvasmányaimat. Egy példa. A háború idején, kiskamasz, tizenkét éves koromban egy elhagyott szekérről középkori irodalom, régi könyvek kerültek a kezembe. Természetesen nem értettem, még elolvasni sem nagyon tudtam, mégsem dobtam el. Forgattam, őriztem, értéket jelentett. Vagy két évvel később, egy kis faluban, ahol feltáplálni igyekeztek, a vegyeskereskedésben, mosószappan és petróleum között Lukács György egyik művére találtam, és olvastam, jegyzeteltem, nem értettem, de emésztettem. Szóval valami hajtott, hogy kinézzek szűkebb világomból. Nem tudok erről többet mondani. — Tettenérhetetlen tehát az a pillanat vagy esemény, amely az irodalmi érdeklődését fölkeltette. — Legalábbis ma már felidézhetetlen. De például a Friss Újságban vagy a Tolnai Világlapjában is a csekélyke irodalom vonzott, nem a számtalan érdekesség, hír, pletyka, amely ezekben az újságokban a csalétek volt. Egy mámoros pillanatra azoban emlékszem, nem tudom, ez volt-e a kezdet. A felszabadulás 24