Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - Müller Tibor: Jovánovics Miklós

után egy vidéki jegyzőtől meg tudtam szerezni az Új időket. Nem volt teljes sorozat, de töredékesen is fantasztikus élményt nyújtottak ennek az irodalmi hetilapnak a példányai, amelyet Herczeg Ferenc szerkesztett. Végigrágtam magam rajta. Megajándékozott egy bizonyos kritikai távolságtartással, amely az első csodálkozást és megrökönyödést követte. — Egy mondatban említette Csepelt s a szüleit. Mondana valamivel többet róluk? — Szokványos életsorsok. Nagyszüleim vidékről ideszármazott iparosok voltak, szüleim pedig, ahogy ezen a környéken illett: gyári munkások. Anyám is üzemben dolgozott, először a csiszoló, majd az edző részlegben. Apám szintén fémcsiszoló volt. Egy öcsém van, szobrász. — Ön elsőgenerációs értelmiségi. Hogy jól járt-e az alma, amely ily messze esett a fájától, nem mérhető patikamérlegen. Hogy a szerzők, írók, publicisták nyertek egy élesszemű, minőségérzékeny szerkesztőt, ez ma már bizonyos. Hálásak érte? — Sok mindent kérdeztek már tőlem, ezt még soha. De érdekes a kérdés, megkísérelek rá válaszolni. Ha elég hosszú időt tölt az ember a szerkesztői asztal mellett, mindenre talál példát. Vannak haragosai. Hisz első olvasója a kéziratoknak, amelyek az alkotók lelkéből lelkedzettek, beleírták szívüket, vérüket. Benne is van. Csak egyvalami hiányzik: olykor a tehetség. És ezt nem lehet, nem is szabad eltitkolni. Ez a szerzőnek jobban fáj, mintha kést döfnének a hátába. Esetenként éppen annak érzik, csak nagyon magas intellektus képes ezt sértődöttség nélkül tudomásul venni. Akadnak, akikben megtelepszik a harag. Mások azonban — és ez nem függ feltétlenül össze képességükkel — megszeretik a szerkesztőt, hisznek benne, de legalábbis elhiszik pártatlan, igyekvő értelmét. Erre vannak bizonyítékaim. Életem során kerültem már igen nehéz helyzetekbe. És akkor jeles írók, néha olyanok, akiknek utasítottam el kéziratát, úgy nyúltak utánam, hogy benne volt a lehetőség, magammal rántom őket is a szakadékba. Ez, természetesen, nagyon jól esett. Munkám valamiféle elismerésének tekintettem. Mondok egy másik történetet, s közben igyekszem nem kérkedni. Negyedszázadot, huszonöt évet dolgoztam az Élet és Irodalomnál. Gyakornokként kezdtem, voltam munkatárs, rovatvezető, főszerkesztő-helyettes és kilenc évig főszerkesztő. Ilyen minőségemben nemcsak irodalomszerető, hanem szigorú kultúrpolitikus is, aki sebeket ejt és szerez, a helyzet adta mozgásterületen igyekszik szakmai igényének és tisztességének megfelelni, használni az életnek és az irodalomnak is. Ez olykor kötéltánc. És közben szinte kiszámíthatatlan mekkorára növekszik az ellenfelek, és hogyan csappan meg a barátok tábora. Ha egy ilyen embert, mint én, népszerűségi listán indítva, meg kívánnak választani egy szuverén társadalmi szervezet — az én esetemben a Magyar írók Szövetsége — főtitkárának, az majdnem kitolás. Nehéz eldönteni, hogy ez kitüntetés vagy kivégzés akart lenni. Nem túlzok, életem nagy csodájának tekintem, hogy egy időben voltam irodalompolitikai hetilap, az ÉS főszerkesztője, valamint az írószövetség főtitkára. Az meg végképp meglepett, hogy ötéves mandátumom lejártával újraválasztottak. Sokféle magyarázatot lehetne ehhez fűzni. Akár olyat is, hogy nincs a magyar írótársadalomban előítélet, amely eleve szembefordulna azzal, aki adott esetben a hivatalos kultúrpolitikát igyekszik képviselni. Legalább ennyit számít, nyom a latban a szakmai tudás, a habitus, a szellemiség. — Ilyen felhőtlen lenne ez a rettegett foglalkozás? — Nem. Természetesen érzékel az ember maga körül gyűlölséget, haragot, féltékenységet, irigységet. Voltak, lesznek kellemetlenségeim, de ez be van kalkulálva, benne van a jogosítványomban. Az úszómester sem sértődhet meg, ha lefröcskölik. Ez soha nem riasztott el. Restellkedve vallom be, ha nem lennék szerkesztő, valószínűleg kéziratokat csennék, és titokban a párnám alatt olvasgatnám őket. Mit csináljak? Menthetetlen vagyok. — Rögeszmém, hogy az első stúdiumok ugyanúgy meghatározóak az ember életében, mint a szülői ház. Említette, hogy jó iskolái voltak. Ezen a nyomon haladjunk tovább. Hátha találunk valamiféle magyarázatot az irodalmárgyökereire. — Sokféle iskolába jártam. A pesterzsébeti Kossuth Gimnáziumtól kezdve a veszprémi piaristákon át a bencésekig, és mint szovjet ösztöndíjas az Oleg Kosejov kollégiumig. Elég tarka a kép, igaz? De minden iskolának volt könyvtára, és olyan silány, csak néhány kötettel rendelkező nem akadt köztük, ahol az örömömet, a böngészést meg ne leltem volna. És ha bárhol irodalomgyanús könyv került a kezembe, azonnal elolvastam. De a feltöltődés időszakai az uráli, a szverdlovszki, moszkvai egyetemi évek. Minden magyar vonatkozású anyaghoz hozzájutottam, az Irodalmi Újság számait szinte betéve tudtam. Csak a tanulással kellett foglalkoznom, tehát rengeteg időm volt. — Az Irodalmi Újság tulajdonképpen az Élet és Irodalom elődje volt? — Csak olyan értelemben, ahogyan az Új Idők vagy például az Arany János szerkesztette első irodalmi hetilap. Laza szál ez, de mégiscsak összeköt. Az sem változtat ezen, hogy óriás költőnk mindkét próbálkozásával egy-két éven belül megbukott. Soha nem volt könnyű Magyarországon irodalmi hetilapot csinálni. — Akit ennyire megfertőzött az irodalom, elképzelhetetlen, hogy sokáig mentes maradjon a politikától. Legfeljebb, ha gyermekmeséket ír. De tán még akkor sem. — Nekem sem sikerült. Tizennégy évesen, 1946-ban elvégeztem a Magyar Kommunista Párt kísérleti pártiskoláját. — Ilyen is volt? — Bizony. Az Arany János utcában. Miközben, mint már említettem, egyházi iskolában is tanultam. Különös, tudathasadásos korszak volt ez. Magam jól bírtam. Itt is, ott is kedveltek a tanáraim, jó diáknak bizonyultam. Egész jól megfért bennem a teológia a marxizmussal. Bejártam a klauzúrába, paptanáraim külön is foglalkoztak velem, képzőművészetet, vallástörténetet oktattak, mint arra érdemesnek. Onnan egyenesen Csepelre mentem, hisz a MADISZ diákfelelőse voltam. Egy időben voltam egyházi iskolám diákkormányzatában kulturális miniszter és titkár az ifjúsági mozgalomban. De mondok még valamit. Korengedménnyel beléptem a pártba. De nem voltam neofita, nem tértem át az új „vallásra", egyszerűen mágnesként vonzott a közélet. Ahol hozzáférhettem, oda mentem. Például az első tanácsválasztásokon magam is képviselőjelölt lettem Csepelen. Szabályszerűen kinyomtatták a nevemet a választási plakátra. Csak az utolsó pillanatban derült ki, hogy az egész törvénytelen: a tanácsülés úgy kezdődött, hogy felkértek, hagyjam el a termet, hiszen még kiskorú vagyok. — Volt valamiféle rendező elv, amelyre fölfűzhette rendkívül sokirányú érdeklődését? — Nem volt. Sodródtam az árral? Vitt a kor lendülete, rengeteg bizottságnak, szervezetnek voltam tagja, olyanoknak is, amelyekhez egyáltalán nem értettem, de valahogy egyik hozta a másikat. Nem kell, persze, arra gondolni, hogy ezeknek mindegyike jelentős dolog volt, de meglehetősen kényelmes természetemmel ellentétben, igen tevékeny korszakot éltem. És ez valahogy egész eddigi életemet végigkísérte. Hogy valami egész vadat mondjak, valamiképpen még Budapest egészségügyi bizottságának is tagja lettem. Egyetlenegyszer szólaltam föl, s úgy kezdtem a mondandómat, hogy „én mint SZTK-ba járó ember..." Merthogy ennyi közöm volt az egészségügyhöz. Egyszer Tóth Dezsőnek, az akkori kulturális miniszterhelyettesnek fölsoroltam mind a 35 funkciómat. Láncreakció alakult ki, hozzáteszem, igen hibás kör, amely szerint, ha az ember egyszer valamilyen funkcióba került, az úristen sem mentette meg a 25