Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - P. Szabó Ernő: Reneszánsz és manierizmus

RENESZÁNSZ ÉS MANIERIZMUS A -X. gyarapítás során, természetesen, a múzeumnak mindig számos nehézséggel kellett megküzdenie; műtárgyállományának java a XIX. század végén, a XX. század elején került birtokába. A két világháború közötti nehéz évtizedekben elsősorban adminisztrációs intézkedések, országon belüli műtárgycsere révén gyarapodott az anyag, a felszabadulás után főként hagyatékok átvételével, hazai vásárlásokkal. A többi között a magyar érett és késő reneszánsz igen fontos emlékei kerültek ekkor a múzeum tulajdonába, de például a quattrocento firenzei bútorművészetét képviselő tárgyakkal is gazdagodott a gyűjtemény. Ezek az alkotások, természetesen, kitüntetett helyre kerültek a múzeum új, Reneszánsz és manierizmus című kiállításán, s jelentőségükhöz méltóan mutatja be őket a tárlat kitűnően szerkesztett katalógusa is, amely azonban, igaz, nem a múzeum hibájából, jó magyar szokás szerint, jó néhány héttel a megnyitó után került a nyilvánosság elé. — A tudományos igénnyel készült katalógus, szerencsére, nem annyira időhöz, kiállításhoz kötött, mint az elmúlt száztíz évben a múzeumba került tárgyakhoz — magyarázza Rózsa Gyula, az Iparművészeti Múzeum főigazgatója. — A szakemberek számára készült azzal a céllal, hogy mindazt az értéket bemutassuk, amivel rendelkezünk. Ahogyan ugyanis, a Szépművészeti Múzeumot kivéve, a jelentős magyar múzeumoknak, nekünk sincs a gyűjtemény egészét feldolgozó tudományos szakkatalógusunk, amit egyébként a „rendesebb" külföldi intézményekben még a műit század végén elkészítettek. A most megjelent katalógus viszont korrekten közli azokat az adatokat, amelyekre a korszak hazai és külföldi kutatóinak szükségük van. — Szakítást jelent ez a korábbi gyakorlattal, azzal, hogy egyazon kiadványban próbáljanak eleget tenni a tudományos és a közművelődési szempontoknak? — E kiállítás esetében bizonyosan, hiszen a tudományos igényű katalógus mellett a kiállítás egyes egységeit szórólapok mutatják be a látogatóknak — ezek egyébként már a megnyitó napján készen voltak. Az a tudományos igénnyel készülő katalógussorozat pedig, amelynek a mostani kiadvány részét képezi, egy kiállítássorozat nemes értelemben vett melléktermékének is tekinthető. — Milyen céllal, milyen előzmények után vállalkoztak e tárlat, illetve Az európai iparművészet stíluskorszakai című sorozat megszervezésére? — A múzeumban jelenleg egy állandó kiállítás látható, a Művészet és mesterség, amely, mint a cím is mutatja, a munkafolyamatok, anyagok, technikák felől közelíti meg az iparművészetet. Bemutatja az ősi eljárásokat, a megmunkálás különböző módszereit, fázisait. A termek egyik oldalán, mondjuk, ott az üvegfúvás, kerámiakészítés technikai fogásait szemléltető együttes, a másikon néhány kiemelkedő jelentőségű műtárgy. Hasonló módon jelenik meg a bőr, a papír, textil, a faművesség, bútorok, majd a fémművesség. A bemutatásnak ez a módja kitűnő formája az ismeretterjesztésnek, másrészt annak a — még elődöm, Miklós Pál idejében jelentkezett — szándéknak a kifejezője, hogy hozzuk közel azokat is a művekhez, akik a magas művészethez, az esztétikai szempontú megközelítéshez talán éppen ezen a módon jutnak el. — Ezt a bemutatót egészítené ki egy másik, történeti szempontok alapján rendezett állandó kiállítás? — Ilyen, mondjuk, a romantikától a századfordulóig ívelő állandó kiállítás létrehozása minden nagy múzeumtól elvárható. A tervezés során azonban rá kellett jönnünk, hogy egyelőre legfeljebb látványos, de szakmailag nem igazán meggyőző állandó kiállítást rendezhetnénk. Mert az anyag jelentős részének tudományos feldolgozása eddig nem történt meg. A Magyar Tudományos Akadémia nyolckötetes magyar művészettörténetében főként a mi kollégáink írják az iparművészeti fejezeteket, s e munka is csak részben készült el. Rájöttünk, hogy szeletekből rakhatjuk össze az egészet, így történik ez egyébként a nálunk jobb feltételekkel rendelkező intézményekben is. Négy tárlat megrendezését határoztuk el tehát: a mostanit követi a barokk és a rokokó, Stallum Körmöcbányáról, 1620 16