Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - Szále László: Tetszhalott utcák

HÁBORGÁSAIM Tetszhalott utcák Egy utca karakterét — különösen a kis utcákét — a házak földszintje határozza meg. Az itt elhelyezkedő kapuktól, ajtóktól, kirakatoktól függ ugyanis, milyen kapcsolat alakul ki az utca meg a lakók, járókelők között. A homlokzatok szépsége, a házak építészeti kvalitásai, az esetleges fák, szobrok, díszes kapuk is fontosak, természetesen, a döntő azonban mégis az, mire használja az utca a földszintjét. A szűk belvárosi utcákban ritkán emeli föl az ember a fejét. Részint, mert kicsavarodna a nyaka, hisz oly meredeken kell fölfelé nézni, részint, mert tudja: többnyire piszkosszürke, vedlett homlokzatokat látna 1945-ös és 1956-os golyónyomokkal, aládúcolt erkélyekkel. Pedig, ha olykor mégis föltekint a Ráday Mihály kameráján nevelkedett szem, rengeteg szép részletet láthat, és egy kis fantáziával hangulatos sétálóutcává varázsolhatja az ütött-kopott, néptelen sikátort. Nem tudom, sok üzlet van-e Budapesten vagy kevés. Az ötvenes-hatvanas évekhez képest mindenesetre rengeteg. A nyugati városokhoz, sőt, alighanem a harmincas évek Budapestjéhez képest is, még mindig kevés. Erről árulkodnak a földszintre nyíló ajtók, melyek láthatóan üzletek, műhelyek bejáratai voltak és redőnyös ablakok, melyek ezerféle portékát kínáltak, míg örökre le nem húzták redőnyeiket. Az ötvenes évek központi elosztásos szisztémájához nem volt szükség kis üzeletkre. Akkoriban a kereskedelem kispolgári csökevény volt, és legszívesebben egyenruhába öltöztettek volna mindenkit, lehetőleg egyetlen hatalmas elosztó központból „kiszerelve" munkaruhát, lódenkabátot. Az ilyen szörnyszülött szavak is elárulják, hogy természetellenes folyamatokról van szó, a nyelv ugyanis nem tud mit kezdeni velük. A nyelv fejlődése, új szavak megjelenése sosem hivatalos jóváhagyás kérdése, az mindig — hogy úgy mondjam — a nép ajkán dől el. S a nép a számára fölfoghatatlant nem tudja megnevezni, a hivatalos elnevezést pedig nem fogadja be, azaz nem kelti életre. Pesti mellékutcákon még mindig látni hosszú, de már megfakult feliratokat, cégtáblákat, amelyek rég eltűnt, valamivel ellátó vállalatok nevét őrzik. Ezek a vállalatok, központok már nincsenek, de az őket létrehozó szemlélet nyomai még ott éktelenkednek a város arcán. Az elsorvasztott kereskedelem és kisipar, a redukált vendéglátás helyiségeiből szükséglakások, szükségirodák, szükségraktárak lettek. Egy szegény, örökös gondokkal küzdő városban természetes, hogy a valamilyen okból elárvult helyiségek új funkcióját a legégetőbb szükségletek határozzák meg. Ezek pedig a legritkább esetben vannak tekintettel olyan részletekre, hogy hol van a helyiség és mire volna a legalkalmasabb. így alakulhattak ki lakások ott, ahol a szobaajtó majdnem a plafonon van és egyenesen az utcára nyílik. így jöhettek létre gótikus irodák, aranystukkókkal, freskókkal díszített raktárak, velencei csilláros üzemek. És így haltak meg a hangulatos, nyüzsgő belvárosi utcácskák. Most autók parkolnak a szűk járdára is fölnyomakodva, gyakran hatalmas teherautók állnak meg közöttük, hogy itt lévő raktáraiknál ki- vagy berakodjanak — föltartva ezzel a még ki nem tiltott járműforgalmat. Azt hiszem, mindenki tudja, nem jól van ez így. Ezeknek a lerakatoknak, irodáknak, lakásoknak nem itt volna a helyük. A földszinteket vissza kellene adni a közönségnek. Föl kellene húzni a berozsdásodott redőnyöket, hogy az utcai ajtó újra kis műhelyekre, üzletekre, vendéglőkre nyíljon, az ablakok újra kirakatként vonzzák a járókelők szemét. Ezáltal új életre kelhetnének a rég tetszhalott utcák, ahol nemcsak a szolgáltatások színvonala javulna, hanem a lakosság közérzete is. Megindult valami az elmúlt évtizedben, de a haladás rendkívül lassú. Nem az igény kicsi, üzlethelyiséget venni vagy bérelni a Belváros főútvonalain, illetve azok közelében szinte lehetetlenség. Ha van is, egyszerű halandó számára megfizethetetlen. Pedig rengeteg alkalmas hely volna, semmi kétség, melyek azonban tele vannak oda nem illő dolgokkal. A minap végigjártam a Rákóczi útról befelé nyíló utcákat a Klauzál térig — szinte mind ilyen. De ilyenek a Népköztársaság útjáról nyíló utcák is. Köztük a Hajós utca, melyről Benedek István Gábor készített riportfilmet a televízióban. A film központi témája, a nosztalgikus emlékezés mellett, éppen az volt, miképpen kaphatná vissza ez az utca régi fényét, meghitt, családias hangulatát. Arra gondoltam, hogy legalább ötven hasonló film készülhetne, de hát nem születhet vagy lakhat mindegyikben egy-egy agilis újságíró. Az utcák életre keltésének legfőbb akadálya azonban az, hogy nincs hova elhelyezni a kényszerű bitorlókat. Pedig sok közülük bizonyára szívesen menne korszerűbb, tágasabb, funkciójához jobban illő helyre. Hely azonban nincs, és a megszokás is nagy úr, meg aztán a Belváros mégiscsak a Belváros, ami a közhiedelem szerint „közel van". Vagy ahogy Woody Allen mondja: nem az a kérdés, van-e túlvilág, hanem, hogy milyen messze van a Belvárostól. Azért teszem idézőjelbe a közelséget, mert hát végül is mihez van közel a Belváros? A csillagokhoz? A jó levegőhöz? A csendhez? Rómához, Londonhoz, a Kanári-szigetekhez? Nem. Önmagához. Egyedül önmagához. Azonban mégis van ráció ebben a közelségmániában. A járókelő ugyanis azt szereti, ha közel vannak egymáshoz a látnivalók. Ha vásárolni akar: az üzletek. Ha folyamatosan bámulhatja a kirakatokat. Ha válogathat a kávéházak, üzletek között, s ha meglátott valami kedvére valót, gyorsan ellenőrizheti még öt helyen, ott-e a legolcsóbb, vagy nincs-e még szebb. Nyilvánvaló, hogy a kereskedők, vendéglősök legszívesebben a főútvonalakra települnek, mert ott a legnagyobb a forgalom, ott a legnagyobb az esély arra, hogy a sok érdeklődő között vevő is akad. Kis utcában üzletet nyitni kockázatos — még akkor is, ha egészen közel van a főútvonalhoz — mert a forgalom elkerüli. Egy-két üzletért nem mennek végig az emberek egy hosszú utcán. De nem kicsi utca-e a Váci és a Kígyó utca, a Haris köz, s mégis micsoda forgalmuk van. Mert minden kirakat, minden kapualj új meg új esélyt, élményt kínál. Ebből következően a belvárosi kis utcákat nem lassan-lassan, üzletről üzletre kellene életre kelteni, hanem egyszerre. Egyetlen üzlet nem tud az utcába nagy forgalmat csalogatni, s mire újabb nyílik, a vállalkozó tönkremegy. A régi üzlethelyiségek újrahasznosításának jelenlegi módja — az esetleges, az egyenkénti — nem jó megoldás. Egyszerre kellene, radikálisan. Az egymás mellett sorakozó üzletek nemcsak konkurenciát jelentenek, hanem növelik is egymás vonzerejét. Nem vagyok vállalkozó típus, de ha egyszer pénzkeresetre adnám a fejem — és persze már eleve sok pénzem lenne —, ingatlanügynökséget alapítanék, kizárólag a belvárosi földszintekre alapozva. Nem volna nehéz fölmérni a lehetőségeket, és gondolom, a Fővárosi Tanácsnak is van egy megvalósíthatatlannak tetsző újrahasznosítási terve. Nem tennék semmi mást, mint építenék egy több funkciójú raktárépületet a város szélén, egy irodaházat valamelyik belvárosi foghíjon, és fölújítanék néhány lebontásra ítélt bérházat. Közben megállapodnék az üzlethelyiségek bérlőivel, tulajdonosaival, mit kínálok cserébe az általuk elfoglalt helyiségekért. Ez eddig nem nagyon sok pénzt emésztene föl, de biztos vagyok benne, hogy utána az eladásokból, bérbeadásokból, forgalmi részesedésből mindez megtérülne. Ráadásul én lennék a „csodadoktor", a belvárosi kis utcák életre keltője. Minthogy azonban nemcsak szegény, hanem szerény ember is vagyok, ezt a dicsőséget átengedem a Fővárosi Tanácsnak. SZÁLÉ LÁSZLÓ 12