Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - Seregi László: A butikos

gyen a kért összeg. Mert ez már csak így szokott lenni. Felvonom a szemöldököm, mint egy másik magyar egy másik alkalommal. — Honnan veszi, hogy ez nem így szokott lenni? — Tisztelt uram, én is ebben az országban élek. Sőt még párttag is voltam. De aztán szakítottunk, az előítéletek miatt. Ott is velem szórakoztak. Nem népszerű a butikos mostanában. — A lángossütő sem volt az. Meg a tüzépes ember sem, mégse csináltak ügyet belőle. Élvezték a pénzüket, és aligha fordult meg a fejükben, hogy azt a summát nem érdemelték meg. — Hát nekem sincs okom panaszra. Jól megy, ez az igazság. Pedig mostanában már kezd lefelé konyulni a mi szakmánk is. Az embereknek nincs pénzük. Rajtam a helyeslés sora, de visszafogom magam. — Öt éve, amikor kezdtem, még minden más volt. Tódult a nép az üzletembe, nem győztem áru után szaladgálni. Most meg... — Csak öt éve maszek? Miért kezdte ilyen későn? Örül a kérdésnek, végre kifejtheti, hogy miért van a közhangulat a butikusok, általában a maszekok ellen. — Az emberek csak azt látják, hogy a maszek tele van dohánnyal, és ezért nem dolgozik meg. Kérem, sokan közülünk tényleg nem törik össze magukat. Ezt aláírom. Vagy mégis dolgoznak, de csak ráültek a hullámra, pár évig akarják csinálni a bulit, amíg meg nem szedik magukat, hogy aztán valami csendesebb terepre vonulhassanak félre, pihengetve, élvezgetve a pénz áldásait. — Ezt szépen mondta. De mi ebből a tanulság? — Az, hogy ezek a kollégák igazából mégsem igazi kollégák. Az igazi maszek ugyanis élethivatásának tekinti az üzletét. Én például érettségi után még vagy egy jó évtizedet dolgoztam a szakmámban. Készültem az önállóságra. Az apám, aki szintén kötős volt, ragaszkodott ehhez. Amíg nem tanulsz meg kötni, nem lehet belőled jó maszek! Ezt mondta, s én, persze, vérig sértődtem. Kezemben a technikum oklevele, képzett kötős vagyok, nekem ilyet még az apám se mondjon. Ki is kértem magamnak a bizalmatlanságát. — És? Lehajtja a fejét. — Hát apu megkérdezte: „Aztán, Gyurikám, hogy sikerült a vizsgamunkád?" Nem szépítgeti a dolgot: azt a tréningruhát, amit kötnie kellett, bizony, ő sem vette volna fel. — Papírom volt, tudásom nem. Ez az igazság. A kötőipari szövetkezetben pótolta a pótolandókat. — A görögök voltak a mintaképeim. Politikai okok miatt menekültek hozzánk, s kötőként dolgoztak nálunk. Amit azok produkáltak, az szakmailag utolérhetetlen! De én a nyomukba eredtem. Utói biztos nem értem őket, de hogy szépen lecsökkent a távolság köztünk, az egészen biztos. Gondolom, ezért emeltek ki, s tettek meg először technológusnak, majd üzemvezetőnek. Megtorpan, valamit még hozzáfűzne, de fontolgatja, mondja-e vagy ne. Mondja! — Annak a szövetkezetnek, amelyikben kitanultam, de becsülettel a szakmát, apám volt az egyik alapító tagja. Tudja, az ötvenes években muszáj volt valamit csinálnia, hogy ne nézzenek rá ferde szemmel. Fogta hát a gépét, és bevitte a közösbe. De nem ízlett neki. Ment a munka, de ő már csak a saját szakállára, a maga hasznára szeretett dolgozni. Amikor aztán lehetett, rögtön ki is lépett. Újra a saját lábára állt. Ő volt a kötős meg a kereskedő egy személyben. Otthon dolgozott, aztán telepakolta áruval a táskáját, és igyekezett túladni a szállítmányon. — Otthon volt hely a gépnek? — Nagy a lakás, több mint száz négyzetméter. A cselédszobát berendezte műhelynek. Négyen voltunk, a szüleim, a nővérem meg én kényelmesen elfértünk. — Az ötvenes években jól ment, mehetett egy kötősnek? — Angrozónak. Ez a helyes megnevezése annak, ha valaki egymaga köt és elad. Kérem, ezt így használja. Betűzhetem a fogalmat: fő a szakmai hitelesség. — Hát jól éltünk, hál istennek. Hamar lett autónk, egy CE-s Wartburgunk, nagyképernyős tévénk is került. Zsebpénz is csurrant-cseppent, de apám vigyázott rá, nehogy nagyon kilógjak a sorból. Most én is ezt teszem a srácaimmal. — Hány gyereke van? — Kettő. Fiúk, mint az ördögök. Főleg a kisebbik olyan, hogy meg nem áll egy percre sem. A zsebpénzét, ahogy megkapja, rögtön elveri. A nagyobbik komolyabb, beosztja a filléreit is. — Mégis, mennyit ad nekik? — Hetente egy húszast. Ha megszorulnak, kisegítem őket. — És követni akarják az apjuk mesterségét? Kertész György elmosolyodik, már tudja, mit fog mondani. — A kisebbik egyik nap azzal állt elő, hogy ő is, mint én, pulóveráruló lesz. Jó, mi? Nevet. Vele nevetek. Gyerekszáj, bólogatunk, s úgy is gondoljuk. — Ott hagytuk abba, hogy az édesapja... — ...az édesapám meghalt. Kénytelen voltam a helyére állni. Mégsem hagyhattuk az üzletet veszendőbe menni. De ha ez a mi tragédiánk nincs, akkor is ott hagytam volna az üzemet. Már nem bírtam. Nem a szakmai részt. Hanem az emberit. Idősebb asszonyokkal voltam körülvéve, s az az igazság, hogy nem tudtam mit kezdeni a gondjaikkal. Egy darabig jól lepleztem, hogy tehetetlen vagyok az ügyeikben, de aztán nem ment tovább. Észrevették, hogy már teljesen kívül vagyok a dolgaikon. Ha meg egy vezetőt idegesítenek a beosztottjainak a panaszai, akkor jobb, ha levonja a következtetést. Én levontam. Az apám előtt levizsgáztam, megmutattam neki, hogy mit tudok a szakmából, és már meg is egyeztünk, hogy dolgozhatok vele. Amikor... Nem tudja befejezni a mondatot, még mindig nem dolgozta fel az érzelmi megrázkódtatást. Hallgattunk egy sort. — Egyedül maradtam. A nyakamba szakadtak a terhek. És akkor mindjárt a legelején stratégiai döntést hoztam. — Mifélét? Hátradől a széken, majd előre, ezzel is megadva a bejelentés súlyát. — Csak gyerekholmit árusítok ezentúl! Erre jutottam. A gyerekeknek mindenki megveszi, ami kell. A gyerekén senki sem spórol. — És bejött a húzás? Hármat kopog az asztalon. — Be. Pedig, higgye meg, óriási a konkurencia. Most már, hogy az embereknek egyre üresebb az erszényük, mindenki megpróbál váltani, áttérni a gyerekdivatra. De hát az én üzletem olyan príma helyen van, hogy én vagyok az erősebb. — Hol van az üzlete? — Ezt nem mondom meg. Szabadkozik, értsem meg, vizsgáznia kell. Persze magánemberként elárulja, de a címét nem írhatom le. Nincs okom kételkedni benne, hogy oka van az óvatosságra. — Mi most a menő cikk? Vakarja a fejét, nehéz a választás. — Minden jól megy, ami nem túl drága. Talán a gyémánt, a csiszolt farmer a sláger. — Az mennyibe kerül? — Ezer alatt. Igyekszem viszonylag olcsón adni a holmikat, de tudja, hogy van: olcsó húsnak híg a leve... — Arrafelé, amerre az üzlete található, óriási a turistaforgalom. Kik a legjobb vevői? — Az arabok. Ők garmadával veszik a cuccokat. És jók a szlovákiai magyarok is. Van pénzük és kedvesek. — És ön, kedves velük? — Imádok árulni. — Jobban, mint kötni? Erre nem számított, mérlegelnie kell a dolgokat. — Azt is szeretem, meg ezt is. De most akkora az árukínálat, hogy nem kell beszállnom. Az iparosok is hajtanak, prímán dolgoznak, válogathatok közöttük. — Sok iparos visszaadja az engedélyét. Miért? — Az adó miatt, ez egyértelmű. Milyen törvény az, ami senkinek sem jó? Hallom, még az államnak sem! A negyede sem jött össze annak a pénznek, mint amennyire számítottak. — Ön nem dobja be a törülközőt? — Miért tenném? Nem lehet olyan rossz a magamé, hogy még egyszer vállaljam az állami kötöttségeket. Ebben maradunk. SEREGI LÁSZLÓ 11