Budapest, 1988. (26. évfolyam)
11. szám november - Seregi László: A butikos
PESTI PORTRÉK A BUTIKOS Első szóra rááll az alkura. — Szívesen elmondom, milyen ma Budapesten maszeknak lenni — erősíti meg a szándékát, ám alig telepszik le, máris fészkelődni kezd. Jobbra-balra forgatja a fejét, talán maga sem veszi észre, de lehalkítja a hangját, úgy válaszolgat a kérdéseimre. Nyugtatgatom. Mitől fél, Gyuri? — kérdezem tőle, holott tiszta sor, hogy mi aggasztja. — Ha kamuzok, azzal senki sincs kisegítve, de ha őszinte vagyok, és elolvassák a hivatalokban, megüthetem a bokámat — foglalja össze a lényeget, és aligha hinné el, ha kifejteném neki, hogy nálunk mostanában már mindenki annyit beszélhet, amennyit csak akar, legfeljebb nem figyelnek rá. — Egy maszekkal mindenki ki mer kezdeni. Pontosan tudják, hogy mi nem ütünk vissza — mondja, s most, hogy alaposabban szemügyre veszem vendégemet, hirtelen rádöbbenek: Kertész György velem egykorú lehet, még innen a negyvenen, de megtapasztalva már egyet s mást, a mi korántsem felhőtlen életünkből. — Magával már kikezdtek? — ütöm le a ziccert, előre sejtve, mi lehet a válasza. — A múlt héten a kerületi IKV akart engem is meg a kollégáimat is megszívatni. — A kerületi IKV nemcsak a magánkereskedőket szokta megszívatni. Nincs különbség bérlő és bérlő között, de hiszen ezt ugyanúgy tudja, mint én vagy bárki más, aki a vállalat házaiban, lakásaiban lakik. Elbizonytalanodik. Erre szemlátomást nem készült fel. Cigaretta után matat a zsebében, s csak miután mindegyik szemlézésével végzett, jön rá, hogy a paklit már rég az asztalra tette, készenlétbe helyezve, ha megkívánna egy hosszú Marlborót. — Sokat szív naponta? — Megengedhetem magamnak. Kihúzza magát, most látom csak, hogy csupa szeplő az arca. Elkapva a tekintetemet, szolgálatkészen felhúzza a dzsekije ujját. — A kezem is szeplős. Ilyen típus vagyok — kommentálja a helyzetet, és komótosan rágyújt. — De hol is tartottunk? — zökken vissza, s egy kis hamu a nadrágjára huppan. — Az IKV-soknál. Bólint. — Benyújtották nekünk a számlát. Azt mondták, eddig nem fizettünk a vitrinekért meg az irányjelző táblákért, ezért utólag kell rendeznünk a számlát. — Mennyi pénzről lenne szó? Dohányszálacskák tapadnak a szája szélére, aprókat pöködve igyekszik megszabadulni tőlük. — Súlyos ezresekről. Az egyik kollégának a Thököly úton hetven rongyot kéne leperkálnia. Én valamivel olcsóbban megúsznám. — És fizet a kolléga? Széttárja a kezét. — Ha nem kap valahonnan sürgős segítséget, akkor muszáj lesz neki benyúlni a zsebébe. — Vagy mehet a bíróságra? Harmincöt éve minden keserűségével felnevet. — Ugyan, megmondtam: mi, maszekok nem ütünk vissza. A nyugalmunk többet ér. Mély levegőt veszek, érzem, eljött a hangsúlyváltás ideje. — Ha így folytatja, György, mindjárt elsírom magam. Még nem láttam éhező, toprongyos butikost ebben a városban. Maga meg a Thököly úti barátja lenne az első kettő ebből a fazonból? — A homokzsák szerepét unjuk, de piszkosul. A tanács, ha gyorsan pénzhez akar jutni, akkor kihez fordul? A felettes szervéhez? — Példul. Élénken helyesel, gondosan ügyelve rá, hogy most az ő hangsúlyai érvényesüljenek. — Persze, persze. És a felettes szerv rohan, hogy íziben megleld