Budapest, 1988. (26. évfolyam)

11. szám november - Kelecsényi László: Csöndkert

Csöndkert a Józsefvárosban Anagyváros zaja mindenhová behatol, mindenkit utóiér. Hová menekülhetnek Budapest békés polgárai a fülsiketítő, idegborzoló lárma támadásai elől? Még a város határain túl sem találni menedéket: építtetők rabolják meg a budai hegyvidék zöldterületeit, vasárnapi kirándulók harsogják és piszkítják tele a megmaradt erdőket. A belső kerületekben még rosszabb a helyzet. A meglévő tereket előbb lebetonozták, aztán ellepték a hazárdjátékokat művelő vagányok. Tenyérnyi földdarabokon állva haldokolnak a fák, néma beletörődéssel várják sorsukat, ami nem lehet kétséges. A Józsefvárosban még vannak kertek és parkok, melyek legalább nevükben hordják a pihenés és megnyugvás ígéretét. De a Múzeum-kert olyan már, mintha egy forgalmas országút mellett feküdne, a Füvészkert hajdani romantikája és területének nagy része elveszett, a Népliget messze van, s az Asztalos Jánosról elnevezett Orczy-kertbe bejutni közönséges városlakó számára különleges feladat. Hová menjen, aki itt békességre és nyugalomra áhítozik? Van egy hely a Józsefvárosban, egy csöndes terület, melyről nem esett szó. A Kerepesi temető. Avagy a Mező Imre úti sírkert. A tervezett, de csak részlegesen megvalósult Nemzeti Panteon környezete. De hát ki az a bolondos különc, aki temetőbe jár kikapcsolódni?! Akad olyan ember, aki ott érzi jól magát? Hóbortos passzió az ilyesmi, annyi szent. Hiába, mégis akadnak efféle alakok. Magam például minden évben legalább egy alkalommal kimegyek a Kerepesibe. Nem halottak napján, mikor szinte mindenki felkeresi valamelyik temetőt, ahol szerettei nyugszanak. Májusban megyek oda, a számomra legnagyobb magyar író halála évfordulóján. Nem árulom el, hogy ki az illető, mert senki ízlését nem óhajtom megbántani, aki másért rajong. Épp elég mellőzésben volt része élete végéig és a halála utáni évtizedekben, nem lenne értelme, hogy most, mikor a kiadók és olvasók figyelmében végre méltó helyre került, ellenkező előjelű legendáját növeljük mások rovására. Ismétlődő látogatásaim során apránként fölfedeztem magamnak ezt a temetőt. Már nemcsak a művészparcella neves halottjainak nyughelyét tartottam számon. Bejártam a sírkert minden zegzugát, kiismertem titkait. Többször végighallgattam a mauzóleumőrök kiselőadását a nagy halottakról, Deákról és Kossuthról. A legfontosabb élményeket mégis egyedül szereztem. Láttam szépen parkosított területeken magányosan meredező síremlékeket, amelyek mellől kitelepítették a szomszédokat, mert méltatlannak ítélték csontjaikat a temetőben nyugvásra. Láttam érintetlenül maradt parcellákat, ahol minden sír az erdeti helyén maradt. S láttam ősvadonként tenyésző, elhanyagolt szögleteket, ahol a burjánzó bozótban rég elfeledett kövek düledeznek, kóbor macskák és bujkáló szerelmespárok nagyobb örömére. Láttam e temető szépségeit és rút arcát is — mindent láttam. Ráébredhettem, hogy ez nem egyszerű sírkert, mégcsak nem is az álmodozó tervekben szőtt Nemzeti Panteon, hanem sokkal több ennél. A Józsefváros, de talán az egész város egyetlen csöndes parkja. Budapesten már sehol sincsenek eldugott kertek, emberhez méltó pihenőhelyek, valamiféle civilizációs ártalom minden zöldterületre behatolt, s elkezdte mérgezni levegőjét vagy hangulatát. Sehol sem nyugodhat meg a békességre vágyó lélek, csak itt, ebben a temetőben. Pedig minden oldalról körül van építve. Ügetőpálya, gumigyár, rendezőpályaudvar és egy forgalmas főútvonal szegélyezi. A kőfalakon átillan a versenyistállók szaga, gyártási folyamatok bűze. Behallatszik a vonatfütty, s a futamok végén a csalódott fogadók moraja. Egy helyen még kerítés sem választja el az üzemtől, ottjártamkor gumigyári szemétkupac éktelenkedett a rossz szomszédságról árulkodva. De még ez sem tudná megtörni a hely hangulatának varázsát. A temető romantikájának ízére mások is rájöttek, bár nem mindenki viselkedik méltóképpen a látogatók közül. Gyermekkocsit tologató kismamák mellett láttam már betonúton gyakorlatozó tanulóvezetőket, s egy alkalommal — tollaslabdázó ifjakat is. A harmóniát azonban még ők sem tudták megzavarni. Mi ez a titok? Mit ad látogatóinak ez a temető, amire a többi, tíz-egynéhány nagy-budapesti társa nem képes? Jeles halottak, műemléknek beillő síremlékek másutt is akadnak. S nem is nemzeti nagyjaink mauzóleumai és a Munkásmozgalmi Panteon urnái, emlékkövei határozzák meg a hely szellemét. A titok egyik nyitja, hogy itt nincsenek temetések. Ritkaság számba megy, ha valamely halandó nagyság porhüvelyét örök nyugalomba helyezik. Aki ide belép, nem lát síró özvegyet, örökségen marakodó sötét ruhás rokonokat, a temetési menet végén viccet mesélő ismerősöket. Semmi sincsen errefelé, ami egy állandóan működő temető velejárója. Hiányoznak a borostás állú gyászhuszárok, s a hantok között nem dülöngélnek beszeszelt sírásók. A csontokat és hamvakat sem tudják elcserélni, mert az a néhány szertartás hibátlanul teljesíthető. Aki itt sétálgat, annak tekintete nem ütközik a holtak lakótelepére emlékeztető urnafülkék falába. A régi sírfeliratokat böngésző pillantás más, megnyugtató tapasztalatot is gyűjthet. Azt láthatja a vándor: manapság nem hal meg senki. Ilyen baleset csak régebben érte a halandókat, mostanság aligalig költözködik ki valaki a temetőbe, hiszen csak imitt-amott virít egy-egy friss aranyozás a régi kriptákon és köveken. Aki pedig valahogy mégis meghalt, az mind-mind sikeres ember, közismert vagy gazdag volt hosszú élete során. Másképp ugyan honnét tellett volna hátramaradottjainak kápolna méretű síremlékre, gránitobeliszkre, márványkriptára? Igen vagyonosnak kellett lennie vagy legalább nagyon híresnek, ha elhunyta után ekkora helyet foglal el az emlékkövek sorában. Ez pedig megnyugtató és vigasztaló egyszerre. Sokan nem szeretnek temetőbe járni, inkább elhanyagolják szeretteik emlékhelyét, mert a friss hantok és az állandó búcsúztatók saját elmúlásukra emlékeztetik őket. E helyen nem fenyegeti a látogatót efféle látvány veszélye. Sőt, ha alaposabban körülnéz, azt látja, hogy az élet kezdő és végső évszámai milyen messze esnek egymástól. S ez a tapasztalat még a nagy csöndnél is megnyugatóbb tud lenni. S még valami. Ez a hely fennmarad, míg Pest Pest lesz. Ez nem tűnik el, mint oly sok sírkert a fővárosban és az országban. Nem telepítik ki a halottakat, helyükre nem terveznek luxusszállodát, repülőtéri kifutópályát vagy kockaházakat. Ez a temető mindig ilyen lesz, sőt, egyre patinásabbá válik. Megőrzi halottait az utókornak, amikor, remélem, lesznek majd magányos sétálók, bolondos rajongók, akik néhanapján ugyanúgy kisétálnak egy-egy hanthoz, s tán hasonló következtetésekre jutnak, mint most én. KELECSÉNYI LÁSZLÓ