Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - TÉKA

téka KASSÁK LAJOS Szénaboglya Milyen öregség jutott egy európai nagy művésznek az ötvenes évek Budapestjén? Kassák 1955-56-os naplójegyzetei, melyekből részletek itt-ott (leginkább az Alföldben) irodalmi szenzációt keltve már megjelentek — válaszolnak erre. Kassák Óbudán él ezekben az években prófétai szegénységben, a munkásmozgalomból kitaszítottan, a művészeti életből kirekesztetten — de az emberi és művészi tartása változatlan, elveiből egy jottányit sem enged. A társadalmi valóságot nem jelentésekből ismeri, tapasztalatait a Kolossy téri piacon, az SZTK-ban, az adóhivatalban szerzi, politikai nézeteket az óbudai mesterekkel cserél, a szabóval, a suszterral, a trafikossal, az öreg tímárral. Eredményesen, mert a nagypolitika kérdéseiben nyilvánított véleményei máig tökéletesen érvényesek, félelmesen jövőbelátók — ellentétben a sajtó összes akkori közleményével. Szocialista világnézetét, jövőbe vetett hitét nem karcolta meg sem az ötvenes évek politikai gyakorlata, sem a pártból való kizárása. Előbb nem akarta a naplóba rögzíteni ezt a keserű tényt: „Magánügynek véltem — írja —, és régóta tudom, hogy én nem kellek és nem is kellhetek a királyoknak, sem a kormányzóknak, sem a diktátoroknak. A rend kedvéért mégis odaiktatta a verset, melyet „az embertelen színjáték" után írt, melynek során „ízelítőt kapott a nagy pörök és ítélkezések módszeréből. A vers címe: Törvényt ültek felettem, ma már (bizonyos stiláris változtatásokkal) minden Kassák-kiadásban olvasható. Első sorai: „Huszonheten ültek az asztalnál / egy rögeszme huszonhét megszállottja". Érdemes nyelvileg egybevetni József Attila lényegében hasonló alkalomból írott versével. (Az érdemi kérdést itt most még csak feltenni sem lehet: hogy ugyanis miért lökte ki két legnagyobb fiát ez a mozgalom?) Mindketten a martak igét használják, József Attilánál „martak ki", Kassáknál „martak össze", József Attilánál „elvaduló csahos", Kassáknál „más falka kopói". Szívszakajtók Kassák versének záró sorai: „...élesre fent karmaik közt vergődve / hatvannyolc éves voltam akkor, hatvannyolc." A procedúra részletesebb leírását is elolvashatjuk a Függelékben, a naplót sajtó alá rendező Csaplár Ferenc jóvoltából. (Az eligazító előszó Botka Ferenc munkája). Kassák, miután tagsági könyvét a KEB asztalára tette, így szólt: „Ha így határoztatok, így veszem tudomásul. Csupán annyit jegyzek meg, hogy ez a határozat semmit sem fog lerombolni és semmit sem fog felépíteni bennem. Szocialista voltam, szocialista vagyok, szocialista maradok". Ugyanez a rendíthetetlenség és magabiztosság jellemezte életben való jelenlétét is. Máshol tudta a helyét. Miközben némely kollégiái a hűség és hála énekét zengik, ő Tristán Tzarát fogadja a lakásán és érdemi beszélgetésük során kifogásolja, hogy Picasso nem tiltakozik, nem demonstrál és nem azonosítja magát az ő módján alkotó művészekkel. „Veszni hagyja kűzdőtársait, és ünnepelteti magát a modern művészet legelfogultabb, legigénytelenebb ellenségeivel." Az öreg Kassák túljutott az izmusok izgalmain, ezeket a naplójegyzeteket A tölgyfa leveleinek letisztult klasszikus költője írja. Had nélküli vezér, mégis gyanúba fogják. Páratlan mélységű elemzését A tékozló országról azzal adja vissza a szerkesztő, hogy Kassák dicsérete komolyan ártana az amúgy is rossz szemmel nézett Juhász Ferencnek. Az akkoriban szokásos maratoni írószövetségi pártértekezleteken „úgy rugdalták ideoda a nevemet — írja —, ahogyan a kontár futballisták ide-oda rugdalják a labdát. A jobboldaliak azt bizonyították, hogy a jobboldaliak is mellettem nőttek fel, mindketten tehát ártatlan félrevezetettek, és a bűnös egyedül én vagyok." Kassák hitvallása pedig a könyv mottójában foglaltatik: „Az én lovam nem eladó, nem zsandárok alá való." Népdalnak vélnénk, mint ahogy az is, de csak az első két sora. Ezt dúdolta Berda József Kassáknak, aki aztán hazafelé baktatva a két sorhoz hozzáépített még tízet, „a maga anyagából, a maga tehetségéből." Imígyen: „Nem bírná az istenadta, / hogy a zsandár nyomorgassa. / Énutánam nyerítene, / Könnyezne is két bús szeme. / Együtt jártuk a világot, / oldalamon fegyvert látott. / Az én lovam pusztai ló, / harapó és ágaskodó. / Virrasztjuk a napot-holdat, / zsandár minket be nem foghat." (Szépirodalmi) ERK1 EDIT A Trefort utcai „Minta" Az ELTE Ságvári Endre Gyakorlóiskola története Emlékeznek, kedves olvasóim — legalábbis az idősebb nemzedékhez tartozók —, milyen izgatottan vártuk az év végét — az iskolaévről van szó —, az évzáró ünnepélyt, amikor ünnepi öltözetben és ünneplő szívvel hallgattuk az igazgató úr szónoklatát, fél lábunk már a nagy, a végtelennek tetsző vakáció tengerében, másik lábunk még itt, az iskola porában, vártuk az ítéletet, a megméretést, az iskola üzenetét, útravalóját. És ha visszagondolok, be kell vallanunk, hiába múltak el az évek, fél lábunk, fél szívünk vagy tán az egész, ma is ott van egykori iskolánkban, melyek „víg üzenetét" nem tudjuk, nem is akarjuk feledni. És minden tanév végén megkaptuk a közös értesítőt is, ezt az ízléses, nyomtatott könyvet, melyben keserveink és örömeink, a szertár gyarapodása és a szakkörök, a kirándulások, a tanárok iskolán kívüli és iskolai tevékenysége mind benne voltak, na meg az osztálynévsorok az érdemjegyekkel. Akkoriban a kis, vidéki nyomdák három-négy nap alatt elkészítették az évkönyveket, megtiszteltetésnek véve, hogy rájuk esett az iskola választása. Ma, nem egy esetben, évekig kell udvarolni a nyomdának, míg valami jeles alkalomból fogát szíva, de elvállalja a munkát. Százéves fennállás... ilyen érv még hat, s kár, hogy nincs már lehetőség minden év végén ezt a történelmi és pedagógiatörténeti értéket, az iskolai évkönyvet az érdeklődők kezébe adni. De ne keseregjünk, inkább örüljünk, hogy a főváros egyik nagy múltú iskolájának ez sikerült. Nem a „hagyományos" évkönyvet adták ki, hanem az iskola történetét foglalták össze a szerzők — hiszen bizonyára sokan névtelenül is segítettek az összeállításban, s ez nem kisebbíti a szerző: Kiss Istvánné igencsak jogos érdemeit. (Az évkönyvet szerkesztette Honti Mária igazgató, a szerkesztésben közreműködött Vörös László, lektorálta dr. Kardos József). Tudományos igényű munka, részletes áttekintést ad a kezdetektől napjainkig tartó fejlődésről. Különösen tetszett, hogy nem fellegjáró esszéket olvashatunk a pedagógia mezején termő nagyszerű virágokról, hanem rendszerező eligazítást kapunk a tanárképzés kapcsán létrejött elméleti vitákról, tervekről, ismereteinket kiegészítő adatokat a tanárok besorolásáról, fizetéséről, a tanárjelöltek (neveikből a múlt és a jelen magyar tudományos életének a tablóját lehet elkészíteni) társadalmi, szociális helyzetéről. 1872. október 7-én alakult meg a tanárképző intézet gyakorlóiskolája egy pesti bérház két helyiségében 25 tanulóval. Az intézet tanárai közt volt Ribáry Ferenc, Hunfalvy János, Petzval Otto, Jedlik Ányos, Than Károly, Eötvös Loránd. A nevek, majd az iskola későbbi tanárainak névsora (csak úgy tallózva benne: Csengeri János, Petz Gedeon, Négyesy László, Marczali Henrik, Badics Ferenc, Alszeghy Zsolt, Györkösy Alajos, Bárczi Géza, Fraknóy József, Tompa József, Kalmár Márton, Dallos György, Makay Gusztáv, Czéhmester István, Szávai Nándor, Kerényi Károlyné, Timár Györgyné, Molnár József, Varsa Vera... ) azt igazolja, hogy az illetékesek tisztában voltak vele, milyen meghatározó erejű lehet az egyén és a közösség formálásában az iskola, a tanár személyisége. Nem véletlenül írta Marczali Henrik Kármán Mórról: „Atyám után ő volt az első... az akinek atyám után a legtöbbet köszönök." Ez a szellem élt és él az iskola új, azaz a mai, 1887-ben emelt épületében. A számos gond ellenére (az ötvenes években még kályhákkal fűtöttek, az órán egy-egy egér is megjelent) a gyakorlóiskola változatlanul az egész magyar szellemi élet egyik bázisa. A volt és a jelenlegi diákjai szeretik iskolájukat, a tanárjelöltek hálásak vezetőtanáraiknak, hiszen arra nevelték őket, hogy miként: „A matematikában nem is annyira a problémák kitűzése a fontos, mint inkább azok meglátása", az élet minden területén: „A célok meglátása már egy lépést jelent a megoldás felé." Ennek ellenére szomorúan olvashatjuk az évkönyvben, hogy a tanárjelölt hallgatók jelentős része nem tartja vonzónak a tanári pályát. Messze vezetne az ok keresése. Úgy gondolom, ez a jelenség általános, de az okát ne az iskolában, főleg ne ebben az iskolában keressük. JÁVOR OTTÓ 46