Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - D. Magyari Imre: „Nagyon szerettük egymást”

„Nagyon szerettük egymást" BESZÉLGETÉS KRÚDY ZSUZSÁVAL — 1930-ban költöztek a Margitszigetről abba az óbudai házba, ahol most a Budapest szerkesztősége is helyet kapott. — Igazából nem mi kerestük azt a házat, hanem a ház talált ránk. A Szigeten igencsak rendszertelenül fizettük a lakbért és a villanyszámlát, így hát kipateroltak bennünket. Teljes joggal. Ezt a lakást ajánlották fel. Sok töprenkedni való nem volt; május 28-án költöztünk. Szomorúak voltunk, hogy el kell jönni a Szigetről, hiszen nagy volt a különbség, már a környezet szempontjából is. A Szigeten ott volt a gyógyfürdő, és ott volt a Kisszálló, ahol a barátaink éltek. Az új lakás a Templom utcában kimeszelve, rendben fogadott bennünket. Elhozhattuk a szigeti bútorokat és berendezkedtünk. Három szobában laktunk; hátul az istállóból is csináltak ugyan még két szobát, de nem használtuk, mert nem lehetett fűteni. A Közmunkák Tanácsa, amikor a lakbér elmaradásáért feljelentett bennünket, arra hivatkozott, hogy ötszobás lakásunk van. Erre egy fogalmazványban Apu azt válaszolta, hogy „az istállót író nem használja". Az utcai szoba volt az övé, majd jött az ebédlő, ott aludtam én, középen volt az előszoba, abból nyílt egy istenverte fürdőszoba pléhkáddal, ami szörnyűséges volt a gyógyfürdő után. Aztán következett az Anyu szobája és a konyha, aminek kijárata volt az udvarra. Az udvarról Apu szobájába is nyílt egy ajtó a kapualjon, hogyha éjjel jön haza, fel ne riasszon bennünket. Amikor nemrég kint jártam a Budapest szerkesztőségében, csak most láttam, hogy milyen sötét is volt a lakásunk! A köves udvaron nyáron leander virágzott és muskátli. Velünk szemben lakott egy kiskereskedő, Gráf Károly, két gyerekkel, ezekkel én jó barátságban voltam. A Karcsi egyidős volt velem, Ili pár évvel fiatalabb. Igazi óbudai kispolgárok voltak, nagyon-nagyon derék emberek. A másik szárny végén egy házmesterpár élt, mert ennek a kis háznak még házmestere is volt. Az udvarból nyílt a pince, ott kerestünk a gyerekekkel kincset, kopogtattuk a falakat, próbaásásokat végeztünk. Sokat, persze, nem találtunk, viszont az egyik copfomat leégette a gyertyaláng. Hátul, egy régi kapuval leválasztva volt még egy másik udvar is, ahol az első esztendőben két kis malacot tartottunk. Alacsonyan állt a háztető, nagyon könnyen fel lehetett mászni rá; fel is másztam figyelni a szomszédok életét. Akkoriban detektív akartam lenni, gondoltam, ez hasznos lesz a későbbi munkámhoz. Egyszer Apu hátrajött — pedig nem szokott —, meglátta, hogy a tetőn hasalok, jól összeszidott. — Kiket, miket lehetett látni a tetőről? — Mellettünk laktak Haszmannék, akiknek vendéglőjük volt, szabályos kiskocsma, ahol enni is lehetett. Az Apu oda nem járt. Annál inkább a Kéhlihez, ami szintén pár lépésre volt tőlünk, ma is áll, és Híd vendéglőnek nevezik. Velünk szemben a Korona Kávéházban vasárnaponként tánciskola működött. Hogy az Apu írásainak mennyi a valóságalapja, azt az is bizonyítja, hogy két novellája is ezen a helyszínen játszódik — ablakából épp a Koronára látott. A Kiscelli út a színhelye Az óramutató vigyáz az óbudai kisasszonyokra című elbeszélésének. A vadevezős megtérése részben az óbudai templomban játszódik, ami ma is ott áll az utca végén, s ahová az Apu néha eljárt esküvőket vagy keresztelőket nézni. — A margitszigeti lakbértartozást elengedték? — Hát mit tehettek volna? — De az új helyen sem tudtak fizetni... — Mikor az Apu meghalt, 1933 májusában, kilakoltatás előtt álltunk, még azon a nyáron el is hagytuk a házat. — Mikor látta újra? — Elég sokára, mert nem szeretek visszajárni a régi színhelyekre. A Szigetre sem mentem ki hosszú ideig. Később a fiúkkal is mindig a Várban randevúzgattam. Öt-hat évnek kellett eltelnie, hogy kimerészkedjek a Szigetre. így voltam Óbudával is, pedig ott éltek barátaim, egykori iskolatársaim. Volt olyan időszak, mikor buldózerrel akarták megsemmisíteni a házat; a Magyar Nemzet egyik munkatársa felhívott, és elmondta, hogy ezt az egész környéket le akarják rombolni, mert egy hosszú lakótelepi ház éppen odaférne. Budapest akkori főépítésze, Pongrácz Pál erre azt mondta a tanácsnak, hogy ne buldózerezzenek, ha nincs pénzük, forduljanak a Műemlékfelügyelőséghez. így menekült meg az épület. Bár aztán épp abban az évben, mikor az Apu századik születésnapja volt, 1978-ban, alaposan szétverték. Én ezt szintén a Magyar Nemzetből tudtam meg. A születésnap alkalmából telefonált a Hazafias Népfront óbudai titkára, hogy meghívjon a Krúdy-szobor koszorúzásához. Éppen jókor, azt hittem, hogy a telefonon keresztül lenyelem. Ami méreg volt bennem, mind ráöntöttem, pedig szegény semmiről nem tehetett. Mondtam neki, akkor hívjon Óbudára, ha a házat újjáépítik, és ott berendeznek egy emlékszobát. Azóta láttam, hogy a házat csinálgatják, de beköltözni csak most lehetett. Hadd mondjam el, hogy ebben nagy szerepe volt a Budapest szerkesztőségének, legfőképpen Kiss Károly főszerkesztő-helyettesnek, aki sokat perlekedik Óbudáért, s akinek még az is eszébe jutott, hogy a szerkesztőségben egy vitrin emlékeztessen Krúdyra. Nagyon hálás vagyok neki. De mondhatok valami rosszat is? — Természetesen. — Bánt, hogy bár a tanács rendbe hozatott egy olyan szép épületet, mint a Zichy-kastély, de semmit sem tett azért, hogy ott Krúdynak valami nyoma legyen. Azt a néhány tárgyat, amit régebben a helytörténeti múzeumnak adtam, betették a raktárba. Egyszer, mikor kint jártam, be is írtam az emlékkönyvbe: Úgy emlékszem, előfordult valami Krúdy Gyula nevű író is Óbudán... — És aláírta. — Alá. — Milyen volt a Templom utcai lakás berendezése? — A Szigetről hoztuk el a rézágyat, amiben az Apu aludt, az Anyu ágyát, a szekrényeket, egy ülőgarnitúrát — nem is igen akadt nekünk más, mint ezek a szállodából kiselejtezett bútorok. Az Apunak volt egy kis négylábú könyvespolca, kevés könyvvel. A szobájában jobboldalt állt a rézágy, baloldalt egy divány, ahová délután ledőlt. Volt ott egy íróasztal is, de nem azon dolgozott, hanem egy másikon, amit a két ablak közé tettünk. A kétajtós, belga üveges szekrénye szintén a szállodából származott. A karosszéknek, amit mi valamiért Móric-széknek hívtunk, állítani lehetett a támláját. És állt még a szobában egy régi mosdó, márványlappal — mikor az Apu meghalt, ebből a márványlapból csináltattunk neki sírkövet. — Amilyen kicsi volt a lakás, olyan sokat beszéltünk róla. Igazában az érdekel, hogyan éltek ebben a lakásban, hogyan teltek a napjaink. Maga 1919-ben született, tizenhárom éves volt, amikor az édesapja meghalt. Milyen volt a gyermekkora? — Szomorú. — Szomorú? — Megkérdeztek egyszer, hogy ebből az időből emlékszem-e zavartalan, boldog hetekre, hónapokra. Emberekre, eseményekre emlékszem, de nem volt a gyermekkoromnak boldog szakasza. Ám ezt akkor én természetesnek vettem, elfogadtam, hogy ilyen a mi életünk, nem hasonlítottam magunkat senkihez, nem is búsultam. Amióta eszméltem, az anyagi gondok kísértek bennünket, a nincsen szót az első szavak között tanultam meg. Ezen sem sokat gondolkoztam, talán azt hittem, másoknak sincsen. Azt is hamar észre kellett vennem, hogy a szüleim nem élnek igazán boldog házasságban. De ez se foglalkoztatott, hogy az Apu olyan, amilyen; azt hittem, természetes, hogy nincs otthon, hogy mindig el van foglalva... Nem olyan apa volt, aki családi életet él, ide-oda viszi a gyerekét, bár amikor már nagyobbacska voltam, sokat sétáltunk együtt. Soha nem ért rá. Vagy nem volt otthon, vagy ha ott-36