Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - D. Magyari Imre: „Nagyon szerettük egymást”

hon volt is, írt, esetleg olvasott. Sokszor nyitottam be hozzá, de álmodozni, tétlenkedni egyszer sem láttam. — Törődött a családjával? — Szeretett minket, meg is írta egy töredékben, harmadik személyben, hogy a gyerekeit és a feleségét a legszívesebben elzárná valahová, ahová csak neki van bejárása. Mikor ezt olvastam, nagyon örültem: tudtam, hogy csak rólunk szólhat. Az Apu rendkívüli módon féltékenykedett. Anyám nagyon szép volt, de szegény olyan jámbor, hogy ezzel sosem élt vissza. Csak várta az Aput, ő volt a központ. Őhozzá szeretett volna igazodni, ami lehetetlen volt, mert az Apu sosem akkor jött, mikorra ígérte. Előfordult, hogy három napig nem jött haza. — Hol aludt? — Sehol. Lehet, hogy a Dohány utcai Otthon Körben ledőlt egy díványra... Állítólag ülve is tudott aludni. Az anyu először, a házasságuk elején egy-egy kimaradáskor kétségbe esett, azt hitte, hogy az Aput elütötte a villamos, vagy valami baj érte. Aztán kénytelen volt megszokni a kimaradozásokat. — Mennyit veszekedtek? — Semennyit. Az Apuval nem lehetett veszekedni. Fejedelem volt, kényúr volt. — Önző volt? — Nem, szuverén ember, aki azt csinált, amit akart, nem tűrt beleszólást az ügyeibe, úgy élt, mintha független, egyedülálló lenne. Ugyanakkor tudott rendkívül gyengéd, jóságos, szeretetre méltó is lenni. — És ha az édesanyja azt mondja, hogy ,, Gyula, ha még egyszer nem jössz időben, akkor elválok"? — Á! — Egyáltalán: tegeződtek a szülei? — Igen. De a testvéreim magázták az Aput, és Papának hívták. Én mint pici gyerek mindenkit tegeztem, őt is. Apunak hívtam Krúdy Zsuzsa a ,, Vörös postakocsi" mellett 1978-ban meg Pulinak meg mindenfélének, és ő egyszer megjegyezte anyámnak — tőle tudom —, hogy a felnőtt gyerekeim magáznak, ez a taknyos meg letegez — de nekem nem szólt. Na, röviden összefoglalva nem volt igazán családapának való. — És hogyan reagált a sírásra? — Lehet, hogy az hatott rá... Bánthatta, ahogy viselkedik, érezhetett bűntudatot, ha ezt nyíltan nem is vallotta be. — És próbált tenni valamit a változtatás érdekében? Férfiak ilyenkor keményen meg szokták fogadni, hogy mások lesznek... — Nem, semmit sem tett. Teljesen a hangulatai szerint élt. Később változott a helyzet, de nem azért, mert ő akarta; egyszerűen fizikailag nem bírta. Az első óbudai év egyébként viszonylag nyugalomban telt, de aztán újra jöttek a rossz napok, az Apu egyre betegebb lett, fájt a gyomra, a szíve, rosszul aludt, rosszakat álmodott. — Otthon a feleségével gorombáskodott? — Nem, mert az Anyu szelíd volt. — Kivet volt akkor goromba? — Például 1920-ban egy társasággal ült a kocsmában, és bejött két „ébredő" magyar. Elüvöltötték magukat, hogy „Zsidók, ki!" Jó néhány zsidó ült ott, mindenki megdermedt. Az Apu lassan felállt, odament, és a két ébredő magyar fejét összekoccantotta, de jó alaposan. Fegyver volt náluk egyébként... A kettőt egyszerre dobta ki az ajtón. Ez kicsit goromba volt... És goromba volt, ha megsértették. Egyszer az Otthonban egy rendőrkapitány mindenkivel kezet fogott, csak vele nem, mondván, már ilyenek is járnak ide? Az Apu erre elvette a kapitány kardját — ami a nyugdíjazás jelképes aktusa volt. A kardot elvitte a Jolán-féle kakasos házba... — Ez hol volt? , — A Zichy Jenő utcában. A Jolán szobájában függött egy Jókai-kép, ez alá rakta a kardot. Ez még a tízes években történt... — És azt hogy viselte az édesanyja, hogy a férje máshová is udvarol? — Tudta, hogy az Aputól hűséget várni olyan, mint azt akarni, hogy szálljon be a szobába egy griffmadár, gyémánttal a csőrében... — Sokat szenvedett az édesanyja? — Nagyon sokat. 1921-ből való az a nekem — a kétéves gyereknek! — szóló feljegyzése, ami így kezdődik: „Kinek írjak, kinek öntsem ki a szívem? Senkinek, senkim sincs, ki a mázsás terheken könnyítene, senki sincs, ki azt mondaná: értlek szegény." Haza sem mehetett panaszkodni, hisz kitagadták. — Hogyan nevelte az édesapja? — Sehogy. De a maga módján reszketett értem. Elmondok két esetet. Négy-öt évesen szaladgáltam egy kancsóval, elestem és fölhasadt a kezem, ma is látszik a seb. Apám, aki pedig lassú mozgású ember volt, pillanatok alatt felrontott a Felső-szigetre az orvosért. Akkor pedig kétéves lehettem, mikor diftériát kaptam. Az orvos azonnal bevitetett a Gólya utcai gyerekklinikára. Már fuldokoltam. Az orvosnő ledugott egy kanült, kaptam levegőt, visszatért belém az élet. Az apám az izgalomtól meg a hálától térdre esett az orvosnő előtt, csókolgatta a ruhája szegélyét és csak annyit tudott mondani: „Megmentette a gyermekemet, megmentette a gyermekemet!" Ezt az esetet az orvosnő, dr. Farmos Ilona írta le Jékely Zoltán számára, én tőle kaptam meg a levelet. Ez is az Apu. Az is, hogy volt a Szigeten a környéken egy nagyon rossz fiú, aki bántotta a kisebbeket, s megüzente neki, ha csak egy rossz szót is szól nekem, agyonveri a botjával — mindig bottal járt. — Kimaradozások, ivások, be nem tartott ígérgetések — miért volt szüksége az édesapjának mégis a családra? — Ezt nem lehet pontosan tudni... Többféle arca volt, többféle vágya is. Arra is vigyázott, hogy szabad legyen, arra is, hogy várják otthon. — Mennyire volt bensőséges a kapcsolata az édesapjával? — Mi nagyon szerettük egymást. Ha sétáltunk, mesélt arról, milyen volt a Sziget régen, hogyan éltek az apácák, hogyan élt Szent Margit, mesélt a régi titkos alagútról, ami átvezetett Óbudára... — Boldog ember volt? — Nem. Úgy élt, hogy nem lehetett az. D. MAGYARI IMRE 37