Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Szilágyi Ferenc: Pesti csibésznyelv

FÓRUM ja 1986. február 16-i számában Ozerov Petőfi Sándor Szibériai legendájáról szóló cikkében azt írta, hogy az 1856 májusában elhunyt „Petrovicsot" Barguzin város lakói ,,M.K. Küchelbecker dekabrista" sírja mellé temették el. Korábbi publikációmban már említettem, hogy a halott „Petrovicsot", aki 1856 májusában halálozott el, sehogysem lehetett a még élő M.K. Küchelbecker sírja mellé temetni, milve az utóbbi akkortájt jó egészségnek örvendett. Kéri Edit élesen cáfolja ezt az állításomat, amennyiben ő az Enciklopédiában olvasta, hogy Küchelbecker dekabrista 1846-ban halt meg Tobolszkban és hogy a Barguzin városában lévő temetőben lehetséges, hogy két költő fekszik, Küchelbecker és Petőfi. Sietek eloszlatni Kéri Edit fantasztikus elképzeléseit. Ő nem tudja, hogy két dekabrista Küchelbecker volt — Wilhelm és Mihail — testvérek. A dekabrista költő Wilhelm, Puskin, a nagy orosz költő társa 1846-ban halt meg. Tobolszk városában van eltemetve és Barguzin város temetőjével semmilyen kapcsolata sincsen. Testvére, a dekabrista Mihail Küchelbecker Barguzin városában töltötte a száműzetését. 1856. augusztus 26-án II. Sándor orosz cár amnesztiában részesítette, és megengedte, hogy elhagyja Szibériát, azonban Mihail Küchelbecker nem élt ezzel a jogával, Barguzin városában maradt, ahol aztán meghalt és ott is temették el. (A sír fényképe a Budapest c. folyóirat 1988. 3. számában.) Amennyiben 1856-ban Mihail Küchelbecker életben volt, akkor az ő sírja mellé nem lehetett „Petrovicsot" eltemetni. Kéri Edit kitűnően érti, hogy „Küchelbecker", akiről a szócikket kikereste az Enciklopédiából, sehogysem lehet „M.K. Küchelbecker", akiről a Szovjetszkaja Rosszijában 1986. február 16-án Ozerov írt. így minek összezavarni az olvasót, miért kell képzelegni? Szemmelláthatóan azért, mert a „szibériai legenda" híveinek a fantázián, kitalálásokon és szóbeszéden kívül más bizonyíték nem áll rendelkezésükre. Mihail Küchelbecker sosem számított költőnek. Ezért nem szükséges a barguzini temetőben két költő — Mihail Küchelbecker és Petőfi Sándor — sírját keresni. Ugyanebben a cikkben Kéri Edit azt írja, hogy 1917-ig Barguzin városát Iliszunszknak hívták. Ez nem egyéb, mint egy újabb kitalálás: ugyanis a XIX. és XX. században Barguzint kizárólag Barguzinnak nevezték (néha Barguszint írtak) és sohasem hívták Iliszunszknak. Kár, hogy — mint látható —, Petőfi Sándor „szibériai legendáját" Magyarországon is „kutatják" nem kompetens emberek, akik fantasztikus kitalálásaikat megpróbálják régóta leleplezett hamisítványok bizonyítékaként közreadni. JEVGENYIJ BERESZTOVSZKIJ A Petőfi Sándor Társaság tagja (Munkács) Pesti csibésznyelv — Mindig csak korholjátok, szapuljátok a fiatalok nyelvét — támadt rám múltkor egyik barátom —, látszik, hogy nincs családod! Gyere el egyszer hozzánk, amikor a gyerekek hazajönnek az iskolából, s hallgasd őket: valóságos felüdülés az újságok meg a napihírek bikkfanyelve, az árfekvés, az elvárás, a felvetés, a rendezvény, a leértesít, kiértesít, a sok munkacentrikus, alultervezett, előprofilozott fittyfene után. Hallgattam rá, s legközelebb elmentem. Berobogtak a srácok, már tudniillik a három tizenéves gyerek: két fiú és a kislány, s egymás szavába vágva kezdték leadni a napi eseményeket: — A Csiriz békanyúzóját a szünetben trombitának nézték. — Megfújták. Majdnem sírt: valódi USA-acél (C/jpesti serbliacél)... — De aztán ráfázott az ürge, mert Colos leadta a drótot, hogy hol van, s úgy behúztam Ubulnak egyet, hogy azt hittem, mindjárt feldobja a talpát. — És felelés nem volt? — érdeklődött óvatosan a mama. — De. Csutak beszedett egy fát törekből. (Egyest, történelemből.) — Nahát, Csutak! — Ereszt a feje szegénynek. — Állítsd magad takarékra! — Na, de fiam, a végén kitesznek nekem az iskolából! — Na és? Elmegyek füstlapátolónak a Keletibe. — Akkor már inkább menj el sajtgyári lyukasztónak! — Apropó! Sajtgyár! Hőbörög a belügyminiszter. Magyarán: éhes vagyok. — Legalább egy-két proletárszendvicset hozhatnál, mama. Aztán, hogy Zsuzsi, a leányzó, megmagyarázta, hogy azon a bizonyos szendvicsen a zsíros kenyér értendő, az iskolai ebédre terelődött a szó. — Az éhezde egyre kibírhatatlanabb! — panaszkodott Csiriz, a nagyobbik fiú, s elsorolta a heti menüt, gyengébbek kedvéért mellékelve mindjárt a megfejtést is. — Hétfőn Zilahy-leves (Valamit visz a víz). Kedden ugyanaz tökben: Petőfi-leves (Minek nevezzelek?), végre szerdán, focinap: Fradi-kolbász (mindent bele!) a rakétalevesben (tarkabab), majd csütörtökön BMV-lötty (bele minden vacakot), pénteken Sztalingrád-leves (a hős város, bevehetetlen...) — Eszméletlen — nevetett fel látható élvezettel a papa. — Hogy birtok kitalálni ennyi badarságot! — s közben felém sandított. — Hagyd, egész szellemes! — mondta a mama, míg kenni kezdte a zsíros kenyereket. — S tovább mi volt? — Suli után bementünk a márványistállóba, s megittunk egy békafröccsöt a klassz kajára. — Magyarul: a talponállóban egy szódavizet. — Aztán Csutak kiszúrt volna magának egy pipit. — Mondtam, hogy szállj le rólam! Még egy dobásod van ma délutánra, aztán megnézheted magad. — Mondok jobbat: elő a drótkecskével, s menjünk ki a terepre! — Na, mit szólsz hozzá? — kérdezte barátom, egy kicsit ki is húzva magát. — Tudtade eddig, hogy mi a drótkecske? Vagy a csőszamáron ültél-e már? — S elégedetten heherészett. A fiúk, látva, hogy kezdem bevenni a horgot, odaszóltak: — Mondjunk még, papa? S hogy még a jegyzetfüzetemet is elővettem, rákezdték, azaz hogy folytatták: — A kocsi, az ugye pléhskatutya. — De ha Trabicsek, akkor csak szappantartó. — Pardon! Tupírozott szappantartó! — Papa, mikor veszel már egy ilyen szappantartót? — Majd rajzolok egyet! Aztán a fiúk valóban menni készültek: ledobták a kultúrmadzagot, vagyis a nyakkendőt, felhúzták a tyúkszemtokot, vagyis az utcai cipőt, magukra vették a kiránduló szerkót, és elhúzták a csíkot. S hirtelen magam is kedvet éreztem, hogy összegyűjtsem ennek a vadóc nyelvnek izgalmas, erdőillatú, friss tavaszi hajtásait: felhúzza a nyúlcipőt, olajra lép, kámfort játszik (,,elpárolog"), bemondja az unalmast, bedobja a törülközőt, bekapcsolja a ricsajdobozt, terepszínű arcot vesz fel, kiprittyen, kiborul fmint egy koffer), nem esik le a tantusz nála, ő se a falvédőről jött le — megannyi szemléletes, taplraesett, ötletes kifejezés. Nem is olyan szürke és egyhangú nyelv ez, mint messziről látszik: van sava-borsa, paprikája, jó fűszere, s még azt se mondhatjuk, hogy nem magyaros fűszere. Igazából csak önnön szavaival tud játszani az anyanyelv is: szellemét, szellemességét itt tudja csillogtatni igazán; a sok idegen szó: hirig, spiné, muter, zrí, majré, meló, kricsmi, cígel, tarhál, keccsol — mindig szürkébb marad egy árnyalattal, mint az, ami igazán itthon termett, saját eszünkből, saját anyagunkból. Persze nyesni, nyesegetni, nemesíteni kell ezt a nyelvet: de vadócnak — a nemesebb vesszők oltóalanyának — nem rossz. Sőt, arra is alkalmas, hogy friss vért, új oltást vigyen be a mi elszürkülő, elöregedő nyelvünkbe is. Hogy is mondta XX. századi nyelvünk egyik legnagyobb művésze, Kosztolányi Dezső a század elején bontakozó csibésznyelvről? „Gyors, villamos, fölényes, epe-ízű tüskés nyelv, de magyar. Már van rá néhány jel... Vallom, hogy a mai ideges pesti hibái mellett is gazdagabban, ízletesebben és fűszeresebben beszél magyarul, mint az a képzelethíjas kasznár, aki öt-hatszáz szóval beéri... Igaz, hogy sok szemét van benne. Csúnya szavai osztódás útján szaporodnak, mint a bacillusok. A méregnek azonban van ellenmérge is." S hogy ez az új nyelv legtöbbször mindent kiforgat, visszájára fordít? Hát a beszélői, akik használják, nem visszás, ellentmondásos, felemás világban élnek maguk is, ahol igen sokszor csak a humor, a szellem fölülkerekedő nyelvöltése: a szellemes(kedő) gúny és az öngúny segít? SZILÁGYI FERENC 32