Budapest, 1988. (26. évfolyam)

10. szám október - Jevgenyij Beresztovszkij: Valóban szenzáció?

A „szibériai legenda" iránt azért újult meg az érdeklődés, mert nálunk néhány, a történelemben járatlan ember kezébe került a fasiszta Magyarság 1940. augusztus 4-i száma, benne a kalandor és hamisító Schwiegel Ferenc fantasztikus koholmányaival. A mi „kutatóink", akárcsak magyar híveik, ugyanott keresik Petőfi sírját, ahol a csavargó Schwiegel megjelölte. Sajnos, ez az információ nem jutott el a mi „kutatóinkhoz", Tyivanyenkóhoz, Gyeminhez, Pagirjához, és szerencsétlen magyarországi követőikhez. íme, néhány kuriózum felfedezéseikből: 1. A Budapest 1987. 3. számában a 34. oldalon megjelent egy kép a barguzini temetőről. A dekabrista Küchelbecker sírja mögött látható egy vékony szárú magas kereszt, amely a szerkesztőség megjegyzése szerint Petőfi sírján állhat. A Magyarság, 1940 augusztus 4-i számában azonban megjelent egy kép a barguzini temetőben lévő keresztről. A kereszt alacsony, vastag szárú. A szárak kereszteződésénél egy tábla van, rajta felirat, amely szerint itt nyugszik Petrovics magyar hadnagy és költő (azaz Petőfi). Ezt a felvételt a kalandor Schweigel készítette. A Magyarság 1940. augusztus 4-i számának eredeti példánya megtalálható az Országos Széchenyi Könyvtárban. Kérdezem: a barguzini temetőben Petőfinek két sírja van? 2. A Budapest szerkesztőségében megvan a Burjátiában megjelenő Bajkál című folyóirat valamennyi száma, amelyekben Tyivanyenko és Gyemin leírja, hogyan követték Schwiegel útját. Felhívom a figyelmüket a Bajkál 1986/4. számára, ahol a 128. oldalon a Mihail Küchelbecker titokzatos barátja című cikk szerzői azt írják, hogy a Bajkálon túli területen „Barguzin lakosainak kikérdezése során kiderült, hogy ott éltek vagy napjainkig is élnek magyar származású lakosok, akik valamikor a XIX. század közepén érkeztek oda". Napjainkban, 1986-ban Barguzinban élnek magyar származású lakosok, akik valamikor a XIX. század közepén érkeztek ebbe a csodálatos városba, Barguzinba. Ez aztán a szenzáció! Barguzinban ma is élnek magyarok, akik szerény számítások szerint is legalább 150 évesek. Kérdezem: Ki képes hinni Tyivanyenko és Gyemin dús fantáziájának, amelyben a „magyar származású" hosszú életű emberek megszülettek? — Tyivanyenko és Gyemin „kutatók" miért nem fordultak közvetlenül a hosszú életű magyar származású emberekhez, és kérdezték meg tőlük, nem volt-e közöttük Petőfi? 3. 1943-ban a kalandor Schwiegel kia-dott egy brosúrát Petőfi szibériai emlékműve címmel, amelyben egyebek között elhelyezett egy korábban nem ismert Petőfi verstöredéket, amelyeket a költő állítólag 1853-ban írt Szibériában. Schwiegel szerint a határon való átutazás közben a vers szövege, amelyet a Russzkoje Szlovo című újság 1916-ban közölt, megsérült. Csak néhány szó, Petőfi saját kezű aláírása és a dátum maradt meg. A Russzkoja Szlovóban való közlés dátuma szintén nem maradt meg ezen az újságkivágáson. Tyivanyenko kereste a Russzkoje Szlovónak e verset tartalmazó példányát, de igyekezete a Leningrádi Városi Könyvtárban eredménytelen maradt, ott nem maradt fenn az újság valamennyi, 1916-os száma. Ráadásul a Bajkál 1986/4. számában Tyivanyenko és Gyemin elbeszéli, hogy Magyarországon elvégezték Petőfi 1853-ban írt és a Russzkoja Szlovóban 1916-ban közölt verse alatt lévő aláírásának pszichografológiai vizsgálatát, és a magyar tudósok megerősítették, hogy az 1849-nél későbbi, és hogy az aláírás tulajdonosa egyik lábára sántított, bizonyára sebesülés következtében. El kell keserítenem azokat a tudósokat, akik ezt a ritka dokumentumot készítették. 1987 szeptemberében a moszkvai Állami Lenin Könyvtárban megkaptam és áttanulmányoztam a Russzkoje Szlovo 1916-os évfolyamának valamennyi számát, kivétel nélkül. Tanúsíthatom, Petőfi-verset ebben a lapban 1916-ban nem közöltek. Ezt bizonyítja a Ja-1715 46 ju-k számú olvasójegy, amelyet 1987. szeptember 24-én Beresztrovszkij, Jevgenyij Jevgenyevics nevére folyóiratolvasótermi munkára állított ki az Állami Lenin Könyvtár, valamint azok a dokumentumok, amelyek igazolják, hogy számomra kiadták a Russzkoje Szlovo 1916-os évfolyamának valamennyi számát. A hamisító Schwiegel készítette a Russzkoje Szlovónak ezt a „kívánságát" is. A magyar tudósok feleslegesen pazarolták idejüket a hamisítvány elmélyült tanulmányozására. Kérdezem: — Fenntartják-e a magyar tudósok, hogy Schwiegel hamisítványa alatt az aláírás Petőfié, hogy az aláírás 1849 utáni és hogy az aláíró sántított az egyik lábára? — Tyivanyenko miért nem ott kereste a Russzkoje Szlovo 1916-os évfolyamát, ahol az, mint köztudott, megtalálható? A „szibériai legendához" hívei illuzórikus alapot teremtettek: néhány humánus orosz tiszt nem tudni miért, megmentette Petőfit. De térjünk át a képzelet világából a tényekhez. A segesvári csata kezdetén halálos sebet kapott Szkarjatyin tábornok. A további események arról tanúskodnak, hogy ezen az oroszok feldühödtek. A küzdelem utolsó szakaszában a magyarokat szétszórták a felszántott mezőn. A kétezerötszáz honvéd közül több mint ezret megöltek a harcmezőn, tehát csaknem minden másodikat. Lüdersz tábornok később azt jelentette Paszkevicsanek: „A helyi parancsnokságtól kapott jelentés szerint a lakók a csata utáni harmadik napon 1005 holttestet temettek el, és még azután is találtak megölteket a kukoricásban és a sűrű erdőben." A mi veszteségeink a következők: 1 tábornok, 40 közkatona." Felhívom a figyelmet a jelentés következő szavaira: „a lakók a csata utáni harmadik napon 1005 testet temettek el". A megölt honvédeket nem az orosz katonák, nem az osztrákok, hanem a helyi lakosok temették el. Ezért felül kell vizsgálni azt a képzelgést, hogy az ellenségek még élve közös sírba dobták volna a sebesült Petőfit, valaki pedig segített neki onnan kikerülni: a győzteseknek semmi közük nem volt a levert ellenség temetéseihez. Az idézetek Lüdersz tábornok jelentéseiből származnak (a Szovjetunió Központi Állami Hadtörténeti Archívuma fond VUA 98-108, 284-286). Mindeddig egyetlen sor bizonyíték sincs arra, hogy 1849 után magyar hadifoglyokat deportáltak volna Oroszországba, és hogy Petőfi Sándor 1849. július 31. után még élt volna. Ha vannak még emberek, akik hisznek ebben, ajánlatos csendben és szorgalmasan kutatniuk valamiféle bizonyítékot, nem pedig fellépni a sajtóban ostoba kitalációkkal és felelőtlen ígéretekkel, hogy igyekeznek valamit tenni. Nem puszta hangoskodásra, hanem kétségtelen bizonyítékokra van szükség. A „szibériai legendáról" már korábban is írtam a magyar sajtóban, 1986. szeptember 9-én a Magyar Nemzetben, 1987. október 18-án az Új Tükörben, a Szovjetunióban pedig a Cservonij Prapor című újságban 1987. augusztus 8-án, a Lityeraturnaja Rosszijában pedig 1987. december 25-én. Ezekben a cikkekben egyrészt közöltem annak bizonyítékait, hogy Schwiegel Ferenc hamisító és kalandor, másrészt kimutattam, hogy Tyivanyenko és Gyemin nem kompetensek, amikor „vizsgálják" Schwiegel hamisítványait, amelyekre támaszkodva egyszerűen becsapják a Bajkál című lap olvasóit. Balajthy András feltételezi, hogy a Bajkál menti népek emlékezetébe mélyen bevésődött Petőfi legendája, aki közöttük töltötte életének utolsó éveit. A legenda ismeretes. De semmi köze Petőfihez. Ezt a legendát bármilyen Szibériába száműzött és ott meghalt forradalmárra lehet vonatkoztatni. A Budapest 1988/2. számában a Legenda a halhatatlanságról című cikk szerzője, Kiss Károly az én nevemet is megemlíti a „szibériai legenda" Tyivanyenkó-és Gyemin-féle változatának ismertetése során. Ezért szükségesnek tartom, hogy a hadifogoly honvédek „titkos jegyzékeiről" és 1849-es deportálásukról szóló szenzációs közlésekkel és egyéb, e témát érintő, a képzeletet felizgató publikációkkal polemizáló cikkemet a magyar sajtóban közzétegyem, hogy véget vessen a hiszékenységnek és a felesleges szenzációk hajhászásának. Közben a Népszavában 1988. május 14-én ugyanerről a témáról megjelent Kéri Edit cikke, éppen a Szovjetszkaja Rosszi-31