Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - TÉKA

téka CSENGEY DÉNES Gyertyafénykeringó Az írói szóra mindig figyelni kell. Hullámvölgyek, társadalmat borzoló bizonytalanságok idején annyi más fontos dolog vonja magára az érdeklődést, annyi szirénhang csábít másfelé, de európai-magyar hagyományaink intenek, nagy baj van, ha éppen az író felelős szava elől dugjuk be fülünket a közöny viaszával. Ráadásul itt most egy közösségben gondolkodó, kiváló esszéistáról, fiatal íróról van szó, kinek ez az első — szorosan vett szépirodalmi — elbeszéléskötete. A fiatalság, persze, önmagában nem erény, nem mindent beborító, jótékony lepel. Bár megfigyelhetők bizonyos általános korosztályi jelek, az 1953-ban született, törekvéseiben határozott és céltudatos Csengey Dénes sem vehető egy kalap alá társaival (ahogy azok sem vele), kik közt sok a divatokat utánzó, a türelmetlen ellenzéki és álellenzéki, olyan, aki elvárja (és többnyire meg is kapja) az ösztöndíjat, a segélyt, a lakást, az állást (bár erre nem mindig tart igényt), s két irányba tartott tenyérrel balanszíroz a karrier felé, ahogy ezt némely elődtől elsajátította. Tudjuk mindezt. De azt is, hogy sok, nagy tehetségű művészt adott már eddig is ez a generáció, mely koránál fogva más szemmel nézi és rögzíti a tapasztalatokat, és ezek a fiatalok nemcsak „...az édes haza albérlői", hanem reménységei is. A kibontakozást, kiteljesedést segítő szándékkal, csak kényszerű rövidséggel tudok néhány szót szólni a kötetről. Feltűnő Csengey Dénes vonzódása a múlthoz, szülei, nagyszülei korához. (Az írások többsége a háborúról és az azt követő évek embernyomorító időszakáról szól.) Fölfoghatjuk ezt a rokonszenves írói magatartást belégzésnek (a későbbi dallamhoz), a jelen magyarázatához vezető útnak, ugrás előtti nekifutásnak (mert még nem ugrás). De lehet-e tapasztalatok nélkül, át nem élt évekről hitelesen írni? Hochhuth szerint nem. Még egy rövid párbeszédet sem. De a légkört azért — Csengey Dénes novellái igazolják — vissza lehet adni. Csakhogy... A feszítő mondanivaló, a mindent elmondani igénye és indulata sokszor aránytalanná, zsúfolttá teszi a művet. Áll ez a címadó elbeszélésre is. A tudatos sűrítés megnehezíti a szöveget, a csináltság érzetét kelti az olvasóban, aki emlékei közt őrzi Szabó István paraszti tárgyú novelláit, Sarkadi Imre szörnyetegrajzait. Különösen az első — öreg, elesett, megkeseredett parasztokról szóló — novellák stílusa, mondatszerkesztése keresett. Kísért az irodalmiasság, a leírásokban ismerősök bukkannak föl: Ady, Móricz, József Attila — ha csak villanásnyi asszociációként is. (Persze kérdés, illik-e Bálint Tibor Zokogó Majma után Majomzokogónak nevezni egy kocsmát? Nem lényeges, de azért izgatja az embert, miért nem lépett be senki a nagyapa halála után tíz évig a présházba, mikor éltek a hozzátartozók...) Pedig Csengey Dénes röviden, akár impresszionista eszközökkel is kitűnő rajzát és hátterét tudja adni alakjainak, ahogy Bence és Magda esetében elénk varázsolja a két fiatalt. (Vízszintesen sodort esőszálak) A kötet meglendül a hangulatilag beillő hangjátéktól (Színes riport), igazi értékét pedig Az öreg sofőr történetei mutatják fel. A kiszolgáltatottság és a gyűlölet közt vergődő hősök borzongató sorsát vetítik elénk a fűzért alkotó novellák. (Egyébként az egész köteten áthúzódik a táj — a szülőváros: Szekszárd és környéke — meg az alakok összefogó egysége.) Ugyanakkor — sajnos — az író mintha kedvét lelné a legszélsőségesebb naturalizmusban is. A kötetben háromszor csöpög a vér a baltáról, fejszéről, egyszer konyhakéssel metszi el az egyik asszony a másiknak a gégéjét, hogy a „hagyományos", lőfegyverrel történő gyilkosságokról, a megerőszakolásokról ne is beszéljünk. Túl sok pálinka folyik, túl sok az elvetélt ember: művész, újságíró, a delíriumban cselekvő, az önkívületben saját magát, másokat tragédiába taszító. Talán ezért érzem a kötet kimagasló jelenetének azt a részt, amikor az egyik munkás megemeli a targoncát a sofőr lába fölött. Hiszen apró, de nagy erőt adó emberségek mentették meg ezt a népet, mentettek meg minket a legsötétebb esztendőkben. Az óhaj: „...hogy ne ütemezzük a tébolyt" — már kevés. Szüntessük meg. És ez nemcsak az idő szava, hanem bensőnkből vezérlő parancs. (Szépirodalmi Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ Budapesti falfirkák Néhány könyvesbolt legalsó polcán található a Műcsarnok és az Országos Közművelődési Központ közös kiállításának remek katalógusa. Kovács Ákosnak, aki a Fényes Adolf Teremben tartott kiállítást szervezterendezte, illetve a tanulmánykötet-katalógust szerkesztette, sok türelemre és ötletre, kollegiális segítségre volt szüksége ahhoz, hogy ezt a nálunk még meg nem honosodott műfajt, kifejezési formát: falfirka, falfelirat — szakszerű néven graffiti — elfogadtassa. Hogy az olvasó, aki nem látta a kiállítást, helyt adjon álláspontunknak, netán ellenvéleményt nyilvánítson, olvassa el a Világirodalmi Lexikon olasz nyelvű szakkifejezésének jelentését, mely az etimológia szerint görög eredetű amerikai feliratokat jelent. A lexikon értelmezése azonban tágabb: Falra és egyéb nyilvános helyekre felfirkált rövid szövegek, jelszavak, rigmusok. Egyaránt található köztük politikai, erotikus, csúfoló tematika, próza és vers, rögtönzés és sztereotipitás. A vártnál nemzetközibb jellegűek, különösen politikai válságok (például 1968 Európában) idején népszerűek. A szöveget rendszerint egyszerű rajzok kísérik. Ide tartoznak a hivatalos plakátok is. Sajátos, közvetlen költőiségüket újabban a hivatalos irodalom és film is gyakran felhasználja. A falfirkák, falfeliratok ma már hozzátartoznak mindennapi vizuális környezetünkhöz csakúgy, mint a köztéri szobrok, emlékművek az utcai hirdetőoszlopok plakátjai — igaz, kissé más a szerepük. „Éppen a reklám egyik régiúj formája, a plakát fogadta be, használta fel. Azzal, hogy felkerült a hatalmas hirdetőoszlopokra vagy a lányok-fiúk trikójára, nem vesztette el eredeti funkcióját — az utcait, vagy ahogy Hernádi Miklós találóan fogalmaz tanulmánya címében: a »házfalak kommunikációját« ". Magyarországon a falfeliratok a hatvanas évek végétől kezdtek elterjedni viszonylag elég gyorsan, és jelenlétük elég intenzívvé vált Budapesten. Kiss Mihály és Bakos Zoltán megjelenésük óta fotózta a falakon látható jeleket, mely fotógyűjtemény morzsányi része volt látható a tárlaton és a legjellemzőbbek a katalógusban is szerepelnek. A két fotós tevékenységében egy szociográfus és egy etnográfus buzgalma sűrűsödött össze, helyenként talán ötvöződött is. Munkamódszereikről így ír a szerkesztő: „Kiss Mihály kizárólag azokat a kővel, szöggel, körzővel, faággal vésett és karcolt; szerves és szervetlen anyagokkal festett és csurgatott — olykor megejtően lírai, máskor hallatlanur expresszív — rajzokat fotózta öt éven át, melyek egészen különleges helyet foglalnak el a hazai és nemzetközi graffiti gyűjtemények sorában. Bakos Zoltán 1976-ban kezdte el a ceruzával, meszelővel, ecsettel, tollal és napjainkban már sprayvel felírt szövegeket fotózni, s kettőezer-ötszáz darabból álló kollekciója páratlan gazdagságú." A mai falfirkák, falfeliratok éppoly aktuálisan reagálnak a társadalmi élet legkülönfélébb rezdüléseire, a hazai politikai, gazdasági élet, valamint a világpolitika eseményeire, mint a korábbiak. Egyik tanulmányban, például, azt olvashatjuk: „Ha az esti hírekben egy szélső bal-, vagy egy szélső jobboldali terrorakcióról hallunk, vagy a TV Híradóból arról értesülünk, hogy éppen azon a napon hány ezer csecsemő halt éhen Afrikában, biztosak lehetünk benne, hogy erre másnap reggel Budapest utcáin új feliratok jelennek meg. Többszörös áttétel útján, de végül is erről szól az a felirat is, amit a Dózsa György út és a Lehel út sarkán figyelt meg egy pedagógus, aki a buszmegállóban várakozókkal együtt naponta találkozott a méteres betűkkel felírt rémes jóslattal: NO FUTURE..." Reméljük, Szombathy Bálint e kötetben közölt írásának befejező sorai nem válnak valóra. A budapesti falfeliratok osztályozásának szempontjai közül csak néhány igazán jellemzőt tudunk kiragadni. Ennek oka, hogy egyrészt urbanizált környezetben a legkülönfélébb szövegek, képek ötlenek léptennyomon a szemünkbe. Másrészt elemzésük számos hipotetikus elemet tartalmaz, mert nem ismerjük a graffiti írók-rajzolók társadalmi hovatartozását, valamint korát és nemét. Kiemelendő a politikai jellegű föliratok nagy száma, mely meghaladja a többi föliratét. Megfigyelhetők közöttük kritikai megjegyzések, politikai szimbólumok, az intézményességet támogató hivatalos és fennálló rendet támadó föliratok egyaránt. Igen terjedelmes csoportot alkotnak a személyes reflexiók, melyek lehetnek különféle interperszonális kapcsolatokról vagy kapcsolatokról alkotott vélemények, valamilyen szűkebb közösségi eseményre vonatkozó denunciáló kommentár vagy egy-egy reklámszöveg eltorzítása, kigúnyolása. Bakos Zoltán szerint ez a csoport adja „a föliratoknak a hétköznapokkal foglalkozó folklorisztikus vonulatát." Külön színfoltot jelent a legprimitívebb régió: a trágárságoké. Mióta a köznyelvben megerősödött és kiszélesedett a szerepük, nemcsak tartják magukat a falakon, hanem szókincsük is gazdagodott. A vallásos feliratok körét azért emeljük ki, mert az összes többi feliratnál nagyobb védettséget élveznek. Ez alól, persze, kivétel a párt- és állami vagy tömegszervezetek nevének szervezett vagy spontán kiírása. Ezeket a feliratokat — mondanom sem kell — kevés házmester meri eltüntetni. Ugyanakkor egy vallásos jel vagy fölirat nem élvez védettséget, mégsem mer hozzányúlni senki. 46