Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - TÉKA

téka Album Ruttkai Éváról „Mert az egyetlen hely, ahol Ruttkai Éva biztonságban érezte magát, a szinpad volt. Amikor kigyulladtak a reflektorok, amikor megszólalt a gong, a függöny fellendült és a nézőtér zsongása feszült csenddé sűrűsödött, amikor Júlia indul hófehéren esküvőjére szerelmes Rómeója oldalán, amikor Anna Karenina még egyszer, utoljára, halála előtt, visszapillant elsuhanó életére, amikor Lavinia riadtan viaskodik a múlt árnyaival, amikor Jelena félelemtől csorbult szomorúsággal utasítja vissza Ványa bácsi boldogtalan szerelmét, amikor Szent Johanna tekintetében lángol a hit: mindannyiunkat akar megváltani, amikor az öreg hölgy negyven év múltán szülővárosában látogat: fáradtan, betegen, a haláltól rettegve emlékeit akarja megmenteni a pusztulástól..." Szigethy Gábor szövegéből idéztünk, amit a Ruttkai Éva gyűjteményéből összeállított, Ruttkai című fotóalbum elé irt. E sorok írója nemcsak annak a negyven esztendőnek volt tanúja, amit a színésznő tett meg a Nagymező utcából — ahol a Radius mozi helyén működött 1945-től a lebombázott Vígszínház — a Szent István körútig; A mi kis városunk Emilyjétől Az Öreg hölgy látogatása címszerepéig. Mint a színésznőnél néhány évvel idősebb „néző" ott volt már Lakner bácsi — természetesen szintén a Vígszínházban, vasárnap délelőttönként tartott — előadásain, ahol tapsolhatott és kiáltozhatott 1930-ban egy alig háromesztendős kislánykának is. (Aki „fellépett", igen — bizony még egy sámlira is.) S ha a Magyar Színházban nem is látta a tízéves kis színésznőjelöltet, nem volt olyan bemutató 1945 és 1986 között Budapesten, ahol Ruttkai fellépett és nem voltunk ott mi is a nézőtéren. Láttuk a 17 esztendős, kezdő színésznőt a Nagymező utcában és az ötvennyolc éves, nagy művésznőt, aki „öreg hölgy"-ként visszatért a Friedrich Dürrematt által felvázolt, kis svájci városba — a Szent István körúti Vígszínházban — hogy megbüntesse az ellene vétkezőket. Néha „civilként" is láthattuk Ruttkai Évát. Rövid igéig egy háztömbben lakva vele — amikor még Gábor Miklós felesége volt — és később egyszer elvittünk neki egy olasz könyvet, amit Natalia Ginsburg küldött számára Rómából. (A Színésznő a Pesti Színház öltözőjében vette át a neki ajánlott könyvet, csodálkozva, hogy Ginsburg — aki különben azóta szintén „elment" — mennyire tájékozott volt monodrámája pesti bemutatójának visszhangjáról. (Láttuk Őt a Fészekben is, meg különböző temetéseken — például Heltai Jenőén, ahol mint még Zília alakítója mondott gyászszavakat — de mindezzel együtt sem ismertük igazán. Valójában akkor lett ismerősünk, sőt barátunk — mint sokaknak e városban és országban —, amikor mint „Júlia indult hófehéren", és amikor Johannájának „tekintetében lángolt a hit..." „Parancsolj, Tündérkirálynőm!" — a kisleányka e két szavával kezdődött az a pálya, amely majd Shakespeare, Csehov, Natalia" Ginsburg nagy monológjaival folytatódott. Hogy aztán majd az Öreg hölgy egy-egy félmondattal fejezze ki elképzeléseit és kívánságait egy svájci kisváros (és a nagyvilág) közönségének. Nem szégyelljük bevallani — ez album kapcsán is — hogy több Molnár Ferenc-komédiában is láthattuk Ruttkai Évát. A Liliomban — ahol „csak" Marika volt, a hordár menyasszonya, majd felesége — még nem volt „igazi". Tíz évvel később, A hattyú Alexandra hercegnőjeként már sokkal igazibb volt. De 1961-ben — amikor Anniét, a színésznőt játszotta a régi épületébe költözött, s régi nevét is felveti Vígszínházában, a Játék a kastélyban című Molnár-komédiában — megéreztük (és megértettük), hogy mennyiben volt Ruttkai Éva követője, és egyben túlteljesítője is az akkor már évtizedek óta halott (és klasszikus értékű szerepekhez csak ritkán jutott) Varsányi Irénnek. Molnár Ferenc írta Színház című — hogyan is nevezzük? — ,,cikké"-ben, hogy „az igazi színésznőnek mindig új színe van". És Ruttkai Évának — utolsó percéig — új és még újabb színei voltak. Az albumban látható képen Annie-Ruttkai kinyújtott jobb kezét csókolja az idősebb színműíró szerepében, Páger Antal. Huszonöt év múlva a Színésznő úgy búcsúzott el tőlünk az Öreg hölgyben, hogy nem tudta e karját kinyújtani. Mégis érezhette — nyilván érezte is — behúzott kezén a közönség hálás csókjait. (Terra) ANTAL GÁBOR LENGYEL MENYHÉRT Életem könyve A könyvet messze megelőzte legendája: egy öregúr járja két kofferral Európa és Amerika nagyvárosait, nemzetközi expreszszeken száguld és világvárosi hotelek halijaiban pihen meg. Lengyel Menyhért ő, a századelő magyar színházi forradalmának jeles alakja, aki drámáival betört a világszínpadra, akinek a Nyugat-ban közölt pantominjára komponálta Bártól Béla A csodálatos mandarint — s aki azután, ha nem is aprópénzre, de dollármilliókra váltotta föl tehetségét, könnyűkezű darabgyáros és filmszüzsé író lett Hollywoodban. — A koffer mindenesetre igaz. Többször rögzíti feljegyzéseiben, hogy ez minden, amire szüksége van: egyikben a Napló, ami 1913 tavaszán kezdődik és haláláig, 1974-ig tart; másikban pedig a darabjai, melyeken egy életen át dolgozott, folyamatosan átírta, javította őket, még a 7a/'funt is, amely pedig a legnagyobb sikert hozta írója számára. Igaz a fényes indulás: az ismeretlen biztosítási tisztviselő első drámája A nagy fejedelem — melyet háromszor játszottak délutáni matinén — a Thália Társaság egyetlen kirobbanó magyar sikere volt. Majd A hálás utókor a Nemzeti színpadán. Ady Endre így írt róla 1907-ben a Budapesti Napló-ban: „A Nemzeti Színház észrevett egy keserű, csöndes, derék, bátor, naiv fiatal embert, Lengyel Menyhértet, aki tavaly a Tháliában A nagy fejedelemmel panaszolta el azt, amit most A hálás utókorral panaszol. S ha Lengyel Menyhértet megmosolyogjuk, mint ahogy a főpróbán olykor tettük, cinikus gazemberek vagyunk. A világ nem Budapest, s olyan gúnyos, gonosz skriblerek csak Budapesten élnek, mint mi. Amit Lengyel Menyhért lát, érez és panaszol, azt mi tömören vagdossuk egymás fejéhez kávéházakban s máshol. Budapesten bizonyos dolgokról sohase hallott a publikum, s írók között pedig már olyan banálisak ugyanezek a dolgok, hogy egymástól pirulnánk leírni. Ez megint egy szimptómája a mi kevés egyenetlen kultúránknak, de szerencsére vannak még Lengyel Menyhértek." Maga a Napló egy nagyon jelentős drámaíró töprengése, aki nem „futotta ki a formáját", annak ellenére, hogy világhírű lett: színműveit harminc nyelven játszották és írt tíznél több világsikerű filmforgatókönyvet. Önmarcangoló töprengései megrendítőek. Szó esik bennük a budapesti közönség értetlenségéről, ám utóbb kiderül, hogy a képregényeken nevelődött New York-i néző még igénytelenebb, illetve más igényű. Ami pedig a hollywoodi filmszüzséiró, témafabrikánsmilliomos kényszerképzet legendáját illeti, abból — a Napló bizonysága szerint egy szó sem igaz. A „szórakozási ipar" szolgálatába kényszerült ugyan szegődni, „kiürült csirkefogók és celluloid lelkek" között vergődik, producereknek kiszolgáltatva — de minden pénzkereső munkához valódi ihlettel fog és művészi igényeit a bérmunkában sem tudja lejjebb szállítani. „Hollywood lehetetlen hely egy író részére, kis ügynökökkel rángatózni nagy lehetőségek felé, amik sohase válnak be." — írja 81 éves kórában. Amikor még mindig egzisztenciális gondokkal küzd: a Napló egy életen át tartó egzisztenciális pánik lenyomata is. Ha a megélhetés New York-i gondjai nem hasonlíthatók is össze egy. hazai kortárs agrárproletáréval, a feljegyzések, „Szó szerint nincs pénzünk ennivalóra", évi mérleg: „Egy cipőpucoló többet keresett, mint én!" Olyan szegény vagyok, hogy nem tudok egy szalmakalapot venni." — semmi esetre sem keltik egy multimilliomos képzetét. Hat évtized fontos korrajza ez a könyv, benne éles szemmel és biztos kézzel megrajzolt portrék sokasága. Lengyel, az első világháború pacifista közírója — 1946. szeptember 11-én sürgönyt küld Trumannak, az Egyesült államok elnökének. „Legyen szabad ajánlanom Mr. President, hogy küldje Mr. Wallace-t haladéktalanul Moszkvába Sztálinhoz, hogy tárgyalják le azokat az alapelveket, amelyeken Amerika, s a Szovjet békés együttműködését biztosítani lehet. Mert csakis ezen és nem az angol politikán alapszik a világ békéje. Ha ez a megegyezés ilyen direkt tárgyalás útján nem sikerülne, akkor, de csakis akkor lenne meg a jogosultsága a byrnesi politika folytatásának." Naivitása a zseniális Csontváryt juttatja eszünkbe, aki szintén táviratban tanácsolta: „Császárt a napra kitenni." Utolsó gondolatait már csak szóban tudja mondani, lánya veti papírra: ,,Budapest, 1974 október. Ez mégis az én nyelvem." A kötet gondozása egyébként Vinkó József munkáját dicséri. (Gondolat) ERKI EDIT 46