Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - TÉKA

téka A főváros irodalmából ajánljuk Józsefvárosi kalauz A szűkebb pátria iránti vonzalommal kötődünk-e Budapesthez, mi, akik itt éljük napjainkat, éveinket — egészen az elmúlásig? Vagy csak lakóhelyünknek tekintjük ezt a hatalmas, embersűrűs várost, minden érzelmi tartalom nélkül? Pedig ahhoz, hogy az örömök és csalódások, a sikerek és a kudarcok hullámverése ne sodorjon bennünket kényére-kedvére, ugyancsak kell a közösség, a hely megtartó ereje, amely nemzeti azonosságtudatunknak is szüntelen táplálója. Igazán szeretni, persze, csak azt lehet, amit jól ismerünk. Ennek az elemi igazságnak a megnyilvánulása az az országszerte terebélyesedő mozgalom, melynek révén honfitársaink mind többet igyekeznek megtudni szűkebbtágabb környezetük múltjáról, jelenéről. Mi, budapestiek is bővében vagyunk az ilyes forrásoknak. Nemcsak a szépirodalom hozza a szívünkhöz közel a fővárost, lakóhelyünket, nemcsak a különféle témájú szakirodalmi művek szolgálnak tájékoztatásul, hanem a közvetlenebb környezetünket bemutató kiadványok is egyre nagyobb számban látnak napvilágot. A budapesti patriotizmusnak különösen erős lendületet adott a „fekete-fehér, igen-nem" néven ismert vetélkedő, melyet a főváros felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából rendezett meg a televízió a kerületek részvételével. Számos kisebb-nagyobb publikáció, kiállítássorozat, társulás lett ennek a nemes, lelkes „ismeretpróbának" a gyümölcse. Hadd emeljük ki jelentős példaként a vetélkedőn kitűnően szereplő VIII. kerület fegyvertényét, az 1970-ben kiadott Józsefvárosi lexikont. A terjedelmes kötet összefoglaló tanulmányokban és betűrendes szócikkekben bőségesen megismerteti az érdeklődőket a főváros egyik legjelentősebb közigazgatási egységének múltjával és jelenével. Természetesen más kerületek kiadványait is megemlíthetnők mellette. Bízvást e lexikon folytatásaként üdvözölhetjük a nemrég megjelent Józsefvárosi utcák, terek és emléktáblák története című kiskönyvet. Szerzője Deigner Anna, aki — közismertebb nevén: Tóth Imréné dr. — hosszú éveken át a tanács kitűnő titkára volt, és most, nyugdíjba vonulása után is lelkes ragaszkodással igyekszik kerületét szolgálni. Ha valaki, úgy ő joggal vállalkozhatott ennek az imponálóan gazdag és szép kiállítású, fotókat is tartalmazó kalauznak a megalkotására. Egyszerre áthatja az a szándék, hogy aki itt él vagy megfordul a patinás, idestova 280 esztendeje keletkezett és az idők során hatalmassá duzzadt, sok-sok átalakulást megélt kerületben, eligazodjék abban; valamint az a törekvés is, hogy megmutassa mit jelentett és jelent Józsefváros Budapest, sőt, az egész ország történetében és jelen életében. A művet lapozgatva legelőször is azt a nagyarányú, szorgalmas gyűjtőmunkát csodálhatjuk meg, amellyel a szerző az anyagot feltárta. Aprólékosan ismeri a nyomtatott és kézírásos forrásokat egyaránt. Hasznosnak és érdekesnek tartjuk azt a módot is, ahogy az utcák, terek történetét rendszerbe foglalta. Rávezetésként néhány szót ejt a népi és a hivatalos névadásról, egy-két korábbi térkép adatait is közli, továbbá kifejti a csoportosítás szempontjait. A kerület eddigi története során 277 utca- és térelnevezés ismert. Ezeket témakörönként veszi sorra, megjelölve történelmi, illetőleg élő (mai) nevüket, szakaszuk kezdetét, végét és hosszát. Ismerteti elnevezésük történetét és tartalmát. Egy-egy utcáról szólva idézi — keretbe foglaltan — az ott található emlékművek — táblák, szobrok — szövegét is. A kötet végén gondosan összeállított, betűrendes mutató utal a tárgyalt utcák, terek könyvbeli lelőhelyeire. Deigner Anna hézagpótló műve nem afféle folyamatos olvasásra szolgál, hanem állandó, a térképet is segítségül hívó lapozgatásra. S ha ezt teszi az olvasó, akkor végül is ugyancsak alaposan megismeri a Józsefvárost, amely az évszázadok során egyszerre vált a tudomány, a művészet, az irodalom páratlanul gazdag otthonává, valamint főként a kis emberek által művelt ipar, kereskedelem és polgári szórakozás egyéni arculatú táptalajává. A történeti városmaggal rokon Belső-Józsefváros palotái, valamint a Nagykörúton túli kis utcák éppen mostanság eltűnőben lévő házacskái egyaránt jellemzők erre a kerületre, annak kettős arcát tükrözve, a történelem vonulását és a jelen mozgását hordozva. Mindezt fegyelmezett tömörséggel, ugyanakkor sok színes adattal tárja az olvasó elé a könyv. Ezért lehet olyan érdeklődéssel elmerülni benne, mint egy folytatásos regényben és érzelmileg úgy feltöltődni általa, mint egy lírai verstől. így forgathatja e művet a józsefvárosi patrióta, de így veheti birtokba többi fővárosi társa is, sőt, hazánk minden gyermeke, aki valóban az ország szívének tekinti és akként szereti Budapestet. E kerületről olvasva is azt érezhetjük, amit egyik mai költőnk, Demény Ottó úgy fejezett ki Budapesti ének című versében, hogy ez a szüntelenül megújuló remény városa. {Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtár) FÉNYI ANDRÁS MBBMBBBBBWMBBBBBBBBWBi KIRÁLY ZSUZSA Tájékozódási futás, szólószám A Mikszáth-féle ne hazudj írói parancsot nagyon megfogadta Király Zsuzsa. De talán enyhén szólva anakronizmus vele kapcsolatban a nagy palócot emlegetni, hiszen mind írói felfogása, mind egyénisége egészen más, és jól tudom — mielőtt gúnyos vagy megrovó pillantások érnének —, hogy prózai avantgárd korában sértés is lehet klasszikusainkat emlegetni egy ízig-vérig „modern" író kapcsán, de Király Zsuzsa nem fog megsértődni. Ő ugyanis annyira mai író, hogy különleges érzékenységgel ismeri és figyeli a felszín alatti mélyáramlatokat, melyek biztosítják a művészet folytonosságát és sokszínűségét Mikszáthról, Csehovtól napjainkig. Benne is megvan a régiek nagyszerű mesélőkedve, az elmondás keserű iróniába oltott kényszere, ám mondatai nem szürke árként hömpölyögnek, inkább meglepetéseket hozó gyors patakként, melyre olykor-olykor a humor fénye esik. És a „ne hazudj" parancsát követő írói magatartás mellett nem tautológia, hanem kiegészítés az őszinteség megemlítése. József Attila-i értelemben „toporzékoló" gyermeki naivitással és hittel keresi Király Zsuzsa az őszinte gesztusokat, emberi kapcsolatokat — hiába. Ezt a magányt látja N., a kötet összefüggő írásainak a hősnője anyja kórházi ágya mellett, gyermekként az úszómester kötelén lógva, társaságban, külföldön az udvarias, elhomályosuló, részeg férfitekinetetek között, tudományos értekezleten, ahol ,,N., amikor felállt, iparkodott arcával, a tartásával, a hangjával, a gesztusaival megtalálni az arany középutat az eminens diáklány és a telivér nő között, ami talán létezik, de nem biztos, hogy épp ilyen összetételben." Vagyis állandóan készenlétben van, nehogy becsapják, átverjék, figyeli önmagát és a környezetét, hiszen: ,,N. rengeteg mindent tudott a világról és önmagáról, többnyire persze mások segítségével, de voltaképpen azért is, mert évek óta már csak egyvalamivel foglalkozott igazán: azzal, hogy alkalmas-e a gondolkodás — nem általában, hanem az övé —, hogy igazából megismerje a környezetét és önmagát." Ez a megismerés tökéletesen sikerült, de ez nem boldogítja N.-t. Kimerítik az állandóan kavargó apró harcok a buszban, a közértben, a munkahelyen, hol nem alakoskodik, nem tartja a száját: „...jellemző erre a rohadt országra, ahol már majdnem megkövetelik a dilettantizmust és a felelőtlenséget. — Ugyan — mondta az egyik kollégája. — Minek csinálsz akkora ügyet belőle? Rossz fordító, hát rossz fordító, és kész. — Persze, én meg kijavítom, jó fordító lesz belőle, és utána megint rossz fordításokat küld a nyakamra meg a mások nyakára... És még a lelkével is foglalkozni kell." Mindezt úgy, hogy a fizetésből nem lehet megélni, N., aki fordító, különmunkák után szaladgál, albérletekbe húzódik, míg végül kiutalnak neki egy mosókonyhát, hol berendezi saját csigaházát. (Nagyszerű jelenet, amikor saját maga bontja le az elválasztó falat.) Éli a magányos értelmiségi nő traumákkal teli életét, s közben figyel, gondolkodik, teszi a dolgát, ítéletet mond önmagáról, környezetéről — lenyűgöző hitellel, perspektívaváltásokkal, reflexiókkal, lélektani megalapozottsággal és meglepetésekkel, az intelligencia természetességével —, és még az ellágyulás sem idegen ettől a keményre edzett, félelmetes szemű embertől, Id. a kötet egyik legszebb darabját, a Csehov utáni novella címűt. Nem tartom véletlennek, hogy a Neue Zürcher Zeitung jószemű kritikusa, Eva Haldimann fölfigyelt erre a könyvre, az eddig műfordítóként ismert Király Zsuzsa első kötetére. Mert a mai életünket rendkívül éles kontúrokkal ábrázoló, a nő és férfi kapcsolatát az ember szintjére emelő, okos és olvasmányos (ez dicséret!) kötetben annyi kegyetlenség, annyi szomorúság mellett annyi humánum van, hogy úgy érezzük, mégis csak fel lehet oldani az élet „patthelyzeteit". (Szépirodalmi Könyvkiadó) JÁVOR OTTÓ 45