Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - Kiss Károly: Hajlék a Déli vasútnál

Visszatérve az időrendiséghez: aki gyakran megfordult Tersánszky otthonában, még azt is észrevette, hogy Sárika 1960 őszén bekövetkezett halála után a lakás arculata mily gyorsan átalakult. Szinte hónapról hónapra, de inkább hétről hétre. A bokálysereg korábban is meggyérült, ám ebben az időben szemlátomást naponta fogyadozott. Már csak kettőhárom szomorkodott egy-egy polcon, azután egyik napról a másikra azok is eltűntek. Egyszer megkérdeztem tőle, hová lettek? — Ne is kérdezd — mondta. — Azok már odavannak. Ne beszéljünk róla. Azt hiszem, hogy a gyűjtemény egyik részét korábban eladogathatta, amikor szűkében volt a pénznek. A többi Sárika halála után herdálódott el. Erre a sorsra jutottak a kalotaszegi varrottasok és a szőnyegek is. A bokályokat a rá-rá akaszkodó nők egyike-másika, vagy valamelyike csalhatta ki tőle. Nem valószínű, hogy akkoriban anyagi megszorultságában elkótyavetyélte volna, hiszen már nem voltak ilyen gondjai. Szerény kis könyvtára is eltűnt. Csupán két-három kötet maradt meg belőle. A Magvető Kiadóval kötött életműszerződésének köszönhetően Tersánszky megélhette, hogy hetvenéves korában végre nem szűkölködött. Némi túlzással úgyis mondhatnók, hogy a korábbi nehéz esztendőkhöz képest ömlött hozzá a pénz. Sári halála után ugyanakkor hirtelen kiszabadult a köznapi kötelmek rabigájából, az idejével immár maga rendelkezett. Már nem kellett garasoskodnia. Azelőtt is mindig tartott odahaza egy-két demizson bort, éppen azért, hogy ha megszomjazik, ne kelljen a kocsmába szaladgálnia. Ezt a szokását ezután is megőrizte. Legfeljebb gyakrabban kellett gondoskodnia a demizsonok újra töltéséről. Egy ugrásnyira volt a lakásától a Márvány utcai borozó, ahol barátja, Dómján Laci, a Csemői téesz nedűit mérte. Tersánszky az onnét való rizlinget kedvelte, s mindig tisztán itta. Megözvegyülve, túl a hetedik ikszen, szinte észre sem vette, hogy ismét új életformába csöppent. Ha egy sort sem írt, pénze akkor is volt; ő, aki egész életében keményen megdolgozott minden fillérért, hirtelen rádöbbent, nem kell új dolgokat írnia. Azelőtt még állása sem volt, már ötvennégy esztendős volt, amikor Zilahy Lajos hírlapíróként alkalmazta a Híd című hetilapnál. Sem előtte, sem utána nem volt hasonló munkahelye, noha szerette a redakeiók légkörét. S most, hogy rászakadt ez a furcsa egyedüllét, kerülni kezdte a szerkesztőségeket. Már csak a lapok küldözgették hozzá munkatársaikat ezért-azért, leginkább kéziratokért. Jó, hogy előkerültek a lomos szoba dobozaiból az elveszettnek hitt kéziratok: kéthárom tucatnyi kutyanyelvre írott novella, s köztük a Kakuk Marci ismeretlen epizódjai. Kapva kaptak rajtuk a szerkesztőségek, kivált a Nők Lapja és az akkor induló Tükör című magazin közölte szívesen Tersánszky írásait. Különös állapot: minél jobban ment a sora, életvitele annál inkább összekuszálódott. Azelőtt csak hetente egyszerkétszer járt el a Márvány utcai borozóba, most már naponta többször átlódult hosszú lépteivel. Jól érezte magát a füstös, borszagú közösségben, ott mindenki ismerte, s ő is tudta mindenkiről, hogy kicsoda. A környék nyugdíjasai ott múlatták idejüket, kétdeci bor mellett fél napig is elüldögéltek, oda jártak e táj házmesterei is, azután a mindenféle iparosok bonyolult rendjei, no meg a vasutasok és a szenesemberek is ott tanyáztak. Pályatársai is odaszoktak: Berda rendszerint odavetődött délutánra Újpestről is; Erdélyi József és Sinka is itt kapott össze naponta valami világrengető semmiségen. A közelben lakó magyar írók közül egyedül Tamási Áron tartotta magát távol e helytől, jobban kedvelte a szomszédos Kis Royal eleganciáját és a konyháját is. Ott étkezett. Ha találkozni óhajtottak egymással, Tersánszky is inkább odament hozzá, s onnét bandukoltak el a Muskotály utcai pincéhez, ahol ugyanis kitűnő füredi bort mértek. S eljött az idő, amikor napjait és heteit immár kizárólag italozással töltötte. Ha fékezte is volna magát, minden délelőtt akadt egy véletlen vendége; agg álhírlapírók vagy züllött zenészek, kallódó vadzsenik és elfeledett színművészek, akiknek hiába kínálta otthoni borát, egy-két pohár után mindig elcsalták valahová. Sokszor csak késő éjszaka keveredett haza, leginkább ittasan. Ha telefonon este kilenc után kerestem és nem találtam otthon, korábbi megbeszélésünk szerint, azaz kérésére útrakeltem, hogy fölkutassam. Akkor már én is azon a tájon laktam, közel hozzá, a Karolina úton. Előbb a régi Tabánból hírmondónak megmaradt Két Veréb csárdában kerestem, s ha nem leltem, mehettem to-41