Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - Kiss Károly: Hajlék a Déli vasútnál

vább a Sportkórház mögötti korcsmába; ott általában mindig ráakadtam. Itt költötte el szerény vacsoráját: rendszerint pörköltet vagy halászlét evett, amit kéthárom pohár borral is leöblített. Én is koccintottam vele, és hazakísértem. Persze a mind gyakoribb korcsmázások és az éjszakába nyúló magányos vagy társas darvadozások néha bajjal is jártak. A kulcsait például nemegyszer elvesztette. Ekkor egy bőrszíjat szerzett, s nyakába akasztva hordta reggeltől lefekvésig a fél kilónyi kulcscsomót. Már elköltöztem arról a tájról, s éppen életem nehéz fordulóján voltam, amikor jött a hír: Tersánszky rosszul lett, agyvérzést kapott. Régi barátnője, hajdani szerelme, Cuna talált rá, ő hívta az orvost. Csodával határos, hogy életben maradt. Cuna ekkor odaköltözött hozzá, ápolta, etette, és igyekezett a már teljesen lecsupasztott lakást rendbehozni. Amint eszméletére tért, 1965. június 12-én összeházasodtak. Pontosan négy évig élt még, de szellemi épségét már soha nem nyerte vissza. Pedig felesége és ápolója igyekezett a kedvében járni: fekete-tengeri hajóútra is elvitte, de Tersánszky alig-alig fogta föl, mi történik vele. Néha aztán egy fél órára csoda történt: mintha föltisztult volna emlékezete, ilyenkor gyermekkoráról beszélt. Nagybányáról, a szülői tájról; szavaiból úgy tetszett, mintha egy hatalmas udvarházban töltötte volna gyermekéveit. Később, jó tíz év múltán, amikor megkerestem nagybányai szülőházát, nem kevés csalódást okozott, hogy az úri portának leírt épület helyett csak egy rozzant kis lakóházat találtam. Néha rosszul lett, ilyenkor kórházba vitték, s mindig hamar fölépült. Ám az utolsó szélütés következményét már soha nem heverte ki: 1969. június 12-e virradójára meghalt. KISS KÁROLY ILLYÉS GYULA Óda a törvényhozóhoz Úgy volna jó a törvény, úgy egyforma hatályú, ha akként gyártódnánk, mi emberek, akár a vályog, mit a vályú billiószám is egyformára vet. De hát ezt nem lehet. Ahány szív, annyi akarat. S rég nem vagyunk csupán agyag s anyag! Pontos leszek, mint mindig az iró, ha a tudós költ s a biró. Ez a mi új dalunk. Törvényt, de elevent tehát, hogy ne csapódjunk folyton össze, hogy részlet-igazát kiki illessze a közösbe, úgy mégis: emberek maradjunk, ne vályog-vályu sarává meredjünk; atomok, atommagvakként kerengjünk; helytálljunk, mégis szabadon szaladjunk. A lét tegyen rendet, ne a halál! Jogot tehát az árnyalatnak, melyben a holnap rajza áll s a kivételnek mely holnapra talán szabály; jogot — hogy hadd kísérletezzék — a költőnek, a legfőbb kutatónak. Mert semmivel nem kell nagyobb tehetség s buzgalom meglelni a rák ellenszerét, gépbe fogni az atom erejét, röpülni világűrön át, mint megmutatni, amit a jövő a szívben érlel, mint fölfedni ibolyántúli fénnyel, mi lesz holnap kötelező közöttünk, emberek; mi az, mi idegünkben közeleg! Évmilliárdok távolából évmilliárdok távolába. Jogot a boncolóknak, a külszín-, a fölhám-, a látszatrombolóknak, A jubiláló Tersánszkynak kik elválasztva percenként a rosszat a jótól, valamit folyvást rendbe hoznak, percenként fölmutatva, hogy mikortól gyilkos a gyilkos, tolvaj a tolvaj, torz már a szép, szép az imént torz, a hős: pribék, s ki az, aki elől megy — mert nincs szabadjegy jól haladni a korral; mert van, amikor — hány a példa! — a néma szólal, az iszkol, aki űz, makulátlan a céda, mocskos a szűz. Nem minden alkotó ilyen, de én őket, az így működőket, a haladókat, s harcolókat vallom — a terep-fölverőket — példaképül! A holnap felé ők jelzik az irányt! Előttünk jár, fönnen libegve Hamlet, Karenin Anna, Bánk, — megannyi tiszta láng! A homályt-űző ős Világ nő, ha ők szólnak. Üdvözlet, s hála hát a törvény- és a fény-hozóknak, kik — hol máglyán, hol gúnykacajon át — — s elbukva is! — előretörnek tán nem is tudva hova s mért. így mondjunk hálát Tersánszky Jenőnek, mi, akik látjuk, hova ért. Az Igazért. Fütyülj, tovább, két hangon, Mester! Építsd hordozható csónakjaidat, tört fejed ős-sípon, új bicikli-féken, — szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell, a részletet, te, teljes ember! ne pihentesd se karodat, se agyadat, se szádat, dolgozz soká még és vigadj s ne is tudd, — akárcsak a század — ki vagy! 42