Budapest, 1988. (26. évfolyam)

9. szám szeptember - Kiss Károly: Hajlék a Déli vasútnál

életvitelét teljesen átalakította. Örvendett, hogy a rádió gyermekosztálya és a Kincses Kalendárium szerkesztőitől olyan kisebb megbízatásokat kapott, amelyeket könnyedén teljesíthetett. Vidám összeállításokat írt, szervezett és rendezett, s ezeken a zenés vígasságokon előadóként is szívesen produkálta magát, hiszen például ha furulyázott, e föllépését külön megfizették. Akkori sanyarú életére gondolva ma sem értem, hogyan csinálta mindezt, hogyan volt kedve a mókához, s lelkiereje a komédiázáshoz. E magatartásának indítékait latolgatva, úgy tetszik, hogy tevékenységében, vagyis szerepjátszásában is fölismerhetni a védekező ember ösztönös mimikrijét. Hiszen az irodalmi közvélemény akkor már élő klasszikusként tisztelte őt, ugyanakkor a mindenható hivatalosság ujjal kezdett mutogatni rá: anarchista kispolgárnak nevezte és könyveit tilalmi listára helyezte. Ebből, persze, néha ördögi helyzetek adódtak: például a jeles poéta, akit egykor ő is nagyon pártfogolt, ,,A hűség és hála éneke" című óda elhíresült szerzője, a korszak ünnepelt költője, ahol és amikor csak tehette, nyíltan követelte: tiltassék el Tersánszky J. Jenő a zenebohóckodástól. Tűrhetetlennek tartotta, hogy egy Kossuth-díjas író furulyaművészként szórakoztassa a nyilvánosságot. Ő akkor már rég elfeledte közös sorsuk nélkülözéseit. Ez a gonosz manó pökhendi gőgjében úgy képzelte, hogy minden magyar tollforgatónak azt kell tennie, amit ő csinál. Vagyis mindenképp eleget tenni a hivatalos kívánalmaknak. A népünk szeretett vezére 60. születésnapjára közreadott „Magyar írók Rákosi Mátyásról" című antológia szerkesztői Tersánszkyt is fölszólították, hogy ő is rója le nagy tanítónk előtt háládatos tiszteletét. Tersánszky eleget tett a fölhívásnak és elküldte az ünnepi antológiának szánt ,,A nadrágtartó király" című elbeszélését. A kisebb riadalmas fölháborodást leszámítva, semmi baj nem származott belőle. Megúszta ezt a csínyt, csakúgy, mint a többi még vaskosabb rakoncátlanságot, holott akkoriban a szelídebb tréfák elkövetőit is alaposan megleckéztették. A bűnösök mindig meglakoltak, ám a véleményét soha nem leplező Tersánszky különleges esetnek számított az ötvenes évek Pest-Budáján: szabadszájúságával naponta fölborzolta a Hivatalok és Hatóságok idegeit, újabb és újabb alkalmat adott rá, hogy rossz szemmel nézzék, ám soha nem esett bántódása. Jóval később, talán tizenöt év múltán, egyszer borozás közben bevallotta, hogy ezt a védettséget tulajdonképpen R. M-nak köszönhette. Valamikor a Galilei-körben találkoztak, tegező viszonyban is voltak, ám ez a régi fölületes ismeretség önmagában még nem óvta volna meg a büntetéstől. Igen ám, de Rákosi apánk, amikor a szegedi Csillagbörtönben raboskodott, már ott is számon tartotta a kortárs magyar irodalom teljesítményeit. Később, talán 1946-ban, amikor Tersánszky még szívesen látott vendég volt a fogadásokon, a pártfőtitkár bizalmasan belekarolt, és félrevonta: — El sem hiszed, hogy mennyi vidám órát szereztél nekem a Kakuk Marcival! Tersánszky is elámult, milyen élesen élt Rákosi emlékezetében a piaci polgár szövevényes históriája. A regény egy-egy epizódját harsány nevetéssel idézte, ugyanakkor arról is meggyőzte az írót, hogy a szegedi Csillagban minden elérhető művét elolvasta. Bizonyára ennek tulajdonítható: soha nem esett bántódása, ám az is igaz, hogy Rákosi Mátyás fénykorában egyetlenegy Tersánszky kötetet sem adtak közre. Még bölcsészhallgató voltam, amikor 1950 nyarán a néhai jeles Darling eszpresszóban megismertem. Sarkadi Imre kíséretében jött oda, Czibor Jánost keresték, akit hiába próbáltunk előtalálni. Ennél erőteljesebb emlékkép: a Darlinggal szemközti Csendes vendéglő egyik boxában Sarkadi és Czibor arról igyekezett meggyőzni Tersánszkyt, hogy a Kakuk Marci sokszálú története mindenképp filmre kívánkozik. A fekete bárányok közé terelt író kétkedve hallgatta őket, akik ugyanakkor azt remélték, hogy a regény megfilmesítési jogának eladásával átmenetileg rendeződnének Tersánszky anyagi ügyei. Azután később, amikor néha véletlenül találkoztunk, megismert, még beszélgettünk is; ám amikor először jártam Avar utcai lakásán, hivatalos küldetésben mentem hozzá. Akkoriban a Népművészeti Intézetben dolgoztam szerkesztőként, én gondoztam az intézmény kiadásában megjelenő bábos műsorfüzeteket. Tersánszkyhoz is azért mentem, hogy fölkérjem, írjon bábjátékokat, s egyéb munkáival is tisztelje meg szerkesztőségünket. A Népművészeti Intézet igazgatója, Széli Jenő, nemcsak helyeselte, de szorgalmazta is, hogy a publikálási lehetőségektől megfosztott magyar íróktól kéziratokat kérjünk. Emberi nagyságára és politikai bátorságára vall, hogy még a följelentések következményeit is vállalta és az ötvenes évek elején az intézmény kiadványai rendszeresen közölték a minden megjelenési fórumtól eltiltott írók műveit. Nemcsak Tersánszky írásait közöltük, de Tamási Áron, Németh László, Nagy Lajos, Remenyik Zsigmond, Szabó Lőrinc, Szentkuthy Miklós, Tatay Sándor és Weöres Sándor neve is szerepelt műsorfüzeteinkben. Ennek köszönhetően a följelentők immár nyíltan is megrágalmazhatták a Népművészeti Intézetet. Támadásaikban azzal érveltek: jobboldali írókat támogatunk és helyet adva reakciós nézeteiknek, megmételyezzük az istenadta nép romlatlan lelkületét. Már régen odahagytam a Népművészeti Intézetet, de barátságunk megmaradt. Sokszor találkoztunk, én sűrűn eljártam az Avar utcába, ő is szívesen jött hozzánk, a Fehérvári útból nyíló Barázda utcába, ahol laktunk. Szerette azt az akkor még oly sivár tájat; mielőtt az Avar utcába költöztek volna, közel hozzánk, Albertfalván éltek egy földszintes, kertes házban. Itt szerkesztette magának az önműködő biciklifékeket és szétszedhető csónakokat; de csodálatos kétágú furulyákat és mindenféle sipokat is faragott. Szerszámait még láthattam az Avar utcai lakás kis szobájában; ládák mélyén őrizte féltett kincseit. Ugyanott vesszőből font űtikosarakban és nagy papírdobozokban voltak a kéziratai. Később, a hatvanas évek közepén én rendeztem el a sok tízezernyi géppel és kézzel telerótt papírtengert; ekkor előkerültek soha meg nem jelent elbeszélései és ismeretlen szüleményei. Volt amelyik csak töredékesen, vagy alig olvasható állapotban. A hozzá írott levelek is ebben az elmondhatatlan rendetlenségben porosodtak, hányódtak. Nem sokat törődött velük. Hiszen még íróasztala sem volt! A nagyszoba asztalánál, az ablak előtt dolgozott mindig. Étkezéskor fogta irományait, és átrakta a komód tetejére, hogy tálalni lehessen; ott reggelizett vagy ebédelt, ahol írt, de ha vendégei érkeztek, őket is csak ahhoz az asztalhoz ültette. S máris hozta nekik a csatosüveg bort és a poharakat. Nem sokat törődött műveivel, további sorsuk őt nemigen foglalkoztatták. Nem őrizgette megjelent munkáit; a lapokban közölt elbeszéléseit, tárcanovellái és cikkei a lomtárnak kinevezett kisszoba valamelyik dobozába kerültek, már ami oda került. Hasonlóképpen volt a könyveivel. Nem is tartotta őket, egyszerűen nem törődött vele, hogy kéznél vannak-e a megjelent kötetei. Egyiket-másikat szinte el is feledte. Éleiének utolsó éveiben második felesége, Szántó Margit, vagy ahogy ő nevezte Cuna, öccsével és húgával nekilátott hogy a könyvtárakban őrzött folyóirat évfolyamokból, valamint a napilapok hasábjairól összegyűjtsék Tersánszky megjelent és lappangó műveit. Ennek előtte jómagam a kosarak és dobozok tartalmát úgy ahogy már elrendeztem, tisztán láttam, hogy ami előkerült, az legfeljebb töredéke lehet az életműnek. Ezért is oly esetlegesek az elbeszéléseiből közzétett válogatások. A műveinek közreadására vállakozó kiadót csak a kötetek terjedelme érdekelte. A lappangó elbeszélésekkel senki sem törődött. Éppen ezért örvendtem, amikor kiderült: nem volt hiábavaló fáradozás a család sajtóbúvárlati igyekezete. Minden előkerült Tersánszky-írást legépeltek, és Cuna nyilvántartásba vette valamennyit. Itt bukkantak elő a kötetben soha meg nem jelent elbeszélések, azután a változatok, de néhány ártatlan turpisságra is fény derült. Pontosabban fogalmazva: kiderült, hogy némelyik elbeszélés más-más címmel többször is megjelent. Egykor bevett szokás volt, hogy a magyar írók (a külországiak is bizonyára), pénzzavarukban új címet adva a már megjelent novellának, első közlésként újra odaadták valamelyik lapnak. E bocsánatos vétek jottányit sem változtat például a XX. századi magyar próza értékrendjén. Más remekíróink is nem egyszer elkövettek ilyesmit. 40