Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - TÉKA

téka A pesti vicc forrásvidéke A Magyar Hírmondó-sorozat egyik legújabb kiadványa a múlt századvég pesti élclapjainak nevezetes jellemképeit gyűjti csokorba, s köti át nemzetiszínű szalaggal — megjelölve sajátosan magyar eredetiségüket (bár legtöbbjüket osztrák-német példák ösztönözték). Buzinkay Géza, a kötet szerkesztője, közel százötven vicclapfigurával ismertet meg, noha ennek háromszorosa bukkan fel az élclapok sűrűjében. Két kezünkön — talán az egyiken is — megszámlálhatjuk, mennyi maradt meg belőlük a kortársi emlékezetben. A kötet címének jellemző figuráiból: „Mokány Berci és Spitzig Itzig, Göre Gábor mög a többiek..." legfőképpen Gárdonyi Géza teremtménye (Göre Gábor) nem merült még el teljesen a feledés mély kútjában. Ki gondolná, hogy például Mokány Berci dzsentri figurát jelképezne? Mai értelemben sokkal inkább mokány-parasztra (lóra) asszociál. Spitzig Itzig meg éppen antiszemita-gondolattársításra késztet, pedig hát teremtője Ágai Adolf, a Borsszemjankó alapítója, liberális zsidóasszimiláns gondolkodó, a magyarrá hasonuló zsidó kisember rokonszenves gondolatjárását érzékelteti figurájával: Egyedül Göre Gábor képviseli a városi ember részéről lenézett-lekezelt-kicsúfolt falusi ember jellemképét (amelyért, egyébként, Gárdonyi Géza később restelkedett, de figurája a fölényeskedő városi kispolgárság körében olyannyira népszerűvé vált, hogy a gombamódra szaporodó álhumoristák gátlástalanul kisajátították figuráját). A kiadvány szerkesztőjének utószavából értesülünk, hogy a múlt század derekán és végén az élclapok jobbára vicces jellemképletekkel szórakoztattak. Ezek a jellemalakzatok döntően mesterkélt névcsinálmányokkal próbáltak derűt kelteni. Nem hinném, hogy az ilyen művi „névalkotások", mint például Strebinyei Strebinszky Caesar — nagypolgár; Borbolya Bálint — dzsentri; Gyík-Sárkányné-Krokodilla — úriasszony; Karaván Kajetén — tudós; Claquehutes Frigyes — újságíró, akár akkoron is életképesen viccesnek bizonyultak volna. Megragadtak viszont ilyen jellemképek, mint Mihaszna András, rendőr; Politikus csizmadia (Jókai Mór alkotása); Seiffensteiner Salamon és Reb Menachem Cziczesbeiszer — hibás magyarsággal beszélő jiddis figurák, akik — Ágai Adolf szellemességével — a gúny és öngúny fegyverével hadakoznak saját esendőségeikkel szemben. (Sigmund Freud viccelméletében kifejti, hogy talán egyetlen nép művelődésébe sem épült be olyannyira a vicc, mint a zsidó kultúrába; s a zsidó vicc legfőbb sajátossága az öngúny, a saját szellemi gyarlóságainak fölényes kinevetése.) A magyar élclapok humorának válogatott bemutatása arról győz meg, hogy a korai pesti éle egyik alapismérve: a nyelvrontás kicsúfolása. A korabeli arisztokrata viccek jellegzetessége nem annyira a vicc alaptermészetének derűs csattanója, mint inkább a francia-német nyelvi beszüremlés fitogtatása: például magnifique, comme il faut, steltivor stb. A magyar baka így ír: jó egissigbe vagyok, amióta a culágot megkaptam; ementek a vérnyes csatába. Nagypolgárok, polgárok: Jermeim ne egyenek sok jömölcs, drága a kokoric, Ausgezeichnet! Polgárasszonyok: Khezem reszketi, szívem dabagja, szűmben a khebelem hollámozza. Tudós: A hőévad megérkezményével tömegültek műtői lakályomba; emlény göngelem stb. stb. A nyelvi kibicsaklások, az esztelen szókapcsolások föltétlenül mulatságosak, de egészükben elkerülik a természetes komikumot, bár a nevetséges is az értelmetlenség alapanyagából meríti kritikai szemléletét. A kifacsart szóképekben feltünedezik ugyan a nyelvi ésszerűtlenség kigúnyolása, ami a nyelvi tisztaság igényét veti fel, s ez önmagában tisztes szándék, mert ha mérsékelten is, eleget tesz a kinevetés vicckövetelményének. Jókai Mór Üstökösében már felpislákolnak a halvány politikai jelzések, de hiányzik az a leleményes furfang, amellyel leleplezhetőek az értelmetlen, de védett, társadalmi gyakorlat tényei, noha a vicc lényege, hogy játékos ítéletéből kiderüljön az adott társadalmi jelenség tarthatatlansága. A viccelődésből származó örömérzet alapja: a megítélt valóság értelmetlenségéből előbukkanó ésszerűség diadalmaskodása. A szóvicceknek — jelen kötetben a szóviccek az uralkodóak — is megvannak az örömszerzés feltételei. A szóvicc úgy rejti el a kritikus gondolatot, hogy az mégis felszínre vetődik. Ma ez már alighanem kevésnek hat; hiányzik belőle a rebellió — ami a vicc műfaji sajátossága. A viccrebellió nem pusztán látszatlázadás. A politikai vicc — manapság ez egyre inkább tért nyer — szétdúlja a téveszmék rendezett sorait, helyreállítja a látszat és a valóság megbillent egyensúlyát. Nem kérhetjük számon a pesti vicc halovány kezdeteitől azt a zendülő nyitottságot, amely a mai pesti vicc alaptermészete. A Magyar Hírmondó kötete mindenképpen esztétikai-lélektani hozzájárulás a komikus (nevetséges) jelenségek természetének megismeréséhez. Tájékoztató hivatásának hasznosan eleget tesz. ROBOTOS IMRE KRÚDY ZSUZSA Apám, Szindbád Az irodalomtörténeti munkákat, dokumentumköteteket kis példányszámban szokták kiadni, csendben megveszi őket a szakma, esetleg néhány megszállott érdeklődő, s a következő évek bölcsészei legfeljebb ha antikváriumokban lelhetnek rájuk. Érdemes lenne pedig némelyiket az átlagosnál több példányban megjelentetni — közéjük tartozik az Apám, Szindbád is. Nagy művészek hozzátartozói, leszármazottai általában ritkán szoktak megbízható és élvezetes emlékezést írni. Jobb esetben csak a kegyelet vezeti a tollúkat, s szinte önkéntelenül „szépítenek", de arra is akad példa, hogy tudatosan, különböző előnyöket remélve hamisítanak — s azt sem mondhatnánk, hogy stílusuk méltó lenne a megörökíteni akart jeles rokonéhoz. A fenegyerekekből így lesznek törekvő hivatalnokok, a szellemóriásokból a mamuszukat krákogva követelő házsártos férjek. Krúdy Zsuzsa biztos ízlése és bölcsessége révén könnyedén kerüli el ezeket a csapdákat. Pedig az ő helyzete különösen nehéz volt. Egyrészt Krúdy Gyulát — akinek műveiben a Nyírség és a Felvidék mellett Budapest az egyik fő színtér — még rajongói sem mindig értették pontosan. Nincs károsabb a rosszul rajongóknál! Schöpflin Aladár 1913-as kritikája óta máig kísért a „gordonkázó Krúdy" képzete, aki édesbús hangokkal, sírva-vigadva, lírai mondatokban búcsúzott a tegnaptól. Pedig Krúdy nem gordonkázott, tisztán és pontosan, kérlelhetetlenül pontosan látott, mutatja például az Asszonyságok díja, a világirodalom egyik legkeserűbb regénye. S mondani sem kell, mennyire félreértették, akiknek hozzá való viszonyára nem kifejezetten a „rajongás" szó illik. Az ötvenes években őt is kiátkozták. Krúdy Zsuzsának tehát meg kellett küzdenie legendákkal, torzképekkel is. Másrészt azért volt nehéz a helyzete, mert Krúdy élete látszólag nem olyan, mint amilyent a vasárnapi prédikációkban példaként állítanak a serdültebb ifjúság elé. Nők, bor, cigányzene -— kispolgárok iszonyodva hunyják be a szemüket; jobb is. Krúdy Zsuzsának e klisékkel is szembe kellett néznie, s a kétségtelenül valós tények mögött az egyéniség mélyebb mozgatóit megmutatni. A teljes Krúdy t. Hogy ez sikerült, abban az ízlés és bölcsesség mellett az alázat is segítette. Alázat az édesapjával szemben — furcsa mód ahhoz is nagyon kell szeretni valakit, hogy minden cselekedetét vállalni tudjuk, hogy mindent el tudjunk mondani róla. Mert biztosak vagyunk abban, van ő olyan nagy, hogy semmi sem ejthet rajta foltot. S alázat az irodalommal, a jövővel szemben. A nagy emberek példák is, jó és rossz tulajdonságaikkal egyaránt — nem hallgathat el hát róluk semmit, aki ismerte őket. Krúdy Zsuzsa könyvében ilyen példát mutat fel. Rendkívül alapos munkát végzett, nehéz lehetett az emlékekből, levelekből, édesapja írásaiból összeállítani a kötetet, főleg olyan időben, mikor az életrajz fontosságát sokan megkérdőjelezik — pedig van az olyan fontos, mint a műelemzés. Mű ugyanis az élet is. Mondhatnánk közhelyesen, hogy e könyvnek minden Krúdy-rajongó polcán ott a helye. Vegyük észre inkább Krúdy Zsuzsa munkájában is a példát: azt végezte el, amit senki más nem végezhetett volna el rajta kívül. S talán mindannyiunknak van ilyen feladata. D. MAGYARI IMRE Folyóiratszemle Épült 1987-ben. (Magyar Építőipar, 1987. 1-2. sz. 1-86. l.J. A lap — hagyományainak megfelelően — az elmúlt esztendő folyamán megvalósult és átadott kiemelkedő építészeti alkotásokat mutatja be. Bevezetője az egyre nagyobb tért hódító posztmodern építészeti irányzattal, mozgalommal foglalkozik. Az ismertetett budapesti alkotások és tervezőik: Márton István: Közgazdasági szakközépiskola, X., Gyakorló úti lakótelep; Marillai Árpád: Spanyol nyelvi gimnázium, XIX., Simonyi út; Kaszab A kos: Élelmiszeripari szakmunkásképző és szakiskola, Békásmegyer; Kutlik Miklós: Kozma Lajos faipari 46