Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - TÉKA

teka A főváros irodalmából ajánljuk A fővárosi fürdők 75 éve 1913. június 16-án adták át a köznek a Budapest székesfőváros által építtetett városligeti Széchenyi Gyógyfürdőt, Európa máig is legnagyobb gyógyfürdőegyüttesét. A 75 éves évfordulóra jelentette meg a Fővárosi Fürdőigazgatóság ezt a tanulmánygyűjteményt, mely korántsem „reprezentatív" célú alkalmi kiadvány, hanem tudományos igényű, eligazító áttekintés Budapest fürdőiről, gyógyvizeiről. Az értékes könyvet dr. Beck Béla szerkesztette; készítették: dr. Beck Béla, Hegedűs Lajos, Horváth József, Meskó Csaba és dr. Rátz Endre. Elcsépelt a szó, hogy hézagpótló, de erre a könyvre mégis ez a legjobb kifejezés. Őrülünk megjelenésének, köszönet érte a szerzőknek. A munka hét nagy fejezetre oszlik, ezért adják a kötet gerincét, sorrendben: Budapest főváros — a fürdők városa, Fürdőügy és városgazdálkodás, A budapesti török fürdők, Gyógyfürdők és állandó fürdők, A budapesti nyilvános fürdők adatai. A főfejezetekben összesen negyvenegy alfejezetet találunk, ezek többségükben az egyes fürdők múltjának és jelenének részletes leírását tartalmazzák. Ismételten hangsúlyozom a kötet tudományos jellegét, nehogy csalódjanak azok, akik a szép címlap nyomán művészfotókat keresnének a könyvben, épületeket alkonyi fényben, fröcskölődő gyermekeket, csinos hölgyeket. Helyettük tervrajzok, grafikonok, kimutatások világítanak be egy olyan területre, amelynek mi, laikusok, rendszerint csak a felszínét látjuk, s nem gondolunk a gazdasági, vízgazdálkodási, gépészeti, emberi háttérre, arra a több ezer dolgozóra — a kabinosok csak a töredéket, igaz, a „látható" töredéket képezik, akiknek munkája elengedhetetlen a főváros egészségének fenntartásához és kultúrájához, hiszen a fürdő és a kultúra, sőt a fürdő és a kulturális élet mindig is szorosan összetartozott, kiegészítette egymást, s nemcsak a klasszikus időkben. A szerzők egyébként támaszkodnak a régebbi tanulmányokra — az irodalom több száz címet sorol fel — és a kiegyezés utáni pontos statisztikai adatokra. Az egyes fejezetek szerzőit — bizonyára közös megegyezés alapján — nem jelöli a könyv, vagyis tényleg közös munkáról beszélhetünk, annál is inkább, mert a szerkesztésnek is sikerült megvalósítania nyelvben, stílusban a megfelelő egységet. Külön öröm az olvasó számára, hogy a kötet nem ragaszkodik szigorúan az évszámhatárokhoz, nemcsak az utolsó hetvenöt év fürdőtörténetét taglalja, tárja elénk, hanem visszanyúl a régi korokra is, így történelmi, művelődéstörténeti szempontok is érvényesültek az összeállításokban. A rengeteg, de rendszerezett és eligazító adat, utalás során teljes kép alakul ki az olvasóban. Észrevesszük, hogy éppen bizonyos történelmi okok miatt, miként szorultak háttérbe a budai fürdők az erdélyiekkel és a felvidékiekkel szemben, hogy lendül fel ismét a fürdőélet, amint enyhül Pest és Bécs vetélkedése, miként igyekeztünk vizeink gyógyhatását az egészségügy szolgálatába állítani, hisz már a régiek is tudták: „keszvényes embernek az feredő mindenkinek hasznos." A hozamokon és hatásfokokon túl áttekinthetjük az évi pénzügyi mérlegeket — rendszerint fillérre egyeztek —, érdekes, hogy az ásványvíz forgalmazása kezdetben ráfizetéses volt, de egy-két év múlva már nyereséges; a belépődíjak pedig például 1935-ben bizony többnyire az 1 pengőn is túltettek, ami akkoriban egy napi napszámnak felelt meg. Szerencsére, talán a Thurzók és a Forgáchok példáját követve, kik a 16. században a szegények számára már ingyenes fürdőházakat építettek Trencsényben, Budapesten is voltak századunk első felében ingyenfürdők. Sok egyéb között meglepetés a már-már feledésbe ment kolopi gyógyiszap említése. A könyv gazdag, részletező és gondosan megírt, összeállított tartalmát csak dicsérni lehet. Érthetetlen viszont, hogy miért kényszerültek kétféle, elütő színű papírra nyomni a lapokat. Még bosszantóbb, hogy a könyv lapjai — szétnyitás után — őszi falevélként hullanak ki a kötetből. (A Pallas Lap- és Könyvkiadó — Sp.V. munkája vagy szégyene.) Persze ismerjük — éppen a fürdőknél — az anyagi gondokat, de ez talán mégsem a pénzen múlik. Meglepő, hogy — amint az előszóban olvashatjuk „az 1945-1955 közötti időszakra a fővárosi fürdőkre vonatkozó írásos anyag szinte nem található". Különösen, ha a régi statisztikák fillérre egyező kimutatásait tanulmányozzuk. A könyv egészének az ismertetésében csak megismételhetjük dr. Beck Béla szavait: „Reméljük, hogy e könyv olvasói — a szerzőkhöz hasonlóan — arra a megállapításra jutnak, hogy van mit tanulni elődeinktől, és erőfeszítéseik ösztönzést adnak a ma előttünk álló feladatok megoldásához." JÁVOR OTTÓ ILLÉS ENDRE talpig nehéz hűségbe" Naplótöredékek, útijegyzetek, emlékezések Vajon kiadásra szánta-e Illés Endre posztumusz megjelent Naplóját és feljegyzéseit? Feltehetőleg igen, mert a kötet gondozója, Kónya Judit, aki közzétette a dossziékba gyűjtött Napló-részleteket, utószavában arról tudósít, hogy „A Napló üzenetnek szánt, tudatosan megtartott részel olykor ollóval csonkítottak, de precíz rendben sorakoznak. Azt sugallják, hogy a teljes életében titokzatosnak, távolságtartónak gondolt író, kritikus, könyvkiadó halála után meg akarta mutatni önmagát, kinyitni a hetedik ajtó mögött rejtőző, a legbensőbb lényeget kitáró érzelem és gondolkodásvilágát. És a meztelen megfigyeléseket, az emberekről formált véleményét." Ami a meztelen megfigyeléseket illeti, ezekben valóban a legjobb Illés Endre-i szintet kapjuk: pontos, kegyetlen, fanyar, ironikus, szellemes, racionális. Az 1944-45-ös feljegyzések fölérnek a műfaj klasszikusaihoz, Déry, Kassák, Nagy Lajos, Tersánszky korabeli feljegyzéseihez — ha merőben más nézőpontból látja is az alakuló új világot. Némely mini portré egy-egy kitűnő, de megíratlan novella magja (Kosztolányiné, amint drámát írni tervez egy készülő anyagyilkosságról, vagy Márai, akit egy könyvet vásárolni szándékozó úriasszony Szekfű Gyulának vél.) Azután: 1946. április 30. „Megrendülve és szinte fuldokolva írom: Erzsébet meghalt." (Erzsébet, Illés Endre életreszóló nagy szerelme, Kádár Erzsébet, akiről Vas István kitűnő írását is tartalmazza e kötet.) Ezt követően több mint egy évtizeden át sorjáznak a bejegyzések, melyek megmutatják a „hetedik ajtó mögött rejtőzőt", az érzelmes, érzelgős, misztikus, már-már az okkultizmusba hajló, másik Illés Endrét. A feljegyzések egy évtizeden át a holt kedves égből küldött jeleiről szólnak, aki odaátról intézi Illés Endre életfontosságú ügyeit, csakúgy, mint apró honoráiumkiutalásait. Megannyi égi jel, álom, sőt hajlandóság még az asztaltáncoltatásra is. „1954. április 24. Három vörös tulipánt tettem fényképei, írásai fölé, a fiókba — a dedikált könyvekhez. Nyolc éve láttam utoljára. És éjszaka meghalt... Tegnap is jelentkezett. Kedves realitással: pénzzel. (Kiutalták egy meg nem jelent cikkem honoráriumát. — Béke és Szabadság. — Hubay Miklósról írt kritikám. Csak három hét múlva lett volna esedékes. És éppen nagyon kellett.") Valóban megrendítő emberi dráma. Nem kevés meglepetéssel szolgálnak a hatvanashetvenes évek Úti jegyzetei sem. Ismét egy másik Illés Endre. Móricz Zsigmond leírja egyik remekében (Babits Mihállyal a Gardatón), hogy Babits Dante miatt vágyakozott a Garda-tóhoz, míg ő, Móricz, azért akart odamenni, mert egy kerti napszámosa azt mesélte Leányfaluban, hogy a Garda-tónak olyan kék a vize, hogy az evezőről úgy csepeg le, mint a kékítő. — Számomra Illés Endre kitűnő útirajzai közül a legemlékezetesebb az Egy narancsfa emléke, melyben leírja, miért volt számára életfontosságú, hogy narancsfát vigyen Stendhal sírjára. „A magamhoz szorított fiatal narancsfával most meg kellett találnom rejtőzködő halottamat a domboldalra nyújtózó temetőben. Ezt gyakorolta egész életében, a rejtőzködést. S ő volt a legügyetlenebb rejtőzködő." Az utolsó két mondat Illés Endrére is illik. A mostani kötetben közölt Úti jegyzetekben érzelmeit és gondolatait rejti. Csupa praktikum: precízen rögzítette a fogkrém és ásványvíz árát, filléres kimutatások buszjegyekről és fogkefékről, fésűtartókról, bőrtokokról, zsebkendőkről és női erszényekről. A kötet egyik írásában aztán eggyé válik író és ember, érzés és gondolat. A dosszién zöld tintával e cím: Lívia. A haldoklása. A halála. Kónya Judit megjegyzése: „Az író engesztelő áldozata", hogy utolsó napjai, búcsúpercei tanúja, ápolója — egyedül Illés Endre volt. Hetvenöt évesen. Egy hosszú, vívásokkal és vívódásokkal teli élet feloldozó, bocsánatkérő gesztusával." Illés Endre írói-emberi alakját Bertha Bulcsú, Borsos Miklós, Karinthy Ferenc és Sőtér István emlékező írásai rajzolják teljessé. (Szépirodalmi Könyvkiadó.) ERKI EDIT 45