Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Major Ottó: Lengyel József otthonai

Ezt a tárgyszerű leírást — a korábbi öt évben — levelek egész sora előzte meg, melyekben munkára alkalmas lakást kér. íme, közülük néhány! 1958 decemberében a Minisztertanács elnökéhez: „Dr. Münnich Ferenc elvtársnak a Minisztertanács elnökének az 1918-19-es évforduló Történelmi Bizottsága elnökének Igen Tisztelt Münnich Elvtárs! Két közönséges, de számomra fontos kéréssel fordulok Önhöz. 1. Javítsák meg lakásviszonyaimat. 2. Emeljék fel nyugdíjamat, mit következőképp indoklok: a) Lakásom elég szép, összterülete kb. hatvankét négyzetméter. Hibája, hogy három és fél emelet magasan, lift nélküli házban van, és nincs egy kis kert, ahol magamfajta öreg, rokkant kicsit elbabrálhat. b) Nyugdíjam 1800 forint, ami kettőnknek elég, míg honoráriumokat kapok. De a honoráriumok nemsokára elapadnak (...) Amint 1800 forint lesz a jövedelmem, könyvvásárlásról, utazásról, sőt, ruhapótlásról le kellene mondanom... Elvtársa a KMP alapító tagja, a Visegrádi utca és más könyvek szerzője" A következő levelet egy évvel később írta ugyanosak a Minisztertanács elnökének: „Igen Tisztelt Münnich Elvtárs! Tudom, ezernyi dolga van, mégis Önhöz kell fordulnom, mert minden más út alkalmatlannak bizonyult. Munkára alkalmas, csendes lakásra van szükségem, mert a jelenlegi, 3 1/2 emelet magasan fekvő lakásom a magamfajta öregembernek napról napra alkalmatlanabbá válik. Próbáltam én privát úton, írtam ez ügyben Orbán elvtársnak. Orbán elvtárs átadta a levelet Vörös József elvtársnak. Vörös elvtárs a budapesti lakáshivatal vezetőjének, Ripka Gézáné elvtársnőnek. Ezzel ügyem temetési szertartása befejeződött: »Ha majd lesz valami, értesítjük«. De nincsen semmi. Igaz híve: régi elvtársa..." Eredménnyel ez a levél se járt. 1961 júniusában ismét Orbán Lászlóhoz fordul: „Mélyen Tisztelt Orbán Elvtárs! Több mint két éve voltam Önnél lakásügyi kérésemmel. Sajnos újra ebben az ügyben vagyok kénytelen Önhöz fordulni, mert lakáshelyzetem azóta is rosszabbodott. Egyrészt mert maholnap 65 éves leszek és 3 1/2 emelet megmászása egyre nehezebbé válik. Másrészt azáltal, hogy dolgozószobám — egy kisméretű személyzeti szoba — is megromlott, mert kb. három méterre az ablaktól egy függőfolyosója, magyarul szólva gangja épült..." Két évvel később keserű sorokat ír a visegrádi alkotóházból az MSZMP kulturális osztályán dolgozó Kiss Istvánnak. „Végre is nemcsak mint írónak volna jogom egy megfelelő lakásra, de ez bizonyos mértékig a rehabilitációs ügyem lezárása volna. Hiszen nem jószántamból nem voltam itt 45-ben, amikor még lakásokat, sőt, házakat osztogattak." Egy irodalombarát, őt személy szerint is nagyrabecsülő OTP-igazgató jóindulata juttatta végül — mert még ehhez is protekció kellett — OTP-öröklakáshoz, melynek részleteit élete végéig törlesztette. 1969-ben így írt erről — a honoráriumviszonyokat panaszolva — a művelődésügyi miniszternek. Ilku Pálnak: „...A Diákkönyvtár sorozatban 1968-ban megjelent Igéző 33 ezer példányáért 8632 forintot, az újabb kiadásért (26 750 példányban) 2560 forintot fizettek. Honoráriumom jó részét OTP lakásvásárlásra fordítottam, de mivel az egészet nem tudtam kifizetni, havi törlesztésem 929 forint, üzemeltetési költség még 500 forint..." Életének ez az utolsó, tán legharmonikusabb, ha nem is gondtalan szakasza egyszersmind az otthonteremtés évtizede is. A hatvanas évek elején a soproni szívszanatóriumban ismerkedik meg Margittay Ilonával; az ismeretségből barátság, szerelem, együttélés, együttlakás lesz. Hányatott sorsának utolsó nagy adománya ez az emberi kapcsolat, amelynél szebbet, nemesebbet, önzetlenebbet nemigen ismertem. A korkülönbség közöttük emberöltőnyi, de ez a művelt, fogékony, nála több mint két évtizeddel fiatalabb nő nemcsak szerető társa, hanem eszményi munkatársa is lett Lengyel Józsefnek. A Tóth Árpád sétány 30. szám alatti OTP-öröklakásba már együtt költöztek a hatvanas évek derekán. A lakás első emeleti, kényelmes lépcsőfeljárattal, ablakai a Várhegy nyugati lejtőjére, a Vérmezőre nyílnak, elláthatni a Déli pályaudvarig s a szépséges panorámát lezáró Szabadság-hegyig. A lakás alapterülete nem nagy, alig több ötven-egynéhány négyzetméternél, beosztása azonban — két szoba teljes komforttal — igen szerencsés; pillanatig sem érzi az ember szűknek vagy zsúfoltnak. Ez berendezésének tulajdonítható, mely mindenekelőtt Margittay Ilona esztétikai érzékének és női prakticimusának köszönhető. (Lengyel József maga is szerette a szép bútorokat, ízlésének nemessége puritánsággal, egészséges gyakorlatisággal párosul.) A berendezést megkönnyítette, hogy a lakás úgyszólván teljes bútorzatát a költözés idején vásárolták— korabeli stílusbútorokat — egy Frankel Leó utcai műkereskedőnél. Egyedi darab volt mind, íróasztal, komód, szekreter, egy vitrinnel kiegészült sarokszekrény, igen szép ülőgarnitúra, nagy kényelmes bőrfotelekkel, nyitott könyvespolcok, nem nagy terjedelmű, de jól megválogatott könyvállománnyal és egy üvegezett könyvszekrény, melyben munkáinak külföldi kiadásai sorakoztak. Heverő mindkét szobában. Mindez jobbára biedermeier stílusban, a sarokszekrény fölött barokk angyal, a másik szobában, ha jól emlékszem, egy ugyancsak barokk feszület. A nagyobbik szoba falát a komód felett nagyméretű, megindítóan szép női portré díszítette Bernáth Auréltól — állami ajándék hetvenedik születésnapjára —, a kisebb szobában ugyancsak nagyméretű férfiarcmás Hornyánszky Gyulától. Nem emlékszem rá, életében ott volt-e már a szoba falán az az expresszív festmény a házigazdáról, melyet Dénes Zsófia férje, Szalatnyay József festett. Ebben a lakásban sokszor megfordultam, hol magányos vacsoravendégként, hol mások — mindig élményt adó társaságában. Itt ismerkedtem meg Jász Dezsőékkel, Matejka Jánosnéval, Duczynska Ilonával. Egy alkalommal Lengyel József rám telefonált, hogy hozzam vendégségbe Baltazár kutyámat is. Társaság volt nála. Ez az együttlét azért is feledhetetlen, mert akkor vizitelt lakásán Károlyi Mihályné — nyolcvanon túl is hódító jelenség. Katus, ahogyan Duczynska szólította Károlyinét, nagy állatbarát volt. Körülültük az alacsony asztalt. A házigazda rám szólt: „Ne fegyelmezd állandóan azt a szegény állatot! Egy skótjuhász tudja magától is, hogyan kell társaságban viselkedni." Igaza volt! Amikor megindult az evés-ivás-társalgás, Baltazár, aki mellettem helyezkedett el, feltette két mellső lábát az asztal szélére, nyugodtan ült órákon át, s mindig afelé fordult, aki éppen beszélt, épp hogy meg nem szólalt. „Na, látod — mondta Lengyel József távozáskor. — A kutya is akkor engedelmes, ha nem kényszerítik rá." A lakás ma is olyan, mint Lengyel József életében volt — Margittay Ilona lakja —, csak a barokk feszület hiányzik, ez most a monoszlói házban van. E hányatott életű embernek, e sarzsi nélküli forradalmárnak, a sokáig otthontalan franctire-41