Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Major Ottó: Lengyel József otthonai

űrnek élete ulolsó évtizedében két otthona is volt. Az év egyik felét pesti lakásában töltötte, a másikat — áprilistól októberig — Monoszlón, egy nádfedelű parasztházban. Ehhez Duczynska Ilona révén jutott. Duczynska Ilona, aki évente hazalátogatott Kanadából, egy alkalommal a szepezdi református pap feleségével Monoszlón járt; ő talált rá erre az akkor már omladozó, de még mindig igen szép parasztházra, mely gondozatlan, vadul burjánzó kert közepén állott. Vegyék meg együtt, ajánlotta Lengyel Józsefnek, ennél eszményibb, csendesebb és nyugalmasabb alkotóház el sem képzelhető. Margittay Ilona akkor kapta meg apai örökségét, volt hát miből kifizetni a vételár felét. Tatarozására, nádazására, a kert rendbetételére aztán minden pénz kevés volt, de érdemes volt költeni rá. így teljesült az egykori szibériai száműzött, a makarovói szénégető és erdőkerülő nagy vágya: gazdálkodhatott, volt saját háza, kertje, amit a maga uraként művelhetett. Ez a gyönyörűséges ház és kert — melyet most emléktábla jelöl — csakugyan a békesség és a nyugodt alkotómunka szigete volt. Talán soha és sehol nem élt oly boldogan, mint itt, Monoszlón, sehol sem érezte magát ily szabadnak és ennyire biztonságban. így még örök elégedetlensége is elviselhetőbb volt, hiszen karakterén, lázadó lelkiismeretén itt sem változtathatott. Naplója tanúsága szerint a nagy nyugalomban is elégedetlen a világgal és önmagával. De a naplóban olvassuk — 1970. május 9-i dátummal — ezt is: „Még nincs két hete, hogy itt vagyok Monoszlón. Mandulavirágzás volt, aztán a szilva, körte és cseresznye és a ház előtt a bokrok virágoztak. Most az almafák virágoznak, és már barkák vannak a diófán (ezt ő ültette, M. O.). Virágzik a sok orgona, vagy ahogy gyerekkoromból tudom: a szelence... És minden növény milyen nyugodt. Minden csak napokig tart, de milyen végtelen... Az ember önsajnálása és halálfélelme a mohóságból ered, ebből a rossz jótulajdonságából." Monoszlót meg akarta osztani barátaival, szeretteivel. „Kedves Ottó — írja levelében. — Az idő olyan, hogy hívhatlak hozzánk Monoszlóra. Ha könyvtáradtól nem tudsz elszakadni, legalább egy hétvégére. Vártam az Utószó elküldését. Ha jössz, azt is hozd el. Ölel Jóska." (A Keresem Kína közepét című könyvének meg nem jelent utószaváról van szó. M.O.) Valahányszor Monoszlón nála jártam — sajnos, nem elégszer, hiszen minden levelében hívott —, mindig végigvitt a falun. Úgy mutogatta, mintha minden az övé is volna. Kinyittatta a templomot — a tiszteletes úr jó barátja volt —, hogy láthassam az Árpád-kori szószéket (ezt a hegyek közé épült kis falut még a tatárjárás is elkerülte). Minden alkalommal elmentünk a temetőbe is, mely egybeépült a faluval; az emberek úgy jártak oda sírt ápolni, akárha a maguk kertjét öntöznék. Többször is említette: itt szeretne nyugodni. (Végrendelete szerint abban a temetőben, amelynek a közelében meghal. így akarta elkerülni, hogy a Mező Imre úti panteonba temessék. Végül is Farkasréten nyugszik.) A sors úgy hozta, hogy a halála előtti hetekben, napokban mindkét otthonában láthattam még. Monoszlóra fiatal barátaim, Éberték vittek le, akiket ő is igen szeretett, együtt másztuk meg a hegyoldalt, ahol különösen szép alakzatú vulkanikus kövecseket keresett nekünk. Ma is előttem van, ahogy a hegy ormán áll ez a karcsú kis ember, szikáran a lenyugvó nap ellenfényében. Aztán halála előtt néhány nappal a Tóth Árpád sétányi lakásban, a délutáni verőfényben, amint a fekhelye szélén ülőtől, tőlem azt kérdi, benne lesz-e készülő kötetemben a Kicsi mérges öreg úrról írt elemzésem, amelyet egy „szuperlektor" kihagyatott a „Miért szép?" antológiából. Otthonai nekem most is őt idézik. S ez már mindig így lesz, időm végzetéig. MAJOR OTTÓ A monoszlói ház kertjében 42