Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Karinthy Ferenc: Két öreg zsidó

gom rá habozás nélkül, már angolul olvastam, s nemrég Réz fordításában nálunk is megjelent, erre másodszor magyarul. Korunk egyik alapregénye, alapkérdése — vannak problémák, melyek az adott időpontban, esetleg egész században nemhogy megoldhatók, talán tisztességgel még föl se vethetők. Ezt példázza a regény két szerencsétlen hősének, a roskadozó, lebontásra ítélt manhattani bérházba befészkődött, hol szeretetvágyón barátkozó, hol gyilkosan hadakozó néger és zsidó írónak az általános, multiplex faji elfogultságok pólusai közti magasfeszültségű erőtérben tragikomikusai! összegabalyodott, megválthatatlan (és stílszerűen dupla fenekű befejezéssel végződő), tehát szükségképp nyitva maradó sorsa. Túlságosan belébonyolódom, érzem, nem bír vagy akar követni, agyonhajszolt, kimerült, vagy csupán nem érdeklik elméleti fejtegetéseim. A továbbiakból is inkább az derül ki: nincsenek „nézetei", vérbeli elbeszélő, történetei vannak. A lármás, hivalkodó, fogcsikorgató modernkedésről, sőt, a posztmodernizmusról is, olcsó, futószalagon gyártott neoavantgardról nem sokat tart. Vermont államban professzor, „creative writing"ot, azaz alkotást tanít, Amerikában ugyanis erősen hisznek benne, mármint a megbízói és hallgatói — ő tán kevésbé —, hogy az írókat az egyetemi oktatás keretében lehet kiképezi, akár az állatorvosokat vagy tibeti nyelvészeket. Ott fenn, a szélfútta-zimankós Új-Angliában élnek évi öt hónapot, hetet pedig New-Yorkban, a westside-i lakásukban — mulatságos véletlen, a Bábel-metropolis ugyanazon utcájában, ahol annak idején én is ellógtam-léháskodtam vagy fél esztendőt, így minden szupermarket, gyümölcsstand, bár, cafeteria, újságos, mozi, uszoda, kínai mosodás, fehér vagy színes éjjeli pillangó, léhűtő, strici, koldus, csavargó meghitt, közös ismerős: az irdatlan világváros teli apró falvakkal, gettókkal. Most legutóbb pedig Londonban időztek, a Marble Arch, vagyis Hyde Park északkeleti csücske környékén. Hatvannégy elmúlt, ám amúgy teljesen nyitott, befogadó, kíváncsi, kérdező, nem kinyilatkoztató, szüntelen itteni vendégeskedése alkalmával is lassanként feltöltődő szivacs. Az is imponáló, hogy futó, felszínes benyomások nyomán milyen pontosan átlátja, a reácsimpaszkodó újdonsült hazai figurák közül ki kicsoda, miként minősíthető. És hogy Zelk mekkora költő, kaliber, ezt az én novellámból és hevenyészett fordításokból is kiérzi. Míg falatozunk, elmesél egy kis históriát, a vermonti Bennington College-on, ahol előad. Tudtommal már nem jutott ideje megírni — ha mégis tévednék, bocsánat —: Malamud személyes elbeszélése, naplóm kurta bejegyzései és fakuló emlékezetem alapján hadd próbálom fölidézni a magam szavaival. Danny, kedves tanítványa, chaszid zsidó és homoszexuális. Valami hídon haladt át kocsiján, s a korlátnál fiatal néger férfit pillant meg, már elfeledtem, átmászni igyekezett, vagyis mintha ájuldozna. A fiú lecsavarta az ablakot, kiszólt, miben segíthet. Erre amaz kést nyomott a nyakának: ide a tárcád, vagy meghalsz. De hát az ilyen hitű ortodoxnál nemigen szokott pénz lenni. Akkor mégis leszúrlak, fenyegetőzik a támadó. Várj, csitítja a diák, van egy ötletem, gyere, ülj be mellém, s hajtsunk hozzánk haza, amennyi dollárt találunk, a tiéd. Na jó; hó volt, fagy volt, a feljáró csúszós, meg kellett tolni az autót, ketten álltak neki, közös nagy hórukkal. Csakhogy a lakásban nincs pénz, egy cent se. így nem marad más, mondja a fickó, most már láttad az arcom, hogy ki vagyok, rám vallhatsz, annál inkább meg kell öljelek. Ekkor üannak mennyei sugallatként eszébe jut az elhunyt édesapja arany jegygyűrűje, melyet ő örökölt, mást nem is hagyott reá, nyomorult kis házaló volt. A fekete pofa nézegette, tenyerén méregette a súlyát, végül is beérte vele; így mentette meg fiát a szegény öreg ócskás haló poraiban. A néger meg ráparancsolt, vigye vissza a hídra, ott békén elváltak... Kész Malamud-novella. persze, ő százszor jobban írta volna meg. Tizenegy után hirtelen elpillednek. Megértjük, nem is tartóztatjuk őket, de hátra még a dedikálás. Szép, kiírt betűkkel a szokványos szöveg, amerikaiasan ,,For Agnes Ferenc" és „in memory of a visit to Budapest", udvariasan „for their hospitality vitality", azaz vendégszeretetünkért és vitalitásunkért, a Mesterembert csak feleségemnek ajánlja „for her special quality", miképp is fordítsam, szó szerint különös minőség lenne, igazánból csupán nyájas fordulat, hízelgő bók. Amint most fellapozom köteteit, a Rembrandt's Hat-bői összehajtott papírszalvéta zizeg ki, rajta golyóstollal: „It was a wonderful evening. B.M." Ami, ne áltassuk magunkat, csak a távozó előzékeny köszönete, búcsúja, hisz utazásai során tisztelői körében nyilván épp elég wonderful estéje lehetett. Természetesen elluvarozom a házaspárt a hotelukba; az üvegportál előtt még megkér: borzasztóan unja a sok írót (én is), viszont többen figyelmébe ajánlották városunk gyógyvizeit, mutassam meg neki holnap valamelyiket, a zsúfolt délelőttjéből kicsenne úgy másfél órát. Ebben maradunk. Reggel érte mentem, s együtt át a Gellértbe. Túlságos feltűnést nem kelt, sűrűn járnak oda külföldiek, mindössze Schwartz Pista, a pesti művészvilág és távolba szakadt hazánkfiai aranykezű masszőrje ismeri föl tüstént, annyi híresség után szép újabb trófeája, sokáig el fog dicsekedni vele, hogy gyöngéd-finoman meggyúrta az öregúr meszesedő ízületeit. Szárazlég, nedves gőz, meleg és langyos medence, zuhany, letörlő, pihenő, a szab vány ceremónia, még a pezsgőfürdőbe is benézünk, őszinte tisztelettel szemléliélvezi a bizsergetőn felgyöngyöző buborékokat. Közben érdekes kis csevely: hogyhogy engem mindenki köszönt, megszólít, tegnap a koncerten, az utcán és itt is; ő a Malamud, s New Yorkban vagy Los Angelesben rá se fütyülnek. Próbálom megindokolni, ez nem az én személyes érdemem vagy népszerűségem. Amerikában, Angliában, Svájcban és más nyugati országokban, ha valaki író, költő, akkor pusztán ez a foglalkozása, mestersége, jó, legyen a hivatása, s ebből él. Nálunk másként alakult, történelmünk folyamán a magyat irodalomnak annyi mindent kellett felvál lalnia, kimondani, amit a politika nem tudott vagy akart, katonai kudarcokért, háborús vereségekért, hatalmas államférfiak kapitális baklövéseiért vigaszt nyújtani, elveszett porokét megfellebbezni, országos hazugságokat leleplezni, elcsaltadott-bundázott meccseket visszapörölni, vészes, sötét korokban pisla reményt nyújtani, és így tovább, innen a kiemelt, megkülönböztetett helyzetünk, mondhatnám össznépi megbecsülésünk. Ezt is azonnal felfogja, némileg a tizenkilencedik századi oroszokéhoz hasonlítja, nem is egészen alaptalanul (hisz az ő családja is onnét származik). De már telefonálnak utána, hívja-köti a schedule, ez az amerikai átok, hogy minden órát, percet, hetekkel, hónapokkal előre beprogramoznak, akár a vasúti menetrendben, s aki egyszer kicsúszik belőle, többé sosem éri magát utol. A PEN-beli találkozóról, felolvasásáról nem szükséges bővebben szólanom, idézett cikkében Kéry részletesen beszámol róla. A nálunk is oly népszerű szerző készülő regényéből, a föltehetően bizonyos fokig önéletrajzi ihletésű Dubin's Livesből hallhattunk részleteket, legerősebben azonban rögtönzött kis bevezetőjének e kitétele vésődött agyamba: „Szentül hiszek az újraírásban, általában háromszor átdolgozok mindent. Néha bizony tizennyolcszor is." Részt vehettünk még a tiszteletére rendezett fogadáson az Egyesült Államok nagykövetségén, ám ez sajnos, tökéletesen kihullott a fejemből, naplójegyzeteimben is az esemény szűkszavú rögzítése után csak egy sóhaj: „Óh. borzalom!" Dereng, hogy rövid itt-tartózkodása alatt másutt, máskor is összeakadtunk, de hol, mikor, mért, majd tíz esztendő távolából már nem tudom. Mi éppen Szicíliába készültünk, régóta terveztük ezt a szép utazást, s íme, kiderül, ők meg Rómába repülnek, az asszony rokonaihoz, sőt, odáig, ugyanakkor, ugyanavval a járattal. így hát ismét mireánk bízatik. juttassuk ki őket Ferihegyre. Ez Marci fiunk tiszte, mind az öten, csomagostul be a vihaivert Zsigulijába, forgalmi dugók, orv elterelések, izgulok, idegeskedem, már szinte megőrülök, elkésünk, sosem értünk célhoz, a gép elmegy nélkülünk, fiam derűs nyugalma azonban megingathatatlan, s néki lesz igaza, rerid ben befutunk. Itt az ideje inegvallanom egy súlyosan törvénybe ütköző — azóta remélem elévült — cselekvőségem: dugiban volt száz 38