Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Karinthy Ferenc: Két öreg zsidó

Karinthy Ferenc KÉT ÖREG ZSIDÓ Annyi bizonyos, jócskán meglepett, amikor Kéry telefonált: Bernhard Malamud a PEN Club meghívására hamarosan hazánkba érkezik, s a szokványos kérdésre, fordítóján, Réz Ádámon kívül melyik itteni kartársával szeretne találkozni, Zelk Zoltánt, a költőt és engem nevezett meg. Hogy a csudába juthattunk eszébe éppen mi, A mesterember, A segéd, A lakók és más világsikerű művek, éveken át listavezető bestsellerek nagy hírű amerikai szerzőjének? Avval aligha áltathattam magam, hogy ez volna a két legkiválóbbnak tartott magyar író odaát, hiszen én is tapasztalhattam náluk járván, Molnáron kívül senki betűvető honfitársunk nevét se hallották, az övét is már csupán szűkebb szakmai körökben, és többen németnek, osztráknak, sőt, bukaresti születésű románnak gondolják — Konrád könyvei, emlékezetem szerint, az időben még nem jelentek meg. Arthur Miller tehetett említést rólam, aki néhány esztendővel ezelőtt csakugyan megtisztelt látogatásával? De hát hol volt ez már, azóta oly sokfelé utazgatott, járt-kelt a földtekén, Kínában hosszú hónapokat töltött, saját drámáját rendezte, régesrég elfeledhette, kik kísérgették, tolmácsoltak, lógtak vele ama kurta pesti kirándulásán. Amellett Malamuddal tudtommal kevéssé szívlelték, talán nem is ismerték egymást. Vagy Marton Böske, a patinás, nemzetközi színpadi ügynökség kinti képviselője, és történetesen családunk ősi barátja — Hatvany Lajos második felesége! —, s nekem is mindig leleményesen segítőkész pártfogóm, útegyengetőm ajánlott be? És Zelket kicsoda?... További „lógok a szeren" variációk: vendégünk látta valamely obskurus New York-i pince- vagy padlásszínházban, vidéki, egyetemi, kísérleti, alkalmi társulat előadásában — ennél rangosabb rivaldáig mai magyar darab nemigen juthat Amerikában — egyfelvonásos Bösendorferomat, esetleg a Gőzt, Duna-kanyart, s akkora katartikus hatást tett rá, okvetlen kezet akar szorítani az alkotóval. Tja, tja, szép álom. Később aztán kiderült, ide indultakor a prominens utas némileg tájékozódni kívánt újabb irodalmunk felől, nyelvünkön persze nem ért, így kerülhetett kezébe angol fordításban Steinbeck és Zelk című novellám, mást nyilván nem is olvasott tőlünk. Ez a véletlen, s a kötelező protokollárisán udvarias érdeklődése országunk szellemi élete iránt lehetett oka furcsa választásának, hogy bennünket kettőnket tüntessen ki társaságával. Zelk beteg volt, kórházban feküdt. Reám hárult a feladat: első estéjén kalauzoljam el feleségestül a Zeneakadémiára. Kéry úgy mondta, menjünk értük hétre a Duna Intercontinentalba, a négy jegy náluk lesz, s onnét fuvarozzuk át őket a koncertra, majd vigyük el vacsorázni. Én nem különösebben kedvelem az írókat, mármint személyesen, fejtegetem Áginak, míg szedelőzködünk, túl sokat voltam közöttük, s elsorolom azt az ötöt, akire mégis pali lennék: Malamud mellett, Greene, Garcia Marquez, Nabokov — ki is az ötödik, Graves? A szállóban a portáról felszóltam, már vártak, perceken belül lejöttek a hallba. Malamudot fényképei alapján könnyen felismertem, a közepesnél kissé alacsonyabb, nálam jó néhány évvel idősebb, szemüveges, nyírott bajszú, derűs, fesztelen, az első pillanatokban szót értettünk, azonos hullámhosszon a tréfálkozó, ugrató humorunk. A megnyerő benne, hogy szolidan szabott ruhájában, nyakkendősen, karján a szürke felöltője, puha kalapja, hangsúlyozottan polgárias külsejével egyáltalán nem néz ki művésznek, legalábbis a mostanában szinte uniformisszerűen előírásosnak nem, se farmer, se magas nyakú, vad árnyalatú pulóver vagy oroszos ing, hindu lebernyeg, barkó, szakáll, hátul hosszúra lenövesztett sörény, láncok, fülbevaló, fityegők, mütyürkék, semmi efféle. Inkább kopaszodó brooklini fogorvosnak vagy tehetős chicagói üzletembernek, komoly, őszülő jogtanácsosnak, szigorúan konzervatív, republikánus érzelmű bostoni temetkezési vállalkozónak. Neje, Anna, olasz származású, korban hozzá illő, de azért még jó karban, ápolt, kellemes, nyílt és rokonszenves, bár kissé fanyarabb teremtés, már bundában, útra készen. Harminchárom esztendeje házasok. Itt a kocsim, akár be is szállhatunk, ajánlom, a jegyek, ugye megvannak? A vendég megtorpan: miféle jegyek? Hát a koncertra, négy darab. Nem arról volt szó, hogy nálam lesznek? Nem, nem, erősködöm, a PEN-ben határozottan állították, odaküldték hozzájuk. Erre visszaliftezik a szobájukba, ám rövidesen csalódottan jelenik meg ismét: nincs és nincs sehol, nem is emlékszik rájuk. Kínos helyzet, közben az idő múlik, fél nyolc előtt oda kell érnünk. A fülkéből rácsöngetek Kéryre, senki nem veszi föl, hiába próbálkozom három-négyszer is. Most mit tegyünk? Mindenesetre vágjunk neki, javasolom, talán emígy is bejutunk. E kellemetlen kis ezpizódról Kéry utóbb maga is megemlékezett a Nagyvilágban, szellemes öniróniával: a jegyek az ő zsebében maradtak, két szék között a pad alatt; el szándékozott ugyan juttatni a borítékot a hotelba, ezer gondja közepette azonban kiment a fejéből, ők pedig aznap máshová hivatalosak vacsorára vagy hova. No, lesz, ami lesz, begyömöszölődünk a kis bogárhátú Volkswagenunkba, irány a Liszt Ferenc tér. Természetesen zsúfolva, hemzsegve az előcsarnok, dugig telt ház, ám azután összeköttetéseink révén, s Malamudot is megismerték, a lapok hírül adták érkezését, az influenzajárvány és némi protekció árán sikerült egész jó helyeket kapnunk, négyet egymás mellé. Nem bírnám felidézni részleteiben a műsort, Kocsis Bartókot zongorázott, ráadásul rövid darabokat, majd Kodály Psalmusa, parádés este. A szünetben igyekeztem elmagyarázni vendégünknek, mi a különbség az igazi magyar népzene és a külföldön általában tévesen annak vélt cigánymuzsika, műdal, verbunkos között; tüstént pontosan megérti, amit annyian idehaza még ma se. Közben autogramokat kérnek tőle, a hangversenylátogatók jobbadán művelt olvasók is. Leghatásosabb, persze, Gregor fergeteges nótázása, s gasiblók, a hatalmaskövér, szmokingba bújtatott emberóriás pompás mimikája is imponáló. Malamud kedvtelve figyeli, össze-összesúg feleségével, halkan pusmognak, érezhetően csudára tetszik nekik. Hosszas vastapsok után vége az egésznek: hol vacsorázunk? Magyaros kosztra, halásziéra, túrós csuszára, ilyesmire volna-e gusztusuk, cigányzenére? Isten őrizz, tiltakoznak, emettől épp az imént vettük el a kedvük, csak ronthat a nagyszerű élményen, este meg amúgy is csupán keveset, könnyűt szoktak enni, s különben is fáradtak, „overfed", túltáplálva, túltömve. Félig-meddig készültünk erre, hozzánk invitáljuk őket, hideg sültre, sonkára, felvágottra, sajtra, teára, gyümölcslére, esetleg sörre vagy száraz borra. Igen, igen, kapnak rajta, ez az. Először is megmutatom neki könyvtárunkat, az ő műveit, már akkor is volt vagy tíz kötet. S tapasztalván enyhe ámulatát, hogy itt, a világ végén stb., bizalmasan megsúgom, ezeket a titkos rendőrség küldte ide, kizárólag a mai alkalomra, szigorúan lista szerinti átvételi elismervény ellenében, azért lesz szíves aláírásával, dedikációjával igazolni: valóban itt jártak. Veszi a lapot, rendben, bólogat és hümget, de csakis az étkezés után, attól függően, milyen lesz a vacsora... A néhány csöppnyi házi kisüsti aperitif közben óvatosan afelől puhatolózik, melyik munkája áll hozzám legközelebb. The tenants, vá-37