Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Szále László: Egy tál lencse

HÁBORGÁSAIM Egy tál lencse Mindig a szegény ember csinálja a legrosszabb üzleteket. Az jár jól, akinek pénze, tartalékai vannak. Aki nem kénytelen szükségből elkótyavetyélni értékeit, aki ki tudja várni a kedvező alkalmakat. A szegényebb szőlősgazda lábon eladja a szőlőjét — fillérekért —, mert kell a pénz, s mert nincs pincéje vagy elegendő hordója. S ha van neki, akkor se tudja megvárni, míg jó ára lesz a bornak, s hiába tudja, hogy ötven kilométerrel odébb nagy kereslet volna iránta, nincs mivel odaszállítania. A tehetős gazda ugyanakkora termésért jóval többet kaszíroz, mert van tartalékja, tud várni akár egy-két évet is, miközben érik a bor és „érik" a piac. Mindig a szegény szőlősgazda jut eszembe, valahányszor a fővárosi telekgazdálkodás újabb meg újabb sikeréről hallok. Budapest huszonkét kerülete huszonkét szegény ember. Legalábbis abban az értelemben, hogy rengeteg városrendezési, kereskedelmi, kulturális, szociális, egészségügyi feladatot kellene megoldaniuk, s ezek töredékére sem futja anyagi lehetőségeikből. Ha tehát a „szegénységi hányadost" a szükségletek és lehetőségek arányából számítjuk ki, akkor az derül ki, hogy a leggazdagabb kerület a legszegényebb. Hiszen nem az minősít, hogy mennyi van, hanem hogy mennyi hiányzik. Itt van például a Várnegyed. Fölbecsülhetetlen történeti, építészeti, kulturális érték. De a vele járó gondok is fölbecsülhetetlenek és szinte megoldhatatlanok egy kerület számára. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, első számú nemzeti műemlék együttesünk rekonstrukciója kiemelt állami feladat. A Vár nem a kerület, mégcsak nem is a főváros, hanem az egész ország gondja. De a nagy gondok mellett számtalan olyan apró gond van vele, mellette, körülötte, ami messze meghaladja egy kerület lehetőségeit. Tehetős — mondjuk a jómódú emberre. A tehetős ellentéte a tehetetlen. A nyelv logikája is azt sugallja, hogy a szegénység fő ismérve a tehetetlenség. A szegénységet tehát nem elsősorban a forintok száma vagy a vagyon nagysága határozza meg, hanem a tehetetlenségünk mértéke. Ilyen értelemben az elszegényedett gróf kölcsönökkel terhelt birtokán, ötvenszobás, de omladozó kastélyában szegényebb lehet, mint egy ötholdas kisparaszt takaros kis szoba-konyhás házában. A kerületek tehát szegények, mert a szükséges fejlesztéshez, sőt a karbantartáshoz sincsenek meg náluk a feltételek. A szorító gondok rákényszerítik a kerületek gazdáit arra, hogy gyors, azonnali megoldásokat keressenek. A megfontolt városfejlesztés pedig perspektivikus, hosszú távú gondolkodást igényel. Ugyanolyan dilemma előtt állnak a városgazdák, mint egy futballedző. Igazán jó csapatot csak hosszú évek tervszerű munkájával lehet kialakítani. Ugyanakkor a klubvezetés meg a közönség azonnali eredményt vár. Tehát épüljön egy világverő nagy csapat, de azért a jövő héten is győzzön. Mert, ha a csapat rosszul szerepel, előbb-utóbb elküldik az edzőt, s nem lesz módja, ideje fölépíteni a nagy csapatot. Az edzőnek tehát föl kellene áldozni az azonnali eredményt a jövő csapata érdekében, viszont azonnali sikereket kell elérnie, hogy bizalmat és időt nyerjen a csapatépítéshez. A városfejlesztés felelőseinek is mielőbbi eredményességre kell törekedniük: az eltört főnyomócső nem tud várni; üzletre, iskolára, útra, orvosi rendelőre most van szükség. A gyerekeknek most kell óvodába mennie, öt év múlva neki már késő az óvodafejlesztés. A beázó műemléket, életveszélyes mozit most kellene helyreállítani — később talán már késő lesz. De mindenképpen drágább. Ez a föloldhatatlan ellentmondás az oka annak, hogy a városgazdálkodás nem más, mint a jelen és a jövő állandó alkudozása, ahol szinte mindig a jövő húzza a rövidebbet. A megkötött kompromisszum egy jelenbeli kényszerű kis fejlesztésért eladja a jövő nagy lehetőségét. A mai városfejlesztés legtöbbször egy-egy tál lencséért eladott elsőszülöttségi jog. A tanácsi gazdálkodásnak egyre szűkebbek a költségvetési lehetőségei. Aki mégis fejleszteni akar, s a lakossági igények mind magasabb szintű kielégítésére törekszik, annak körül kell néznie, miből lehet pénzt csinálni a kerületben. A legnagyobb érték kétségkívül a telek. A „szegény" tanácsoknak talán ez az egyetlen komoly aduja a „gazdag" vállalatok, vállalkozók megnyerésére: ha fejlesztesz, adok telket, hogy fejleszthessek, eladok telket, telkeket. Azonnal fölhasználható telek azonban nincs, vagy alig van. Külső kerületekben még volna terület, de nincs pénz a közművesítésükre. Hogy pénzt hozzanak, pénzt kéne áldozni rájuk, ami nincs. A belső kerületekben pedig végképp nincs telek, ami van, azt nem a várospolitika előrelátása teremtette, hanem a háború és az idő. A belváros továbbfejlődésének legnagyobb tartalékai — paradox módon — a pusztítás mementói, a foghíjak, grundok. A grundokat először a futballbarátok siratták el, hiszen ezeken az üres házhelyeken, a háború „tervezte" parkokban nevelődött az összes új focinemzedék. A nosztalgia után a szégyenérzet kapcsolódott leginkább a foghíjakhoz, hajdan szép házakat támasztó kopár tűzfalakhoz: szégyen, hogy negyven év alatt nem tudtuk eltüntetni a cégi ház helyét, itt áll kihasználatlanul ez az értékes terület. Foghíjak éktelenkednek a város legforgalmasabb pontjain. Évtizedekig naponta láttuk a Kálvin tér, a Bajcsy-Zsilinszky út foghíjait, a régi Nemzeti Színház helyét és több száz eldugottabb foghíjat szerte a városban. Egyik másik már beépült, másokra elfogadott tervek állnak készenlétben. A hosszú pangás évei után mostanában mintha felgyorsultak volna az események. Az irracionálissá nőtt telekárak hatására a belvárosi foghíjakra terelődött a figyelem. A tanácsnak jó bevételi forrás, a vállalkozónak, külföldi cégnek — az európai árakhoz képest — mégiscsak olcsó telek. Lám, milyen jó, hogy megvannak, isteni szerencse, hogy negyven évig parlagon hevertek, vagy ócska bódéknak, parkolónak, raktárnak adtak helyet. Ezek a telkek a pénzhiánynak köszönhetik létezésüket, s most létezésük horribilis pénzeket fial. Ha kiárusítjuk őket, eltűnik a szégyenfolt, és sok-sok forint, sőt dollár üti a markunkat. Hurrá! Ám, gondolkodjunk egy kicsit tovább! Ha az idő ezeket a csúf békákat szépreményű királykisasszonyokká változtatta, jó-e az, ha most valamennyit férjhez adjuk az első kérőhöz. Most már tudjuk, hogy nagy érték van a kezünkben, s azt is tudjuk, hogy ez az érték nőttön nő. Ne kótyavetyéljük el őket pillanatnyi előnyökért vagy szükségből. A város arculata emberek nemzedékeinek műve. Ha nem tudunk érdemben javítani a szeretett város arculatán, hagyjuk meg az esélyt az utánunk jövőknek. Bármily furcsán hangzik, egy város életében nem a rombolás az irreverzibilis folyamat, hanem az építés. Vigyázzunk telkeinkre... SZÁLÉ LÁSZLÓ