Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Tarr László: Így épült az Országház

Kossuth Lajos tér) elsősorban jött szóba, mert az építkezési terület állami tulajdonban volt, tehát költséges kisajátításokra nem kellett további nagy összegeket előirányozni. Azonkívül e 4410 négyszögöl nagyságú terület megfelelt a célnak. Második helyen említették a Károly-kaszárnya (a Fővárosi Tanács V.B. mai székhelye) telekcsoportjának a belső körútra (Tanács körút) eső részét 5445 négyszögölnyi területen. Ez akkor a katonai kincstár tulajdonában volt, megváltása 2 084 400 forintba került volna. A harmadik egy — akkor — beépített terület volt, amely a „belső körút" (Bajcsy-Zsilinszky út) és az Erzsébet (Engels) tér között ma parkolónak és kisebb parknak ad helyet. A területet (2788 négyszögöl) kicsinynek találták, de kisajátítása — a rajta levő épületekkel együtt becslés szerint 1 837 570 forintba került volna. Végül, a negyedik helyen, megemlítették — de talán nem is vették komolyan — a kegyesrendiek telkét, amelyen a gimnázium és a rendház több részletben épült tömbje állt 2073 négyszögölnyi területen. (Ez az épülettömb nem tévesztendő össze a mai ELTE bölcsészeti karának épületével; a kegyesrendi gimnázium és rendház akkor nagyjából azon a helyen állt, ahol most Contra Aquincum római erődjének romjai szemlélhetők.) A Közmunkatanács egyértelműen a Tömő téri elhelyezés mellett foglalt állást és ezt az elhelyezést a kormány is pártolta. A parlamenti vitáknak ez az első menete viszonylag simán lezajlott. A törvényjavaslat vitájában egyesegyedül Thaly Kálmán, az öreg kuruc szólalt fel. Úgy vélte, hogy az ország mostani (azaz akkori) nyomott pénzügyi helyzetében egyáltalán nem kell országházat építeni. De ha már mindenképpen akarják, akkor ne a Tömő téren építsék fel, hanem a sóházi telken. (Ez a terület pontosan ott van, ahová — tizenöt évvel későbben — a Tolbuhin körúti vásárcsarnok épült fel.) A Tömő téri elhelyezés ellen azt hozta fel, hogy messze van a központtól és rossz a talaja: alacsonyan fekszik és a Duna ilyen helyre — magasabb vízállás esetén — bebelátogat. Azonkívül drága is. Tisza Kálmán miniszterelnök rögtön válaszolt. Igaz, ami igaz: szertefoszlatta Thaly állításait. Bebizonyította, hogy a Tömő téri megoldás olcsóbb, mint a sóházi telki, azonkívül szebb — Duna-parti — és jobb helyen van. „Nem tehetek róla" — érvelt — „de én a fővárost nem tudom csak Pestnek tekinteni, hanem Budapestnek". A város fejlődő központja pedig közelebb van a Tömő térhez, mint a Só térhez — így Tisza. Thaly azonban nem adta meg magát egykönnyen. Újabb felszólalásában azzal replikázott, hogy tud ő még tágasabb és távolabbi helyet, mint a Tömő tér: a Rákos mezejét. (Amely akkor még jórészt beépítetlen volt.) Őseink is ott gyülekeztek országgyűlésre, kövessük példájukat! Tisza Kálmán nem lett volna Tisza Kálmán, ha nem használja ki a kínálkozó alkalmat egy csattanós válaszra. Röviden azt felelte, hogy a képviselőket nem szeretné kitenni a hosszú utazással járó fáradalmaknak, és Thalyt is szeretné megkímélni, hogy „bokros lován" kelljen nyargalnia a rákosi gyűlésekre. A törvényjavaslatot, természetesen, megszavazták. Ezután pályázatot írtak ki az épület megtervezésére, a tervek elbírálására pedig országos bizottságot küldtek ki. A tervpályázat határideje 1883. február elseje volt, 19 terv érkezett be addig az időpontig. A bírálóbizottság négy egyenlő első díjat osztott ki a következő pályázóknak: Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Schiekedanz Albert és Freund Vilmos közös terve, továbbá Otto Wagner, Kallina Mór és Bernd Rezső közös terve. Steindl megbízást kapott, hogy tervének némi átdolgozása után ő építse fel az Országházat. Ezután az építkezés megint a parlament elé került. Meg kellett ugyanis szavazni a költségeket, amelyeket akkor 15 millió forintra becsültek. Ez már nem ment olyan könnyen, mint mikor csak a felépítésről kellett dönteni. Rengetegen szólaltak fel mind a képviselőházban, mind a főrendiházban. Elhangzott néhány okos mondat és sok kevésbé okos felszólalás. A napokig húzódó vitákból itt csak egykét mondatot lehet kiragadni. Orbán Balázs például azt a figyelemre méltó megállapítást hangoztatta, hogy „a túlpazar építkezés minden korban a hanyatlás korszakára esik." Megjósolta, hogy az építkezés kétannyiba fog kerülni, mint amennyit előirányoztak rá. (Ebben csak részben tévedett: nem kétannyiba került, hanem csak túllépték a kereteket.) Úgy vélte, hogy az elfogadott terv a legszerencsétlenebb és legelhibázottabb koncepciók közé tartozik. Mert például „a gót stíl szép és magasztos szentegyházaknál, de kevésbé a világi építészet terén. A gót stílusban vajmi ritkán fordul elő kupola, de hogy mellé még két elcsapott csonka kupolát, jobban mondva manzárdtetőt illesszenek, valódi építészeti abszurdum." A gótikus stílus egyébként is nagyon a begyében volt Orbánnak, mert — mint mondta — a sok faragvány kényes és sokba is kerül, „amikor bevégezettnek hittük, akkor már ismét újból kell kezdenünk az alapos kiújítást s évente pár százezer forintot ráfordítani". (Ebben viszont igaza volt.) A gótikus stílusnak Orbánon kívül is sok ellenféle volt. Inkább szerették volna, ha az Országház reneszánsz stílusban épül. Ifjabb Mara Lőrinc építész még brosúraszerű könyvecskét is írt a gótikus stílus ellen Az állandó országház terve ártatlan cím alatt. Ebben, a többi közt, azt írta, hogy ha az Országházat gót stílben építik fel, ez „nem csekélyebb blaszfémia, mintha Arany János költeményeit gót betűkkel adnók ki, vagy mintha Petőfi Sándor pikkelhaubéval (a porosz gyalogság csúcsos sisakjával) szavalná el a Talpra magyart!" Apponyi Albert is felszólalt — ő is a drága építkezés költségeit bírálta, és a Nemzeti Múzeum épületére hivatkozott, amely egyszerűségében is imponáló. Határozati javaslatot nyújtott be, hogy az építkezést halasszák el. — Somssich Pál szintén a pénzpocsékolás ellen szólt: „Mit mond a nép, a haza rólunk — mondta —, hogy akkor, amikor ők sanyarognak s nincs meg a mindennapi betevő kenyerük, mi palotát építünk?" — Jókai Mór azt javasolta, hogy a képviselők fizetéséből takarítsák meg az építkezés többletköltségét: az a képviselő, aki nincs jelen az ülésen, ne kapjon fizetést; hagyják ki a házszabályból az időrabló szabályokat, és akkor rövidebb idő alatt végzi el munkáját a képviselőház. Összesen 26 képviselő szólalt fel a vitában, míg szavazásra kerülhetett sor. Az eredmény: 148-an szavaztak a törvényjavaslat mellett, kerek 100-an ellene. Vagyis a törvényjavaslatot 48 szótöbbséggel elfogadták. (192-en távol maradtak.) Hátra volt még a főrendiházi vita. Ott is volt ellenzéke az építkezésnek, ha nem is olyan erős, mint a képviselőházban. A felszólalók közül Ipolyi Arnold püspök elfogadta a javaslatot, mert az épületet mint a nemzet ezeréves fennállásának emlékét fogta fel. Schlauch Lőrinc püspök helyeselte a gótikus stílust és úgy találta, hogy a többletköltséget rekompenzálja az iparnak nyújtott sok megbízás. Széchenyi Dénes a célszerű, helyes és belülről kifelé fejlődés elvét vallotta, és ezért nem járult hozzá a külső pompára alapított költséges tervhez. Lipthay Béla a román stílust tartotta volna helyesnek az építkezésnél — a mostani tervben a kupola kirí az épületből. Andrássy Gyula mint a bírálóbizottság egyik tagja, védte és elfogadásra ajánlotta a tervet. Ami meg is történt. Az építkezés tehát zöld lámpát kapott. 1885 októberében megtörtént az első kapavágás, és 17 évi szakadatlan munka után 1902-ben végre az országgyűlés két háza beköltözhetett a pompás épületbe. Az összes költség 37 183 943 korona és 71 fillért tett ki. (A Monarchia közben a forint helyett a koronavalutára tért át; 1 forint 2 korona arányban.) Még néhány adat: az épület 270 méter hosszú, legnagyobb szélessége 123 méter. Alapterülete: 17 745 négyzetméter. TARR LÁSZLÓ 29