Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Müller Tibor: Mint zsenge szellő száll a dal

— Kedves Botka Valéria, ha ez az interjú befejeződik, hova készül? — Az Országos Egészségügyi Tanács kuratóriumi ülésére. A Gyermekek a gyermekek egészségéért alapítvány alapító tagja vagyok. Két gyermeket kell megmenteni az életnek. Külföldön műtik őket és ennek anyagi, valamint egyéb feltételeit kell megteremtenünk. — Csányi László? — Hazamegyek, folytatom a munkát. Egy operát fordítok. Terveink szerint, filmet készítünk belőle. — Kérdésem kizárólag arra irányult, hogy megtudjam, a nyugdíj nyugalom-e? — Gyerekek nélkül elképzelhetetlen volna az életünk. — Értem. De azért ez már más. Nem összhangzat, nem pódium, nem stúdiófelvétel. Hány éve? — 1955-ben kezdtük a gyerekkórussal és 85-ben fejeztük be. — Persze, sokkal régebben vagyunk a Rádióban. Magam, 1950-ben kerültem ide. Húsz évig az ifjúsági osztály zenei rovatvezetője voltam. Valika pedig a rovat. A kórust mellette, hivatali munkánkon túl, mondhatnók úgy is, hobbiból hoztuk létre. — Nemrégiben egy festőművészt kérdeztek, miért válik meg olyan nehezen az alkotásaitól. Azt válaszolta, úgy érzem, minden egyes képpel magamból adok el egy darabot. Az önök életműve ez a kórus? — Hát persze. Ez volt a mi családunk is. Csak külön aludtunk. Reggeltől estig, iskolában, próbákon, turnék alkalmával, évente együtt nyaralva, mindig együtt voltunk. Még karácsonykor is, hisz hagyományosan, az ünnep másnapján két koncertet adtunk Pannonhalmán. — Akkor miért hagyták el őket? — Mi ezt nem tettük. Kétségtelen, éveink számát tekintve, elértük a nyugdíjkorhatárt. Megvolt a jubileumi hangverseny és nyomban utána behívtak a főnökségre, és közölték, hogy nagyon szépen köszönik eddigi munkáknat, ezután élvezzük a megérdemelt és megszolgált pihenést. — Meglepő. Gondolom, az önök számára még inkább az volt? — Nem is olyan nagyon. Erkel Tibor, a közvetlen vezetőnk egyáltalán nem rejtette véka alá, hogy más tervei vannak, és ebbe mi már nem férünk bele. Ami igazán fájt, hogy ehhez szakmai kifogásokat is keresett. Nézze, kimondom, kimondom akkor is, ha ez nagyképűségnek, gőgnek tetszik: nálam ezt a szakmát ma jobban nem érti senki ebben az országbna. És nem is érzem szükségét, hogy bizonyítékokat sorakoztassak föl az állításom igazolására. — Bármily keserű, elérkezik ez a nap is. De megédesítheti, hogy önöknek van mire emlékezni. Kevés sikeresebb együttest találhatni az eltelt évtizedek magyar zenetörténetében. — Nagyon hiszem, hogy így van. És ez sokat jelent. Bármilyen disszonáns volt a befejezés, nem ronthatja három évtized harmóniáját. Annak ellenére, hogy soha nem volt könnyű életünk. Az újat nehéz elfogadtatni. Olyan szervezetet hoztunk létre, amelynek nem voltak előzményei. A gyerekkórus százhúsz tagú volt már az utolsó éveinkben. De mintegy négyszázan tartoztak valamilyen módon hozzá. A kicsikkel és az előkészítő csoportosokkal is nagyon alaposan foglalkoztunk. A gyerekkórus tagjai zenei általános iskolába jártak, ahol a Kodálymódszer szerint tanítottuk őket a zenei alapismeretek elsajátítására. Minden gyerek a kórusmunkája mellett a maga által választott hangszeren tanult muzsikálni. Semmi túlzás nincs abban, hogy a magánéletünk is a próbaterem és a stúdiók között zajlott. — Sőt, itt is kezdődött. Még a házasságunk kulisszái is ezek voltak. Laci harmincöt évet dolgozott a rádióban, nekem ez volt az egyetlen munkahelyem. A Zeneakadémiáról egyenesen ide kerültem, s innen mentem nyugdíjba. — Ami pedig a frigyünket illeti, ma már nehéz ezt elhinni, de akkor teljesen természetes volt, hogy a Rádió akkori elnökének, Gács Lászlónak a hozzájárulása kellett ahhoz, hogy megesküdjünk. Szerencsénkre, engedélyezte. De azért volt egy olyan időszak, amikor éppen az összeférhetetlenség indokával Botka Valériát visszaminősítették szerkesztőnek és én egyedül maradtam a kórus mellett. — Elképzelhető, hogy ha az akkori elnök nemmel válaszol, összesem házasodnak? — Nem tudom, de szerencsére nem ezt volt a válasza. Mindenesetre, akkor, hogy ne maradjak gyerekek nélkül és mert Ferencsik János, Németh Amadé hívtak az Operába, ott is megalakítottam a gyerekkórust. De ami a kérdését illeti, nem is olyan képtelenség. Hiszen Laci kézzel-lábbal tiltakozott az ellen, hogy engem felvegyenek a Rádióba. Még kilépéssel is fenyegetőzött. — Igaz. Az akkori főnököm, Sándor György egy alkalommal azzal jött hozzám, hogy keressek egy munkatársat, mert már nincs egy szabad percem sem, kell valaki, aki segít. Kerestem, kerestem, közben Valit idehelyezték. Nagyon kiborultam. Vali egy évvel alattam járt a főiskolán, s egyébként is haragudtam rá, mert amikor Novikov itt járt, ő vezényelte a főiskola kórusát, és nem én. Egyszóval, ki akartam lépni. Könnyű szívvel tehettem, hiszen a honvédkórusnál, Vásárhelyi Zoltán mellett dolgoztam, s a Vasas-énekkar próbáit is vezettem. Nem lett volna nehéz helyet találnom magamnak. Ám lebeszéltek. Mindig is hallgattam Sándor Györgyre. 20