Budapest, 1988. (26. évfolyam)

8. szám augusztus - Müller Tibor: Mint zsenge szellő száll a dal

— Csak nem bánta meg? — Persze, hogy nem. Az ember nem kérdőjelezheti meg az egész életét. S a Rádió Gyermekkórusa a legnagyobb boldogsággal is megajándékozott bennünket. De kalandos éveket éltünk át az elején. Soha nem felejtem el, 1965-ben, az első amerikai utunk előtt, attól tartottunk, hogy a szülők nem fogják elengedni velünk a gyerekeket. Meg kellett kérdezni külön-külön mindenkit. Csak hárman tétováztak. — És önök? Hiszen ilyen nagy útra nem mehetett az egész kórus. Gondolom, elég nagy fejtörést okozhatott a kiválasztás? — Külföldre harminc-harmincöt gyerek utazhatott. Olyanokra volt szükség, akiknek a hangja egy kétezer-ötszáz személyes teremben is teljes művészi élményt nyújt. A hozzáértő viszonylag könnyen kiválaszthatja őket. — Számos konfliktushelyzetet hozhat az ilyesmi, hiszen minden szülő szeretné, ha csemetéje utazna. Az anyai, apai büszkeség a legérthetőbb emberi tulajdonság. Gondolom, sok ellenséget szerezhettek a három évtized alatt? — Én nem hiszem. Vagy legfeljebb ideig-óráig. Amíg az első felindulást a leghiggadt mérlegelés nem követi. Ezzel nekünk már a felvételik alkalmával is szembe kellett néznünk. Évente nyolcvan gyerek lehetett új tagja a kórusnak. Olykor négyezer is jelentkezett. Mennyi maradt kívül? Háromezer-kilencszázhusz. Egyetlen esztendőben. Ezt szorozza meg harminccal, gondolja, hogy ennyi ellenségünk van? Ki se mernénk tenni a lábunkat az utcára. — De azért ez veszélyes mesterség volt. — Minden hivatásnak megvan a maga kockázata. Az imént említettük Gács Lászlót, a Rádió hajdani elnökét. Nem volt egészen rizikómentes, amikor mindkét lányát eltanácsoltuk. Egyiket sem vettük fel a kórusba. Másnap lábujjhegyen mentünk be. És mi történt? Semmi. Egy-két évvel később Gács László megköszönte és bölcs döntésnek nevezte az elutasítást. A lányoknak egészen máshoz volt tehetségük. Tudja, aki ért a dolgához, nem bizonytalankodik. Ha nekem egy 8 éves gyerek elénekel egy bővített kvartot, én őt habozás nélkül fölveszem. — De kerekedtek pletykák, amelyeket — a sértett szülők terjesztettek. Nem ártott ez a jóhirüknek? Nem volt esetleg része a hirtelen nyugdíjazásban? — Jóhiszemű ember vagyok. Nem hiszem. De ha így lett volna is, ma sem csinálnánk másképpen. Mi hittünk. Hittünk a kórusban. Hittünk a munkánkban, az elhivatottságunkban és abban is, hogy a tévedéseinket nem a rossz szándék, a szakmai dilettantizmus, hanem az emberi gyarlóság okozta. Aki mentes ettől, az már-már isteni lény. Valószínűleg gyakran nem volt igazunk. Valószínűleg megtörtént, hogy rosszul döntöttünk valamilyen kérdésben, de rengeteget dolgoztunk ezért a kórusért, és soha nem néztük a magunk hasznát. — Csak mert említette, merek előhozakodni azzal a híreszteléssel, hogy szépen meggazdagodtak a számtalan külföldi turnén. Igaz, ami igaz, önök a gyerekkórussal úgy jártak például Japánba, mint én a Dembinszky utcába. A fél világot beutazták, s ha nem is fizetik az éneklést, úgy mint a teniszt, csak hozott a konyhára? — Akkor most figyeljen! Egész életünkben arra mutattunk példát, hogy nem vagyunk anyagiasak. Nem azért csináltuk az egészet. Bár manapság már ez is erénynek számítana. De — és ezt sokszor mondtam a rádió vezetőségének és a Koncert Irodának — annyi honoráriumot megérdemelnénk, mint egy kezdő zongorista vagy énekes. Ezzel szemben a gyerekek napi kétnégy dollárt, a napidíj tizenöt százalékát, mi ennek a dupláját kaptuk, ha külföldre mentünk. Ugye, megmosolyogni való? Mindenki tudja, kapitalista országokban úgy is mérik az embereket, olykor a művészi kvalitásokat, hogy mennyi az illető gázsija. Hogy mégis hívtak, vittek bennünket? Valójában ezeknek a nagyon tehetséges gyerekeknek köszönhető, akikből jó néhány Kossuth-díjas, nemzetközileg elismert sztár lett azóta. És mit gondol, mekkora vagyont lehet összegyűjteni hal-nyolc dollárokból? A helyzet méltánytalanságára csak akkor jöttünk rá, amikor az Egyesült Államokban egy tévéadásban, a Salinas show-ban szerepeltünk, két dalt énekeltünk, köztük ötszörhatszor megszakították a reklám kedvéért a műsort. Az ötperces felvételekért háromezer dollárt fizettek. Elképedtem. Hát így nézett ki a dolog anyagi része! — Forgatom Botka Valéria névjegyét. Ezen az áll, hogy az Operaház karnagya. Még mindig? — Valamivel több, mint egy éve, már nem. Fölmondtam. Nagyon sok elfoglaltsággal járt, nem volt sem szombat, sem vasárnap, rengeteg előadás, a lányom is oda került, most már ő is karnagy, s a két unokámmal is törődnie kell valakinek. Végre van magánéletünk is. — A két unoka pótolja a négyszáz gyereket? — Nem. Ez egészen más. Mi kórus, gyerekek, éneklés nélkül már nem tudjuk elképzelni az életünket. Szerveztünk egy együttest. Néhány hetedikes, nyolcadikos gyerek velünk jött a Rádióból, és mint régen a zsidók, vándoroltunk, hazát kerestünk. A XI. Kerületi Tanács megszánt bennünket, magáénak, kerületi kórusnak fogadott bennünket. De nem mostohaként, hanem édesszülőként. Amennyi erejéből telik, segít. Helyiséget adott, ahol dolgozhatunk, támogatást az iskoláknál... — Pénzt is? — Azt nem. Mert nekik sincs. — Hát akkor ki fedezi a kiadásaikat? — Mi, magunk. A kottákat magunk másoltatjuk, a formaruhákat a szülők varratják. A mindenféle ügyintézésre, postaköltségre, telefonszámlára rámegy a feleségem nyugdíja. — És a külföldi utakat ki fizeti? Mert úgy tudom, hívják önöket sokfelé. — Tavaly kétszer voltunk Budapesti Gyermekkórus néven az NSZK-ban, az idén volt egy ausztráliai meghívásunk, de az technikai okok miatt nem jöhetett létre, helyette elfogadtunk egy japán utat. Kaptunk nyolcszázezer forintot a Sorosalapítványból és a hiányzó összeget összeadtuk. Nem volt sok híja. Hát nem repülőgéppel, hanem vonattal és hajóval utaztunk. Nagy élmény volt. — Szóval önfenntartó a kórus. Vállalkozás. Ez a jövő útja. — így is lehet mondani. Vannak a gyerekek, vagyunk mi, a lelkesedés, a muzsika szeretete és néhány ember, aki támogatja ezt az őrültséget. Hisz bennünk. — És meddig még? — Nem tudom. A gyerekek iránt, akik velünk jöttek, felelősséget érzünk, ez a munka a szenvedélyünk, talán gazdát, mecénást is találunk még. Négyszer-ötször több a munkánk ilyen körülmények között, mint a Rádióban volt. Még bírjuk. — Régi felvételeiket meg szokták hallgatni, ha a rádió — és elég gyakran teszi — sugározza valamelyiket? — Hát persze. Olykor kritikus füllel. Mit kellett volna másképp csinálni? És mindig egy kicsit elérzékenyülve. Nem lehet csak úgy elfelejteni harminc csodálatos évet. — Sok-sok tárgyi emléket őrzünk. Ezeket valamikor rendszerezni, csoportosítani kéne. Annyi van, hogy nem férünk el a lakásban tőlük. Jó lenne egy könyvet csinálni, hogy ne vesszen kárba a temérdek élmény. — Sokan magukra nyitják az ajtót? — Hát persze. Hajdani tanítványok, munkatársak, barátok. Van egy nagylány-kórusunk is. Egy héten kétszer összejövünk. Gimnazisták, családanyák, még egy nagymama is van köztük. Énekelgetünk. Ők sem tudnak elszakadni a kórusélettől. Aztán kicseréljük a híreket azokról, akik már nincsenek velünk, akik nem érnek rá, négygyerekes családanyák, vagy éppen a világot járják, mint híres énekesek, hangszeres művészek. És ilyenkor előbukkannak régi történetek, a lányok mesélnek, s olykor megkérdik: Emlékszik, Vali néni? De sokszor rájuk csodálkozom: Lám csak, ez is velünk esett meg! Nem is hinné, mi minden fér bele három évtizedbe. — Csak azt nehéz megszokni, hogy az ember ne előre nézzen. Szokatlan még a visszatekintés, az emlékezés. MÜLLER TIBOR 21