Budapest, 1988. (26. évfolyam)

1. szám január - Kiss Károly: Legenda a halhatatlanságról

zött áll egy katolikus típusú, egykeresztfás (egyvállú) sírjel. A második fénykép közelebbi felvétel a keresztről, amelyen világosan látható az orosz felirat: „Alekszandr Sztyepanovics Petrovics magyar őrnagy és költő. Meghalt Iliszunszkban — Ázsiában — 1856. május havában." Sviegel Ferenc elmesélte, hogy a Bajkál mentén találkozott olyan, 1849-es magyar hadifoglyok leszármazottaival, akiknek őseit Petőfi őrnaggyal együtt vitték ki Szibériába. Ezek (...) énekelték Petőfi dalait, és kegyelettel őrizték nagy honfitársuk emlékét, gondozták a sírját, virágokat ültettek rá, és a fakeresztet is felújították. Ők mesélték el Sviegelnek, hogy Szibériában Petőfi feleségül vette egy barguzini kereskedő 19 éves leányát, Tatjana Ogibszket, aki tündöklő szépség volt, a szeme égi fénnyel ragyogott. Egy fia született tőle." Amikor a budapesti Magyarság című jobboldali lap közölte ezt a cikket, éppen tízesztendős voltam. Emlékszem, a hír akkor oly nagy port vert föl, hogy még én, a kisdiák is tudomást szereztem róla. Nagy nehezen megszereztem a cikket, és az ezt követő további közleményeket. Sokáig porosodtak irományaim között, talán még ma is itt lappanganak valahol a kacatjaim alján. Mi tagadás, a Magyarság cikkei fölöttébb megindították gyermeki fantáziámat. De átadom inkább a szót Dienes Andrásnak, aki A Petőfi-titok című művében eképpen mérlegelte a Magyarság lapjain megjelent híradást: „Sviegel Ferenc, aki 1914-ben Lembergnél esett orosz hadifogságba, egy lliszunszk nevű faluban egy sírt fedezett fel (...). A sírt Sviegel lefényképezte, a birtokában lévő fénykép a sajtóban is megjelenve hatalmas feltűnést keltett. Sándor József szintén Oroszországban volt hadifogoly, előadása szerint ő is megtalálta Petőfi sírját Oroszországban, de nem Iliszunszkban — mert szerinte ilyen nevű falu egyáltalán nincs —, hanem Iljuszinszkajában. Az adatok először a főváros polgármesteréhez, majd onnan a Petőfi Társasághoz kerültek döntésre. A Petőfi Társaság hosszas vizsgálat után döntött, és főtitkári jelentésében számolt be arról, hogy a Sviegel-féle fénykép nem Petőfi sírját ábrázolja, mert a sírkereszt nem származhatik 1856-ből, ugyanolyan latin kereszt, mint amilyet általában a hadifoglyok állítottak bajtársaik sírjára, de nincs a kereszten korhadásnak nyoma sem, a névtábla anyaga a kereszt anyagától elütő, tehát bizonyosan később helyezték rá. Végül megállapítja a jelentés, hogy a névtábla orosz nyelvű szövege az orosz helyesírást nem ismerő ember kezétől származik. Lélektani képtelenséget is láthatunk a feliratban, ahol a helységnév után a világrészt nevezi meg az ismeretlen jegyző (Ázsia). Kissé valóban különös lenne, ha egy belga temetőben ilyen felirat volna egy síron: ,Hans Schmidt, német katona, meghalt 1918. augusztus 8-án, Ypernnél — Európa'. A probléma ezután nyomtalanul eltűnt, csupán akkor vetődött fel még egyszer, amikor 1942-ben a Budapesti Törvényszék egy polgári peren foglalkozott Sviegel Ferenc beadványával, aki szerzői jogbitorlásért perelte be Sándor Józsefet, mert egy könyvében közölte a kérdéses iliszunszki (az alperes szerint iljuszinszkajai) Petőfi-sír fényképét. Az egész kérdést a hitvitaszerű bonyodalmak jellemzik, és a homousion-homoiusion hasonlat tálcán kínálja föl önmagát. De csalódtuk volna, ha Magyarországon másképp fejezték volna be a vitát az eltűnt költőről." A föntebb idézett Magyarság egy hét múlva, 1940. augusztus 11-én egy újabb szenzációs fölfedezéssel boldogította a közvéleményt. Címe: Szendrey Júlia, a bécsi kamarilla és az akkori hercegprímás parancsára nyilvánította holttá Petőfit. Szerzője, bizonyos Abonyi Ernő azt állította, hogy a holttá nyilvánított Petőfi Szibériában élte világát, és onnét küldözgette leveleit a kunszentmiklósi és szabadszállási Baky családnak. Még egy térkép is előkerült, amelyen Petőfi saját kezűleg föltüntette azokat a városokat, ahol Őreiig való vándorlásuk során megpihentek. Abonyi kijelentette: a homályt szeretné eloszlatni, „ami ezúttal inkább sikerülhet majd, mert azok, akik még rendelkeznek Petőfi eltűnésével kapcsolatos adatokkal, azokat most már minden gátlás nélkül rendelkezésre bocsáthatják." Amit a cikk szerzője áhított, csakhamar bekövetkezett. A negyvenes évek elején a magyarországi sajtóban egyre-másra jelentek meg a költő föltámadásáról és szibériai életéről szóló érdekfeszítő és színes beszámolók. A Debreceni Újság-Hajdúföld című sajtótermék 1940. szeptember 19-i száma közölte az Állítólag 1868 nyarán halt meg Petőfi című beszámolót. Alcíme: Unokája három kötetnyi verses kéziratot őriz még ma is. Valójában mi történt? A Magyarság cikkeit átvette a vidéki sajtó, egyik-másik lap még hozzáfűzte a maga fölfedezéseit is, majd ezeket friss szenzációként ismertette a Magyarság. A lap 1940. szeptember 22-i számában Keressük Petőfi sírját című cikke a szabadkai Naplóban megjelent Szemtől-szembe című írást közölte. Ennek lényege: a zentai városházán Ivan Paridovics tanító nyilvánosan kijelentette, hogy az első világháborúban mint hadifogoly találkozott Petőfi unokájával, egy Viktor Viktorovics Petrov nevű cári lovassági alezredessel. Állítását Lázár Protics vegyészmérnök, belgrádi lakos és Szvetan Kovacsevics, a zentai gimnázium tanára ugyancsak megerősítették. Ezek szerint a Kelet-Kínai Vasút Vuics nevű harbini tisztviselőjénél találkoztak a lovassági alezredesként szolgáló Petőfi-unokával, aki, miután megtudta, hogy a jelenlevők Magyarországról vannak, elmondta nekik: Az ő nagyapja Alekszandr Petrovics, a magyar szabadságharc őrnagya, és Paszkevics tábornok katonái ejtették foglyul. Nagyapja verseket írt; 1868-ban temették el Barguzinban. Az őrnagy-költő feleségül vette Csitában egy orosz kereskedő leányát, házasságukból két gyermek származott: Viktor és Mavra. A fiú meghalt, a leány feleségül ment egy csitai kereskedőhöz. E házasságból született tehát a harbini vasútállomáson felbukkant Petrov, a cári hadsereg lovassági alezredese. Ezt a beszámolót is felhasználták a Bajkál cikkírói: a Munkácson élő V. V. Pagarija hírlapíró és segítőtársai minden hitelesnek vélt magyar tudósítást fölkalászoltak, és orosz nyelvre átültetve azokat eljuttatták a burjátiai lap szerkesztőségének. Ugyancsak ők szorgalmazták, hogy a küldött anyag alapján a lap munkatársai keressék meg Petőfi sírját valamelyik régi temetőben. MŰVÉBEN ÉL A KÖLTŐ Csaknem száznegyven éve, hogy a költőt utoljára látták. Fehéregyháza és Héjjasfalva község fele útján, az Ispánkút nevű, fűzfákkal övezett forrás mellett látta heverni Petőfit egy szemtanú, nem sokkal a csata után. Meglehet, akkor már halott volt. De a sírját hiába keresték, azóta sem sikerült megtalálni. S már a múlt században megszületett a Petőfi-filológia különös hajtása: a költő eltűnéséről szóló irodalom. Időnként elburjánzik: a műkedvelő sírkeresők egymást követő nemzedékei minden évtizedben előállnak föltételezéseikkel, és tudományosnak tetsző okfejtésekkel bizonygatják a maguk igazát, azt, hogy a költő megmenekült. Ám a túlélés lehetőségét mindannyiszor cáfolták a Petőfikutatás e részletkérdésével foglalkozó jeles szakemberek, elsősorban Ferenczi Zoltán, Gyalókai Jenő, Hatvany Lajos, de mindenekelőtt Dienes András áldozatos kutatásai. Mégis megindító, hogy napjainkban újra feltámad Petőfi legendája, s költőnk géniusza immár nemcsak a magyar nyelvterületen, de tőlünk sokezer kilométer távolságra, a Bajkál-tó mentén is megihleti a kutatók képzeletét. A két burjátiai kutató beszámolója azóta tekintélyes vitairattá terebélyesedett. A félévnyi kihagyásokkal folytatódó közleménysorozat írói már a munkájukat figyelemmel kísérő magyarországi közvélemény lelkes vagy kétkedő fogadtatásáról is beszámolhattak folyóiratukban. Csakúgy a szovjet szakemberek kritikai megjegyzéseiről. A Tyivanyenko és Gyemin által közreadott bizonyítékok megalapozottságát és hitelességét többen vitatják és cáfolják. Például a Munkácson élő Jevgenyij Beresztovszkij írásai, amelyeket a Magyar Nemzet és az Uj Tükör is közölt, kétségbe vonták a szerzők állítását. Beresztovszkij szerint hamis nyomon indultak el, a hamis szibériai legenda kedvéért. Ám, ha csupán egy ezreléknyi esélyünk lenne rá, hogy a Szovjetunióban most fölvillant Petőfi-kutatást elmélyültebb levéltári vizsgálódás és elemzés követné, s bebizonyítaná költőnk rejtélyes szibériai tartózkodásának hitelességét, nos, minden fáradozást megérne ez a fölfedezés. A Burjátföldre szállt, s ott újraéledt Petőfi-legendának mégiscsak van valami hozama, ha nem is megfogható. Maga a jelenség tanúsítja, hogy Petőfi költészetének és példájának karizmatikus ereje messzire sugárzik. Még ma is legendát teremt. KISS KÁROLY 36